Békés Megyei Népújság, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
A H í D Akácz László novellája H*t engem is visszaho- »ott az estefelé haza- caattogó bécsi gyors. Jöhettem volnál, persze hamarabb is. Akik ötvenhatban kifutottak, már háromsaar- négyszer kattogtatták bőröndjeiket a hegyeshal me állomáson. De tudhatod, én mindig ilyen biztonsági ember voltam, nem hiába játszatott velem a kis Keltái bekkel az osztályválogatottban. Szóval, most jöttem csak haza, tizenhárom év után, s most nyi- toga tom a szemem, md is történt azóta, hogy arról a Pest felé kattogó tehervo- natról le akartál rántani Kérdezed: tulajdonképpen miért kapaszkodtam fel akkor az ütközőkre? Most is csak a vállam vonogatom. Csomagot kötött, térképet bújt akkor a fél kollégium, sodródtam én is a többiek után. A Becs környéki láger kerítésének drótszemeit számolgatva értettem meg végül, hogy hol vagyak, s hogy miképp is kertiltém oda. Jó három hónapom telt el a lakatra zárt vaskapu mögött. Érdekelnek azok a napok? Gyerekkorodban biztosan szűköltél bezárt szobában; talán ezt az érzést idézte fel és fokozta már-már a kibírhatatlansá- gig az az idő. TV a mindegy. A lényeg A ’ az, hogy egy reggel — éjszaka esett, éppen a havat lapátoltuk —, valami svéd bizottság érkezett a táborba, hogy a menekültek között válogasson. Az én nevemet is kiáltották. A bizottság vezetője — egy zöld szemű, falfehér tanárféle — azt akarta tudni, hogy tényleg gagyogok-e, ahogy bediktáltam, angolul meg franciául. Emlékszel biztosan, mennyit magol. tam a zuhanyozóban, így aztán el tudtam mondani, hogy ki vagyok, s honnan futottam. Arra a kérdésre, hogy mák a szándékaim, nem mondtam mást, mint azt, hogy tanulni. Lehetőleg közgazdaságtant tanulni Ha gondolkodsz egy kicsit, biztosan eszedbe jut, hogy annak idején mennyire vágytam a Duna-parti egyetemre. Kiküldték, kétszer is behívtak, mire a zöld szemű kinyögte, hogy az ő országukban foglalkozhatnék a közgazdaságtannal. Két feltételük van csupán. Először is, egy szabott határidőre meg kell tanulnom svédül; másodszor pedig, legalább tíz évig náluk kell dolgozom. Ha a két kikötést vállalom, a nyelvtanulás idejére állami segélyt, szállást adnak, aztán meg biztosan akad egy olyan cég, amely — ha diploma után náluk dolgozom — vállalja a taníttatásomat. Nem gondolkodtam. Megbuktattam a fejem, és néztem, hol kell az előre kitöltött papírokat aláírni. Egy kiszuperált katonai gép szükség-ülésein rázód- tam el Stockholmba, ahol előbb megint valami táborfélében tartottak, majd az újabb faggatózások után megkaptam a letelepedési engedélyt. p mlegettem már, ho- gyan pörgettem a szótárlapokat a zuhanyzóban. Hát az a minden esti magolás semmisem volt ahhoz, amit én azokért a torokból kibukó, orron átszivárgó svéd szavakért tettem. Reggel hatkor már javában lapozgattam a csíkos nyelvtan füzetet, és estére mindig akadt tizenöt, húsz olyan mondat, amire azt mondhattam, hogy végképp az enyém. Január végén értem ki, a következő karácsonykor vizsgáztam. A bizonyítványomban valami ilyesféle állt: „X. Y.. a svéd nyelv megbízható és jól haszn >■ sí tható ismerője”. Kedden kaptam meg a papírokat, csütörtökön már várt a levél, hogy az egyik nagy stockholmi áruház igazgatója szeretne velem beszélni. Felhívtam, másnap fogadott. Elmondta, hogy szívesen szerződtetnének. Ahogy ez náluk szokás, beíratnak az egyetemre, vállalják minden költségemet, és aztán, ha már kezemben a diploma, majd náluk kezdek dolgozni. Ha jól tanulok, és felszedek még egy-két nyelvet, nem a megszabott öt, hanem nyolc, vagy tíz év alatt kell a rámköitött koronákat letör- lesztenem. Üjra bólintottam. Két hét múlva kezemben volt az egyetemi index. így, könyvforgatással, füzettöltögetéssel telt el újabb négy év, amelynek végén megint ott ültem az igazgató előtt, hogy jelentsem, készen vagyok, munkára lehet fogná. Előbb üzletkötőként alkalmaztak. Egy hatalmas