Békés Megyei Népújság, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
Székelyhídi Attila kiállítása Békéscsabán ló — kiállítása is erről a kínlódásról és belső feszültségről árulkodik. Első pillanatra pedig talán egyhangúnak tűnhet a kiállítás: egy-kót kivételtől eltekintve düledező deszkakerítéseket, roskadozó parasztházakat ábrázol képein. — Azaz talán nem is jó ez a szó, hogy „ábrázol”. Hiszen igaz ugyan, hogy Székelyhídi Attila még nem rugaszkodott el annyira a látványvilágtól, hogy rajzaiban, festményeiben a kerítést, a házat, a tornyot fel ne lehetne ismerni, számára azonban mégsem ez a fontos, hanem önmaga belső világának, érzéseinek, s nem utolsósorban ítéletének kivetítése. S a látszólagos tematikai egyoldalúság ellenére éppen, ez az indulati töltés teszi izgalmassá, sokszínűvé a kiállításit Sőt to- vábbmenve, éppen azt kell Könyvhéti könyvek; Molnár Gáza: Elfogynak az éjszakák kiemelni> hogy ha valaki éveken keresztül kutatja ugyan annak a témának a lehetőségeit, az feltétlenül az elmélyedés, a szívós, kitartó munka jele. S ebben az esetben érmék konkrét eredményeit is tapasztalhatjuk. Művednek hiányos és részleges ismeretében nehéz művészetének alakulásáról, belső vívódásainak eddigi eredményeiről megbízható képet rajzolni. Érdemes felfigyelni azonban arra, hogy míg 1968-ban bemutatott indulatos tusrajzai a fekete, fehér ellentét határozottságával — egy kicsit talán kívülről és ellentmondást nem tűrve -*• ítélkeztek a környező kisvárosi, falusi világról, addig mostam vegyes technikával (tus, ak- varell, kréta) alkotott rajzai a színekkel, a lavirozás- sal feloldják ezt a rideg és merev ellentétet. Mintha Székelyhídi Attila képei, vei eddig három alkalommal találkozhattunk kiállításokon. Különösen jelentős volt az 1968-as megyei grafikai kiállításokon való bemutatkozása, amikor öt erőteljes tusrajza bizonyította, hogy alkotójuk ugyan még forrongó, de már egyéni hangot megütő művész. Azóta csak a nemrég Szeghalmon megrendezett sárréti képzőművészek kiállításán találkozhattunk műveivel — nem használt ki minden kiállítási lehetőségeit Ete a tartózkodás valószínűleg körülményeivel magyarázható, mely nem biztosítja a zavartalan alkotómunkát, de talán azzal is, hogy kínlódva, nehezen alkotó, s inkább önmaga előtt szeretne előbb bizonyítani, mintsem kis részsikerek reményében szétforgácsolja magát. Mostani — 12 képből ál„Ha támadsz, úgy támadj, mint a farkas, legázoló gyorsasággal, — a gondolat újra és újra átfutott a fején. Mosolygott, semmi félelmet nem érzett, terhes és megunt partoktól hajózott el, ismeretlen új élet, értelmes, hasznos veszélyek^ kalandok felé.” E néhány sorral lehet jellemezni Molnár Géza űj regényét. Hősei a háború utolsó napjait élik, farkasként" harcolnak a holnapért, amely ezerszínű ragyogással tör elő a regény utolsó részében. A szerző jó arányérzékkel adagolja benső közlendőit a mű cselekményéhez, olykor szavakba se öntve, csak a szereplők jelleméből fakadóan. Martin Laci és Ács Magda szereftnét nem csupán az egymásért érzett aggódás és felelősség tartja meg, hanem az a benső azonosság, amely __ egymás keresésében úgy fűz össze két embert, mintha tűzben kovácsolódnának össze. S Molnár Géza könyvének megelevenedő szereplőit a háború tüze hamvasztja el vagy acélozza hősökké. Drámai képeket fest a pusztulásba bele nem törődő városlakókról, amelyet át- meg átsző a szörnyű és értelmetlen háborút megunó katonák kalandjai, a lebukástól való rettegés, váratlan szerelmek s egy igazabb ügyért való fegyverfogás. A sötét napok krónikás lapjain még a humor fénye is megcsillan. Hajagos Pál kalmár- kodó figurájában vélt