Békés Megyei Népújság, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
Száz házból lett a falu A bekötő út másfél kilométer vagy kettő. A kondorost betontól nyugatra vezet; nyárfasor szegélyezi, és most, a belvizek idején százötven méteres sávban átcsap rajta a víz. Hátborzongató az autóban ülni, olyan a Volga, mintha motorcsónak lenne, vágja a vizeit az orra, éo jobbról is, balról is hullámzik a tenger. Az, hogy huszonöt centi mély az egész, nem sokat számít, a szemünk csak a hullámzó felületet látja, és nem látni a viz végét, úgy borul rá a szántásra, mint egy hatalmas fólia. Később mondják odabent, a faluban, hogy két évtizede nem volt víz a bekötő úton, megszokott, már ismerős belvizük pont elenkező irányban szokott tavasz idején kibúj, ni a földből, ott azonban most alig van belőle valami. így történt, hogy már a kezdet kezdetén izgalmassá vált a riportút: Kétsopronyt még a vizek is őrzik, hullámosán, haragosan, vizet árasztó tavasd széllel. Zúg; búg ez a böjti szél, a nyárfasor alaposan felerősíti, pedig lombja sincs még, a házak oldalánál valósággal sípol, fütyül, idetereli a felhőket és kifújja belőlük az esőt. Űj házak. Utcák. újak. Régi nincs is, talán csak a templom, a szövetkezeti bolt meg a két öreg iskola. Az egész falu új. Termékeny itt a föld. Mindig is hívta a dolgát szerető embert, és visszafizette bőségesen amit adtak neki. A múltja is érdekes. A történészek azt állítják, hogy a neve — Kétsoprony — az ó-szláv sopá-ból ered. A sopa azt jeleníti karám, szín. Az ember ed sem hinné, hogy ez igaz. Csak csodálkozik, hogy ezer év alatt van, ami semmit sem változik. Például az itt lakók állattenyésztési kedve, híre, hét határra szóló tudása. Mert a ma élő Sopron y iák is erről nevezetesek, és a sopa a karám mi másról mesél? Népvándorlás-korabeli település. Kétszáz éves okmány a bizonyíték: 1770 táján még látszottak a hajdani soproni temp- lam alapjai, és az Árpád-kori; idézték. 1562-ben 14 kaput szám. Iái, nagyrészt nemesi családok lakóhelye. Egészen soha nem pusztul el,, egy-két család mindig megmarad itt, és az élet újra csak virágzik. Negyvenötben sem volt több néhány háznál. A fák közül csak a templom tornyának felkiáltójele rajzolódott az éjszakába, alatta az iskola, távolabb a dűlők sora, Békéscsabához, Kondoroshoz, Kamuihoz tartozó vidék. A templom környékét meg úgy hívták, hogy Soprony-ta- nyaközpont. Se bekötő út, se nyárfasor, semmi. Poros, sáros dűlők, és fekete, jó békési föld. „Negyvenötben alig osztottak földet, meséli Paulik Pál, a községi párttitkár, nem volt mit, és nem volt kinek. Négy év múlva alakult az első) szövetkezet, a Dózsa, 130 holdon, 36 taggal. Én is oda léptem be. Akkor már 480 holdunk volt, egy tagban.” A tanácsháza előtt állunk meg. Oda is nyárfasor vezet, és betonjárda. Az ovális tábla rangot ad. Kétsoprony, önálló tanácsú község. Az udvaron már sötétzöldben játszik a pázsit. Kósza tyúkok kapargatnak a kerítés tövében, tavaszra megmozdul a föld. A beton fénylik, mossa az eső. A csapóajtón túl az egyik irodában nem túl magas, negyvennél valamivel több, kerek arcú férfi ül. A tanács elnöke. Seres Dániel, mutatkozik be. Mögötte, a falon két szép grafika. Oldalt vaspálcákból kombinált virágtartó, zöld levelű növényekkel. A szekrényen Lenin porcelán-szobra. Kényelmes fotelek, modem íróasztal. Áranycsinálók, okos emberek Egy nap, nem is egészen egy íap, egy délelőtt és egy délután nagyon kurta idő. Csak úgy elég egy riporthoz, ha az ember megfordult már egyszer-kétszer errefelé. ha hasonló helyeken órákat töltött beszélgetéssel, vitatkozással, hallgatással. Mert a falu lelkét meghallani, az a legnehezebb. Jön a járdán, az iskola előtt három férfi, ötven körül, de inkább azon túl. Mind a hárman mikádó kabátban, csizmában, kucsmában vagy kalapban. Egymás mögött, szép komótosan. Aki elöl megy, annak piros az arca Szép arc. bajusz, büszke tekintet Nagy darab ember. A második ugyanolyan. A