fekete táskával kopogtattam a különböző cégek ajtaján. Fél év sem telt el, már külföldre is elküldték. Két év múlva pedig, amikor kereskedelmi főnökünk sport Volvójával egy fának ugrott— mivel akkor már németül is, olaszul is beszéltem — dupla fizetéssel engem állítottak a helyére. Ez, ha utánaszámolok, jó négy éve történt. Azóta megállás nélkül járom Európát. Hétfőn Párizsban, szerdán Londonban, pénteken Bécsben tárgyalok. Senki mástól, egyedül tőlem függ az egész áruház minden szerződése. Szóval, ahogy itthon mondani szokás, befutottam; fej vagyok. Most, ugye, azt várod, hogy elkezdjem sorolni, milyen lakásom, kocsim van, mire vittem. Hidd el, tudnék mesélni ilyesmiről is! A házról, ahol lakom, s ahol nincs lépcső, hanem automata liftek nyílnak, csukódnak az ajtók előtt, meg a sport Volvómról, nál. A nydcmiTIiós vidéken talán még ennél is nagyobb a szükség. A múlthoz képest ugyan nem ilyen sötét a kép (mert a múltban szinte nem is ▼olt kiállítási élet vidéken), néhány városban bontás helyett inkább építettek (még inkább átalakítottak) célszerű kiállító- helyiségeket, Miskolc galériája, Szeged képtára, Hódmezővásárhely Med- gyessy terme és a képző- művészetnek épp az évben átengedett dunaújvárosi kiállító-helyiség azonban együtt sem oldja meg a gondokat. Mert ezzel csaknem teljes listáját adtuk az „igazi” vidéki kiállítótermeknek, ehhez már csak a vidéki múzeumokat és a Képcsarnok Vállalat tizennégy vidéki fiókját, a műkereskedelem mellett évente négy— öt (de néhol két-három) kiállítást is rendező boltját említhetjük. A képcsarnok! harmincnégyet nem számolva, mégis százkét kiállítás nyílt meg vidéken 1969-ben. Természetesen nem a fenti négy-öt képtárban, nem is csak a múzeumokban. Hanem : művelődési házakban és általános iskolákban, pártbizottságon (Békéscsabán a megyei lap szerkesztőségében) és színházban, szállodában, egyetemen, gimnáziumban és művésztelepen, múzeumban, könyvtárban, TIT- klubban — számtalan rangú és rendeltetésű épületben. Azaz: ha „profi” kiállítóterem nincs is, annál több az alkalmi szalon, a szükség «teremtette kiállítási csarnok országszerte. Ez nem csak vidéki jellegzetesség, a vázolt helyzet a fővárosiakat is rászorította a szükségmeg- oldások — pincetárlatok, népfront kiállítások, kerületi művelődési házak, szállodák — kihasználására. A vidéki alkalmi terem és a fővárosi alkalmi terem rangban mégsem azonos, a vidéki sokkal megbecsültebb. Érthető módon, mert a legtöbb vidéki városban, községben csak ilyen helyiség van, rangosabb nem létezik, a fővárossal ellentétben itt művész, közönség és kiál- lítóteremről döntő állami szerv nem tehet különbséget hivatalos szalon és alkalmi között. így lesz a szükségből erény: vidéken az alkalmi terem is igazi rangot kap. A szükség persze ettől még szükség marad. A gimnáziumok termei, a művelődési házak klubszobái, a társadalmi szervezetek közös helyiségei a megbecsüléstől sem kapnak tetővilágítást, sem reflektort, sem központi fűtést, azaz a kiállítás-rendezőknek alkalmazkodniuk kell. De a kiállítás-rendezők — így mondják az ország tárlat-ügyeit intéző Kiállítási Intézmények vezetői — szívesen alkalmazkodnak. Alkalmazkodnak, mert tudják, hogy hivatásuk vidékre is eljuttatni az élő magyar képzőművészetet, s alkalmazkodnak, mert a vidéken felkínált lehetőségek gondjaikat részben megoldják: tehermentesítik a szűkké vált fővárost. Ezért fogadják szívesen a vidék ajánlatait, rendezési, szakmai nehézségek ellenére ezért szorgalmazzák az alkalmi teremben megnyílt kiállításokat. Sok megyében, járásban már rég nem is kell szorgalmazni: évek óta rendre nyílnak a kiállítások a művészek és a közönség megelégedésére. A budapesti kiállítóterem-inség kénytelen előnyeire ugyanis mind több vidéki teremgazda rájött, így alakult ki az az ellentmondásosságában is biztató helyzet, hogy a művészek és a közönség számát tekintve sosem éreztük eny- nyire a