Békés Megyei Népújság, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
KÖRÖS TÁJ Iría: Dér Endre József Attila-díjas KULTURÁLIS MELLÉKLET Három amatőr-művész kiállítása Békéscsabán Párzsa János Portré A munkásemberefc, akik között felnőttem, nem voltak „szárnyas angyalok”, földöntúli lények, akiknek minden porcikája éteri tisztaságot sugárzott volna. Emberek voltak, földönjáró, a földi göröngyökben meg-megbotló, olykor tévedő emberek. Nem is akartak holmi emberfeletti héroszok pózában tetszelegni, hisz ők maguk énekelték a munkáskórusban: v..Mi sokszor botlunk és sokszor tévedünk, a homlokunkat sokszor éri sár...” Láttam őket a munka verejtékében fü- rödve, láttam őket megalapozottaknak és megtiportaknak — tőkések, pallérok, talpnyaló gazemberek kiszolgáltatottjainak... Azonban láttam őket — vállat a vállhoz szorító, elszánt arcú, kemény tekintetű sztrájkotokként is, másokat segítő, másokért harcoló, emberi gyarlóságaikon felülemelkedő hősökként is! Hallottam az építőmunkás kórust, ahogy égő hittel énekli a fenti mozgalmi dal folytatását: „...de mégis mindig előbbre reng utunk, mert minket nem lehet legyőzni már!” Napjaink bizonyítják, hogy e hitük nem volt önáltatás: oly korhoz értünk, amikor a munkásság bebizonyítja, hogy képes betölteni azt a történelmi szerepet, melyet a mozgalom legjobbjai nékik szán. tak, s jövőbelátóan megjósoltak számukra. Oly korhoz értünk, amikor a kétkeziek minden régi megmozdulása harca, májusi tüntetése értelmet nyer. Az első május 1. megünneplésekor, 1890 tavaszán a kőfaragók zászlajára még csupán ezt a jelszót írták a szaktársak: „Nyolc órai munkaidő, nyolc órai szórakozás, nyolc órai pihenés”. E követelések ma talán naivaknak tűnnek, de akkor nagyonis időszerűek voltak, hisz a Kőfaragó című lap szerint akkortájt a mesterek „10—12 éves gyermekeket reggel 5 órától este 9- ig, 10-ig dolgoztattak”. A téglagyári munkások pedig az 1906. évi gyári statisztika szerint „16 óránál hosszabb munkaidőt robotolnak, hajnali 4-től este 8-ig”. Az akkori téglagyárakban „asszonyok, gyerekek, leányok hurcolták a sarat, testük csupa piszok és sár, ruhájuk rongy és ha eljön a sötét este piszkos odúkban, rothadt szalmán találnak éjjeli nyugalmat a téglagyár proletárjai, férfiak, nők, gyerekek vegyesen...” Az embertelen körülmények csak fokozódtak a Horthy-fasizmus idején. Különösen 1930 táján, amikor pusztító erejű válság tört ki a kapitalista világban A termelés hónapról hónapra zuhant, a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. Ezekben az esztendőkben magasodlak elő a történelem porondjairól azok a szervezett munkások, akik közül —sajnos — ma már csak hírmondóként tisztelhetünk körünkben néhányat: az 1930-as nagy sztrájk hősei, az illegalitás elszánt, következetes harcosai, a nép államának megálmodói, akiknek még 25 évvel ezelőtt is volt erejük kiállni a Horthyák, Szálasak, s más német-bérencek „vad csordája” ellen... Akiknek nevében a 25 évvel ezelőtt lezajlott májusi ünnepen sok városban felhangozhatott a MADISZ-fiatalok kórusa, Ady szavait harsogva-zengve: „Itt van a nép, trónt ülni fog most, Ezer évig férge a rögnek, Ítél a népi ítélni fog S ezerszer jaj a bűnösöknek!" Az akkori „ítélő” nép egyben „építő” nép is volt: tudott élni a történelmi lehetőséggel, romok, törmelékek, lelki és fizikai csőd közepette megteremtette a saját államát, s ma forradalmi lendülettel építi a szocializmust. „A harcban nem lehet megállni”, hisz nincs itt még a Kánaán! Az azonban bizonyos, hogy emelt fejű nép, életrevaló, szorgos nemzedék iparkodik betölteni a forradalom soron következő feladatait, s lép egyre előrébb — tanulva az olykori, megrázó és tragikus tévedésekből, kudarcokból, ellentmondásokból, — töretlen hittel, legyőzhetetlen erőként! Tisztelet és becsület az egykori harcosoknak, a régi május elsejék névtelen hőseinek. akik olykor a vérük hullatásával áldoztak a munkásosztály, a nép, a forradalom igaz ügyéért, országunk felvirágoztatásáért! Érdemes volt küzdeniük, értelme volt harcaiknak! Sírjukat simogassa a diadalmas Tavasz széllője, poruk felett nyíljanak vörös virágok! Van elég kiállítótennünk ? Három amatőr-művész kiállítását üdvözlik ezek a sorok. Nagyon együtt vannak így hárman: két festő és egy szobrász. Ketten — Párzsa János és Pet- rovszky Pál — valamikor másfél évtizeddel ezelőtt együtt is kezdték a nagy csabai mestereknél, Sass Árpádnál, Mokos Józsefnél, a harmadik, Molnár Antal a legfiatalabb, tamüvészt sejtetnek. És még valami összetartja őket: mindhárman a Fegyveres Erők Klubja képzőművészeti stúdiója és a Fegyveres