harmadik alacsonyabb valamivel, mint a másik kettő, kerek arcú az is, a bajusza pörge. Jönnek, mintha semmi nem siettetné őket, jönnek kimérten, tempósan. öt lépésre érünk. Köszönnek. Alig tudom elkapni a pillanatot, hogy egyszerre koszöntsük egymást. Tisztelet ez. Az idegennek, akiről látszik, hegy nem a szomszéd községből érkezhetett, meg önmaguknak is, ahogy a szokás meg a jó modor megköveteli. Lopva utánuk nézek, nehogy észrevegyék. Mennek tovább, olyan tempósan, szótlanul, mint az élőbb. Dél lesz lassan. Ebédig mór nincs dolguk. Az első benyomásom: okos emberek. És délután, estefelé az utolsó: tényleg azok. Arannyá változik a sopronyíak kezében ez a föld. Értik a nyelvét, tudják a kívánságát Túlzás? Ezúttal nem. Persze, nem mind arany, ami fénylik, tartja a közmondás, és nincs olyan közr mondás, amelyik ne lenne igaz. Küszködnek is a kétsopronyiak. Az igényeikkel, a bajaikkal, ön. magukkal. Mutasson valaki olyan embert, aki egész életében nem ezt teszi? Csak lehet hogy nem tud róla. A gond meg a baj csak annak az igazán, aki érzi, aki tudja. „Ötvenhat után lettem tanács, elnök, ül az asztala mögé Seres Dániel, azóta eltelt néhány év. Jó évek voltak! Amit itt lát, mind azóta lett, hogy 52-ben önállósodtunk. Ha az ember a maga ura, jobb a kedve, köny- nyebb a munka. Nagy pénzeket költöttünk a falura De azt a nagy pénzt elő is kellett teremteni valahonnan. Előteremtettük.’' A tanácsháza állami beruházás, meg az 59-ben épített két- tantermes iskola. És a többi? A falu pénze. Másfél milliós kul- túrház, mozi 1963-ban, tsz-iro- daház 67-ben, törpevízmű 1 mii. lió 200 ezerért, a 3 kilométeres vezeték árkát a lakosság ásta, tavaly már a hálózat bővítését kezdték, egyelőre 1400 méterrel. „Nyolcszáz van készen, nagy része bent van az udvarokon, a hiányzó 600 métert májusra ígéri a megyei csatornamű vállalat. Ez is 375 ezer. Hétkilométeres villanyhálózat a tanyák között, és mindenütt betonjárda, 40x40- es lapokból. Felét a község, felét a lakosság vállalta, de hát ez a kettő ugyanaz”. Képzeljük csak el, mát változik a világ abban a tanyába«, a puszta kellős közepén, ahová még a harangszó is csak véletlenül téved ki, ha becsavarják a biztosítékot, és kigyulladnak a villanyégők. „Fény a tanyákon...” Túl szép? A sár, az esők, meg a poros dűlök világában mégis az első villanyégő fénye világít rá a huszadik századra. „Nem sajnálták a pénzt az emberek. Tudja, hogy családonként 2 ezer forintba került? Vállalták. Meg is nézhetik a mi tanyáinkat: televízió, rádió, mosógép, hűtőgép. Itt, a faluban meg csupa két-háromszobás, fürdőszobás házak. Elég, ha azt írja le. hogy 56-ig két családi ház épült idebent, 57-ben fejeztük be a félbemaradt orvosi bukást, most meg száznál több új ház van a belterületen, 450 lakossal. Az egész falu, tanyákkal együtt 1894 lélek.” NemS.O.S., csak komoly kérés Órája beszélgetünk. Az eső alaposan rázendített. Marasztaló. Seres Dániel hátradől az elnöki székben. „Mondja, segítene nekünk?” Meglepődöm. Egyrészt azért, mert ritka öröm, ha az újságírótól azt kérik, segítsen, mert — valljuk csak be — sokan és szívesen keresik azt, ahol belénk csipkedhetnek* meg legyinteni is szeretnek, pedig azt sem tudják néha, mire legyintenek. „Hallottam, X mondta, hogy a sajtó — így: sajtó! — már megint nem foglalkozott — így: foglalkozott! — ezzel vagy azzal. Micsoda társaság!” Magam is kerültem már hasonló helyzetbe. És. ha előhúztam az aznapi lapot, rámutattam az első oldalra „íme!”, Y még csak el sem pirult. „Jó, jó, de azért úgy általánosságban, hellyel-közzel, ha úgy vetjük fél a kérdést, hogy a témával mennyit és hogyan, ami az egyetemes egészet determinálja, érted ugye?” S, ha most nem folytatom, az nem más, mint filmnyelven szólva „vágás”, és ott tartunk újra, hogy Seres Dániel hátradől az elnöki székben, és azt mondja: „Segítene nekünk?” „örömmel” válaszolom, és lapom nevében egyszerűen boldog vagyok. Ezt akarjuk mindig, a riporttól