ismerősre bukkanunk, hisz mai életünkben is nap-nap után találkozhatunk velük, miként Ráday főorvos életútja az értelmiség problémakörét. őszinte, olykor töprengő segítőkészségét tárja fel. Olvasás közben az az érzésünk támad, hogy a regény önéletrajz- motívumokból épül fel s innen hitelessége, hősei tö. rétién hittel cselekszenek, mutatis mutandis — mai új magyarul is csak annyit jelent, hogy a változtatan- dók megváltoztatásával. S ahogy a könyv lapjain „elfogynak az éjszakák”, az olvasó kíváncsian várja az olvasás közben megszeretett hőseinek új életét, ahol egyre növekednek a nappalok. Molnár Géza kitűnő könyve az 1970. évi Ünnepi könyvhét alkalmából jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Balogh Ferenc közben mélyebbre hatolt volna ebben a világban: már nemcsak anakronizmusát, pusztulásra ítéltségét látja, hanem a benne megtestesülő emberi tartalmait, s létezésének szomorú szükségszerűségét is. A tusrajzain is megfigyelhető szerkesztő, konstruáló hajlam még erőteljesebbé válik, amikor témáit olajjal festi meg. Erőteljes, széles ecsetkezelése itt is belső indulatokról, s a technika törvényszerűségeinek kutatásáról tanúskodik. Egyik-másik olajképe szinte tobzódik a színekben (Falusi ház), mások mintegy lehiggadva alig egy-két színre épülnek. (Sárga fal madonnával, Városkép toronnyal). Talán ez utóbbiak nagyobb élmélyültségről tanúskodnak, mégis indokolt az előbbiek bemutatása és vállalása is, hiszen kár volna 27—28 évesein máris korlátok közé zárnia magát. Talán az eddig elmondottakkal sikerült érzékeltetni, hogy Székelyhídi Attila azok közé a fiatal művészek közé tartozik, akik már művekkel bizonyítják tehetségüket, s akiket ugyanakkor további kutatásra, kínlódásra ösztönöz az alkotás szenvedélye, s az önmagával való örök elégedetlenség. Kiállítása tehát mindenképpen figyelmet és elismerést érdemel. G. Vass István fi seregély, mint a ne- ^ ve is mutatja, társas madár. Kis csapatban tud csak létezni. Egymagában vagy párosával sohsem látható. Egy-egy csapat öt- ven-száz főből áll. Kétszer akkora, mint egy jól fejlett hím veréb, kicsit sö- tétebb barna tollazattal. Igénytelen megjelenésű, de élénk, majdnem agresszív madár. Itt a szőlőhegy fölött augusztus második felében jelennek meg, amikor már érik a szőlő. Ok az átka a hegynek. Elnéztem röpülésüket, mely gyors és egyenletes. Mozdulataiknak fő jellemzője azonban a hirtelen és szép ívű kanyarodás. Ez a kanyar úgy hozzátartozik a lényükhöz, mint az igyekezet... Egy darabig nyílegyenesen szállriak, s aztán minden vezéri parancs nélkül az egész csapattest egy- időben oldalra csuklik, s legalább 90, de néha 100— 150 fokos szögben megváltoztatja menetirányát, miközben kissé közelebb kerülnek a földhöz. Kanyarjuk sohanó hangot ád, s ilyenkor az ív szélén repülök — rövid útjuk lévén — akaratlanul is a csapat élére kerülnek. Átrendeződik a sereg, anélkül, hogy elmaradók lennének, melyek megbontanák a menet tojás alakú egységet. így keringenek, szállnak a szőlők fölött. Lent a szőlősgazdák meg a gyerekeik, a tőkék közt állva lesik a csapatok mozdulatait. Közeledtükre egyik nagy fazék fenekét veri valami vasdarabbal, a másik ke- repelőt teker, a harmadik esetleg huj-huj-t kiáltoz torkaszahadtából. Hangos ilyenkor a hegy. A madárcsapat azonban hidegvérrel röpül a zaj felett, mint egy számyrakelt rendőrkülönítmény. Nem látszik rajtuk, hogy szemlélődnek, sem az, hogy sajátságos kanyarodásuk valamelyik fazék zajára történt volna. Ha lecsapnak a szőlőkre, úgy tűnik, hogy az éppoly központi elhatározás nélkül történik, mint a kanyarodásuk. Nemegyszer éppen a csősz közelében találják magukat. 