Testületek tagjai. Eddigi útjukat megrajzolni még vázlatosan is nehéz. Másfél évtized, vagy talán több is, rengeteg siker és néha kudarcok forrása lehet, és számukra sem volt másképp. Párzsa művészit mutatnak be. Szobrai, Kulich-feje a békéscsabai Szabadság téren, Anya gyermekkel című szobra a békéscsabai kórházban, egy tucatnyi köztéren, középületben felállított szobra Szegedtől Békéscsabáig minden magyarázat nélkül is reprezentálja mindazt, amit az emberekről, a világról elmondani akar. Kisplasztikái közül az ellenforradalmat bemutató sorozat emelkedik ki, művészi erő dolgában a legrangosabb alkotásai ezek. Petrovszky Pál a paraszti élet ihletett kifejezője, érzései, gondolatvilága félreérthetetlenül tükröződnek képein. A Bivalyos, a Búzabehordó és az Asztagrakók bizonyítják ezt, és mind a többi, kiállított alkotás. Molnár Antal többször szerepelt már az Alföldi Tárlatokon, és más kiállításokon is, itt legújabb műveit láthatjuk. Érdeklődéséhez szintén közel áll az alföldi téma, paraszti lakásbelsők egyszerűen megfogalmazott, lényegre törő ábrázolója. A Ház udvarral, a Szuszéik, a Falióra című képei azt a különleges esztétikumot ragadják meg, amely ebből az állandó változó paraszti világból sugárzik. Szívesen műveli a grafika műfaját is, linó. és rézmetszetei azonban elsősorban irodalmi illusztrációk, Hangulatuk, kifejezőkészségük megkapó. A három művész szép kiállítása pályájuk emlékezetes eseménye marad, s hisszük, hogy további sikerek, mind jobban kiteljesedő alkotások kiindulópontja, jó alapja is. Sass Ervin Erre a kérdésre ugyancsak könnyű felelni, aki egy kicsit is eligazodik képzőművészetünk gondjai között (vagy ha nem is igazodik el, de néhanapján jár kiállításra), egyből és meggyőződéssel válaszolhat: nincsen így igaz, bemutatkozásra évekig váró művészek, négyzetcentimétereket is kihasználó zsúfolt kiállítások, szoros kiállítási menetrendtől agyonhajszolt, éjszaka dolgozó kiáilításrendezők és esztendőkön át egy kiállítást sem látó városok bizonyítják. Hanem a címbeli kérdésre mégsem ilyen egyszerű a válasz, tanúink rá Dabas lakói és Gádor István Kos- suth-díjas keramikus. Ennek a Pest megyei községnek sem ajándékozott senki Műcsarnokot, itt sem építettek Ernst Múzeumot, mégis tizenkét kiváló kiállítást láthatnak ebben az esztendőben. Csupa olyan színvonalút, mint Gádor most megnyílt kerámiai gyűjteménye. Igaz, a da- basiaknak van kényelmes művelődési házuk, az is igaz, hogy a népművelés megyei, helyi vezetői egyezséget kötöttek a Kiállítási Intézményekkel körülbelül ilyen alapon: adunk helyet, adjatok kiállítást — de hát jó műve- velődési ház akad máshol is, népművelési vezetőkről nem is beszélve; több járás, megye is felsorolhatná ide a maga Dabasát. Egyszóval a kérdésre a válasz nem a fenti egy szóból áll. Maradjunk egyelőre az égy szónál. Mert akárhogyan nézzük, az a szomorú igazság, hogy kevés a kiállítóterem Budapesten is, vidéken is. Budapesten a helyzet egyenesen agnárjelölt a szegedi főiskolán, képei egyre rángó- János szobrai, kisplaszti- sabb, egyre kiérleltebb kái melegen érző, tudatos Fodor József: Májusi dal Virágzó május enyhe zöldjei, Most kezd a szép hérics tündökleni, Szép hérics int, meghal a hóvirág, Szép ünnepükre fénylenek a fák. S fátylakkal, pírral hab-pihés begyen, Asszonyok húznak völgyön és hegyen, Szellő hordja száz édes énekét, Mézzel vegyítve május kék legét. Oh, vig zsongás, hang, merre indulok, S már telt szívem zajlásain fulok; Oh dal, fogj, hogy lágy hőmben nem hűlök, S emlékezés, min forrok s enyhülök. Oh, ömlő lét, és rámáradt világ, Serkenjetek csak, bokrok, büszke fák, Szellő, dal. lomb, mely andalít, susog, És májusok, ti, régi munkások! Fény, ifjúság, s múlt, messze rettenet, Poklok, bajok, s hős, szüntelen menet, Bilincscsörgés, átok, s víg harsonák: S győz május, mert nem ál! meg a világ. Az élet, a szép, a nagy, szertelen, Oh. májusom, tűz, dal, harc, szerelem. Rendedben izzón, míg bírja, e láb — S ki majd utánam jön: tovább, tovább! gasztó. A felszabadulás óta nem hogy építettek volna kiállítási helyiségeket, még inkább bezártak, átalakítottak, sőt lebontottak (közülük a legfájdamasabb mindmáig a Nemzeti Szalon elvesztése) — miközben a főváros lakossága majdnem megduplázódott, a kiállításra járó tömegek száma meg éppen sokszorosa lett a háború előttinek. A kétmilliós Budapesten ma összesen nyolc terem van, amely élő művészet befogadására állandóan alkalmas, s bár már régen nem bontanák, sőt, minden felelős vezető tudja, hogy a helyzeten változtatni kell, — sokkal több a következő években sem lesz nyolc.