kiállítótermek hiányát, másrészt soha annyi ember nem találkozott a képzőművészettel vidéken, mint ma. Legjobb példák erre a művészeti biennálék, amelyek már teljesen a vidék kezébe kerültek Magyarországon. Az egy-egy műfaj, művészeti ág kétéves fejlődését reprezentáló kiállítások mind valamelyik középvárosunkban nyílnak meg. A magyar grafikai biennálé lassan egy évtizedes tapasztalatra támaszkodhat Miskolcon, a vízfestészetet felmérő ák- varell-biennálé gazdája Eger, Pécs egyik ősszel kerámia-, másik ősszel kisplasztikái biennálét rendez, Salgótarján a zománcművószet gondozását vállalta, s úgy hírlik, ugyancsak egy megyeszékhely rendezi meg az idei évtől a magyar textilművészet kétesz- tendős bemutatóit. Ez persze a fejlődés csúcsa egyelőre, a bienn élőkhöz már igazi kiállítótermek kellenek, vagy legalábbis olyan alkalmas színháza előcsarnok, amilyenben az egri akvarell-kiállítást, olyan célnak megfelelő művelődési ház, amilyenben a salgótarjáni zománcbemutatót megrendezik. De ha lassan, ha nagyon fokozatosan is, mind több megye- és járásszékhely törekszik valamiféle kiállítási helyiség megszerzésére. Régi templomokat, egykori polgárházakat alakítanak át galériává, új művelődési központokat és iskolákat eleve úgy építenek. hogy majd kiállításokra is alkalmasak legye, nék, országos szervekkel, területi képzőművész szervezetekkel fognak össze — legalábbis a városokban, legalábbis néhány ambiciózus, alakuló művészeti központban. A helyzet még nem megnyugtató, szó sincs egy csapásra változásról. De a vidék sokat tehet, és már eddig is sokat tett saját műveltsége és az egész magyar képzőművészet érdekében. A címbeli kérdésre tehát, hogy végtére is van-e elég kiállítótereim, vagy nincs, nem lehet egy szóval válaszolni. Csak ilyen felemásan: van is, meg nincs. Mind több lehet, tenni kell érte, hogy mind több legyen. R. Gy. amellyel egyelőre én még nem ugrottam fának. Egyelőre, mondom, mert könnyen meglehet, hogy egy szombat, vagy vasárnap este majd magam ugratom neki Nyitogasd csak a szemed, és kavargasd csak a levegőt, mint annak idején a kollégiumban! Igen, már jó ideje megint egy ilyen fának ugratás előtt állok, de az is meglehet, hogy újra valami tabletta, vagy egy füttyörésző gázcsap lesz belőle. J ól értetted. Azt mondtam, hogy újra, mert már tabletta is, gázcsap is — volt. A tablettákkal még az epvetemi évek alatt próbál, koztam. Akkor, amikor egy sikeres szigorlat után nem tudtam kinek elmondani, hogy az indexben ott egy újabb jeles. Szombaton délután jött rám a beszélhetnék. Ültem a szobában, néztem a kis, fekete fedelű könyvet, és azon tűnődtem, hogy kinek telefonáljak. Évfolyamtársaim valamennyien svédek voltak. Kalapot emeltek nekem, dicsérték politikai bátorságomat, de az, hogy meghívjon egy konyakra, soha egyiknek sem jutott eszébe. Ismertem néhány magyar disszidenst is. Régit, újat egyaránt. De, hát a régieknek saját klubjuk, külön futballcsapatuk van, ők nemigen állnak szóba holmi ötvenhatosokkal. Az ötvenhatosok meg... És a nők? A sárga hajú Ursu- lák? Azokra nem olyankor csönget rá az ember, amikor valamit mondani akar! Szóval rettenetesen egyedül voltam. Legalább olyan egyedül, mint amikor Bécs mellett számolgattam a drótszemeket Hat óra tájban, amikor odakint újra esni kezdett, nyeltem le az első altatót. Aztán utánaküldtem a többit. Húsz perc alatt másfél fiola fogyott el. Ha lett volna otthon még öthat szem, biztosan nem élem túl. Legalábbis a gyomromat kimosó orvos szerint, akit egy józanabb pillanatban csöngettem fel. ásodszorra, ugyancsok 1 ”egy szombaton este. gázzal próbálkoztam. Megittam egy fél üveg konyakot, odatámolyogtam a bojlerhez és elfordítottam a csapot. Valamelyik szomszéd ablakáig szivárognatott a. "áz, mert rámtörték az ajtót, és megmentettek. A hídig, látod, én még nem jutottam el... Jártak már a kezedben biztosan stockholmi város- fotók. Talán emlékszel is arra a