'Ilyenkor azonban hamar észbekapnak, alig hogy földet ér a lábuk, már nagy surrogás közt — mert szárnyaik a sorvadó szőlőleveleket is érintik — újra magasba emelkednek. A csőszök ilyenkor sok vért kapnak a fejükbe, szaladnak a levegőben már rendeződő gomolyog után, gyorsabban szól a kerepelöjük, kiáltásaik már-már egy négylábú állat eligazítására is sok volna. É s mennyi ilyen hiábavaló lecsapását figyelem meg a torkosoknak! Nem tágítanak. Talán nincs élményük komoly veszedelemről. Puskát nem lehet használni a hegyben, s így a csőszöket se veszik sokkal komolyabban, mint Pálék szélhajtott és lengő ezüst papírszeletekkel díszített kicsi malmát, mely ropogásával és fütyülésével ugyancsak arra volt hivatva, hogy riogassa őket. A seregélynek nyugodt maradása a földön még ak. kor sincs, ha történetesen önzetlen szőlőtáblákra találnak. A nyugodt kosztolást nem ismerik. Irigyek is lehetnek a rigóra, de minden másfajta madárra is, piely itt a hegyekben lakik. Irigyek lehetnek arra a nyugodt csipegetésre, ahogy a többiek a szűnni nem akaró éhségüket oltják. Irigyelhetik, ahogy a többiek a fák hintázó ágai között rejtve vannak, s csak időnként — s ezt is inkább fölös óvatosságból — néznek szét maguk körül. Ök, a seregélyek, igazi tolvajok. Tudják, hogy lopnak. S e tolvajság szempontjából fajtájuk át- ka, hogy csak így,. csapatban tudnak élni. Semmi gondjuk nem lenne, kövérre hízhatnának a szőlőtől, ha — mint a többi madár — önállóak volnának. De erre képtelenek. Alig pár méterre ettől a jó kilátású balkontól, ahonnan figyelem őket, lecsap ott az imént egy sereg. Elnéztem, ahogy a rögtöni riasztásra a felrebbent csapat legutolsónak maradt tagja, a megveszekedett torkosságtól, tátogó szájjal, félig futva, félig röpülve követte csapatát. Majd meghalt, hogy a csőrét bevághassa egy fürtbe, s majd megszakadt a félelemtől, hogy elmaradt a többitől. Hápogott a szomjúságtól és sikított a félelemtől. Kis karmai csak a göröngyök tetejét érintették. Igazi tolvajmódra járnak el akkor is, ha sikerül egy-egy lecsapásuk. Forrnak a szűk területen a munkától. Mintha valami munkamegosztás is volna köztük: egyike-másika a fürtök nyakára száll, s onnan kezdi lefelé föltömi karmaival a szőlőszemeket. A földön állók eszeveszetten habzsolnak, s mint a dürgő verebek forognak maguk körül. Másodpercekig tart az egész roham, s mégha nem is riasztják őket, máris elsisteregtek. Messziről nézve az ilyen felszállásuk úgy hat, mintha egy lobbanásnyi tűz füstje szállna föl a szőlőtőkék közül. Rozi igy is mondja néha: — ott füstölnek... A napnyugtára, mint minden madár, ők is érzékenyek. Ritkulnak is * csőszök kiáltásai. Inkább a víz mellett vonulnak a nádas fölött, ahol majd éjjelre megpihennek. Aztán lecsapnak belé. Úgy hatnak ilyenkor, mintha valaki magot hintene a nádas közé. D e ez csak az első próbálkozásuk. Újra felrepülnek, mert szívesebben ott ereszkednének alá, ahol a nád közül már egy másik csapat zsivaja szól. Tengernyi gyűl így össze éjszakára. Éktelen csipogásuk messzire hallik. Ha ilyenkor a víz melletti országúton megyünk, olyan érzésünk van, mintha a nádas panaszkodna valami keserves siránkozással a testében bujkáló fájdalomtól. Ha ilyenkor meglessük őket a nád közt, láthatjuk, ahogy fészkelődnek, egyik szálról a másikra ugrálva Majd egy levél tövében végre elhelyezkednek. Erős karmaikat görcsbe keü merevíteniük, mielőtt aludni kezdenek, mert a nád ingó talaj. Erős szél fújhat. Nagy hullámok nyaldoshatják a nádtenger sípjait s ilyenkor bizony « nádszálak, kis terhükkel, bóbitájukkal, metsző leveleikkel együtt, nagy kavarodásban hajladoznak er- re-arra. Pacsai Imre Ufca