képre, amely két csatorna szürkés vize között egy köralakú épületfélét mutat, természetesen úgy, hogy a többi világosra meszelt, té^akoszorús házból is jó néhány látsszon. A képeslapok ezt a színes városrészt sokféle változatban szokták villogtatni. Olyan beállítást viszont még egyet sem láttam, amelyen a kerek épületek mögötti vashíd is feltűnne. Az a rozsdás vashíd, amely rakodószerkezet sínjét tartja, s amely alatt tíz-tizen- két méter mélyen húzódik Stockholm egyik legforgalmasabb autóútja. Egy Göteborgban élő magyar munkással álltam ott egyszer a könnyen elérhető magasságban. Ö magyarázta el, hogy az alacsony korlátot miképp szokás átlépni egy üres pillanatban, s hogy miért jelentik a lehető legbiztosabb halált az odalent egymás nyomában törtető autók. A zt is ez a göteborgi munkás mondta el, hogy a leggyakrabban, szombaton és vasárnap szirénázik a híd alá a mentőautó. Igen, szombaton és vasárnap, amikor én is ne- lyére akartam tenni a legnagyobb pontot, és amikor ott annyi emberre rájön a júcsúzkodás.... Talán olvastál már róla, hogy néhány éve, két szabadnapon pihenhet minden svédországi- A szombat és a vasárnap, ez az elnéptelenedés ideje; akkor mordulnak fel, és indulnak hosszabb útra a városi autók , Ezt, ezt a két napot rettenetes kiVrni! Aki nem rántja be maga mögött a kocsiajtói, azt a hirtelen börtönné vár' lakása fojtogatja, aki pedig rátapes a gázpedálra azt vagy a belet,út eg/ ó ma surr, pasa, vr gy egy eruősarok csendje keseríti el. Ilyenkor kerülnek elő a konyakos iiv2”k Ilyenkor ad magánéi: fejlövést a békés polgár, ilyenkor nem akar semmiről sem tudni. Főképpen arról nem, hogy tulajdonképpen menynyire értelmetlen a hétfő reggeltől péntek délutánig tartó kapadozás. 1 tthan mindig talál- ■*- kozhatsz valakivel, aki ráüt a válladra, s aztán meghív egy pohár sörre. De ott? Reggeltől estig mehetsz, míg egyáltalán köszönni tudsz valami félismerősnek. Beszélgetés, vagy, ahogy itthon mondják, egy jó kis dumcsi? Arrafelé olyasmiről szó sem lehet. Hiába van neked luxuslakásod rejtett hasfalakkal, meg akkora bárszekrényed, mint egy kre- tenc, mégis magad maradsz. Mert az idegen ott idegen csak igazán! Munkádat elfogadják, meg is fizetnek becsülettel, de arra, hogy egy család is befogadjon, aligha számít- haszt. És különben is! Mire mész egy olyan vacsora- meghívással, ami úgy hangzik, mintha temetésre várnának... Olvasom itthon az újságokat. Tudom, sokat beszéltek ti mostanában a hazaszeretetről. Nem akarok én ebbe a világba beleszólni, s különben is, ha valakinek, hát akkor éppen nekem nincs ehhez jogom, de hogy így felkavarodott bennem ez az egész, csak megmondom, hogy szerintem mi az a hazafiság meg a hazaszeretet. Tudod mi? Az, hogy az ember tud kihez szólni, hogy nem egyedül, egy luxuslakásban, vagy egy erdei tisztáson kell meginnia azt az üveg italt, hanem, ha arra vágyik, mindig tud kinek tölteni az asztalánál. Igen, ez a hazafiság hogy nincs egyedül az ember; hogyha káromkodik is, van kinek káromkodnia. Ez a visszhang a hazafiság; és ezt megérteni, az a hazaszeretet. ¥ átod, még a végén azt hiszed rólam, hogy nemcsak a konyakra szoktam rá, de — ezt a szót is most tanultam, itthon — a lelkizésre is. Pedig ,ne hidd, hogy ez alatt a tizennéhány év alatt kicserélődtem. Ha az lesz soron, úgy kapaszkodom fel a stockholmi híd lépcsőjén, mint amikor a kollégium padlására mentünk teregetni. Tudom mit vállaltam, amikor a megszabott határidőre nem jöttem visza. Annyi történt csak, hogy néhány dolgot volt időm megfogalmazni. Megfogalmazni és megérteni. Hogy aztán most mire megyek a szépen öszerakos- gatott gondolataimmal? Egyelőre hátra van még egy kis törleszteni valóm; tudhatod: soha, senkinek nem szerettem tartozni. És, ha kibírom addig, a legutolsó részlet után? Anyám is ezt kérdezte, neked is ~"»k v-51'orn vonogatom. Jó lene tudni, gondelkod- hatom-e én még ezen. Istenem, de jó lenne tudnál