a glosszáig, ezért írunk, ezért élünk, hogy segítsünk. De ez már kissé patetikus lesz, gondolom, inkább figyeljünk a tanácselnökre. „A következőről van szó. Any. nyit építettünk már a mi erőnkből, de a kéttantermes iskola bővítésével nem tudunk megbirkózni. A terv nyolctanterrnes, hat hiányzik. Annyira hiányzik, hogy két olyan termünk is van, amit magánházban a tulajdonostól bérelünk. Képzelheti, ez nem állapot Az öreg iskolák falai meg olyanok, mint a szivacs. Lassan a mennyezetig szívják a talajvizet. Beteg gyerekekkel pedig mát kezd ez a község, ha majd mi kiöregszünk?” „Mennyi a pénz?” „Négymillió, legalább.” Rengeteg” „Az. De a negyedik ötéves tervben mi húsz, ha megszorítjuk harminc százalékát álljuk. Még kölcsönt is felveszünk, ha nem megy másképp.” Már elállt az eső. Lehet, hogy a nap is kisüt még ma. Hozhatná már az idei tavaszt Funkcióhalmozó pedagógusok Sietek az iskolába. Még egy osztály van bent, gyakorlati órán. Az igazgató: Márkus János. Tizenöt éve tanít Kétsop- ronyban. őszinte szóra kérem. Másra nem is hajlandó, mondja, és ennyi mindkettőnk számára elegendő. A dolgok közepébe megyünk. Pedagógusok Kétsopronyban, ami falu, falu, de mégiscsak tanyavilág Hogy lehet itt élni? Tanítani, vinni a lámpást, hinteni a kultúrát? „Hinti azt a televízió is meg a beat-együtte- sek, akik ide jönnek. De azért mi is vagyunk valakik.” A nem éppen túl optimista bevezető után később kiderül, dehogynem optimista, csak a földön áll, még akkor is, ha valami szép is meg lelkesítő is. Nem köny- nyű a pedagógussors ilyen helyen. „Az ember idejön, hogy most aztán mindent megpróbál. Szervez, lejárja a lábát, keresi az igényeket, hozzáteszi a hitét, elveit, újra szervez, és hamar eléri a csalódás. Az! Mert kevesen jönnek, mert nem jönnek, mert a gitár-bömbölde az százakat összehoz, de egy TIT-elő- adás fél tucat embert, na jó, esetleg kettőt. Akkor az ember leül. és gondolkozik. Hol a hiba? Hiszen annyi a lehetőség, hogy számolni is nehéz. Ez nem a régi, sötét falu már! Nincs félelem, kenyérgond, nagyszájú gazda. A maga ura itt az ember. Nézze, itt a templom is téli van, ha ünnep jön. Vallásosak az emberek, középkorúaktól felfelé legalábbis. De dolgoznak is, miből lett volna száz új ház? Bonyolult út ez. Ezért kellene abbahagyni már ezt az özönvízelőtti népművelést! Kérdezze csak, mi van a mi kultúrhá- zunkban? ŐRI-műsor meg bál. Ritkán más. A tv meg kint világít a dűlő tanyáiban. Ki az ördög jön be a kultúrba? A beat-zenére, mondom, arra bejönnek. Jó, az is kell. De más is.” Tizenöt pedagógus tanít itt. „Csak annak nincs kocsija, aki utálja a kocsit vagy a motort. De nekünk életszükséglét. Nyilatkozni Csabára megyünk, fűtőolajért Csabára, bevásárolni Csabára. Egy út, négytagú családnak autóbusszal majdnem 100 forint. Számolja ki. mi a gazdaságos. A jó kis Trabant segíti az embert. Házak? Azt is építünk, pedagóguskölcsönbcl. Az egyik kartársmő emeleteset épi< Az illetményföld? Odaadnám c termését a kiadásért, fel. emészti minden szabad időnket és ha jól megy, ötezreit ad. Nem sok. Amíg nem volt olajkályhánk, a szenet is Csabáról kellett hoznunk Tengely-fuvarral. Éppen a duplája, mire kiér. Az iskola most is így vásárolja. Csabáról. Jó kis költség Eiste? összejárunk. Mi pedagógusok általában. Az orvosékhoz, állata örvösökhöz is néha. Az agronó- musokkal csak annyi a kapcsolat, hogy átszólnak: Kéne negyven gyerek leszedni egy kis paradicsomot, mert nincs rá ember. Akkor a gyerekek leszedik. A fizikai munka megszerettetése... Azt hiszi, nem szeretik? Abban nőnek fel. Ha kitavaszodik, csak az iskolára támaszkodnak. Otthon szinte senki sem tanul. Dolgozik.” A könyvtáros jön. Dénes Lajos pedagógus. Hív a birodalmába. A kultúrház igazgatója jön. Majemyik Istvánná. Pedagógus. Hív a birodalmába. A könyvtár irodalmi ankétjadnak előadója jön, tehetséges grafikákat hoz. Pacsai Imre pedagógus. A futballcsapat edzőjéről beszélnek. Kukely János pedagógus. A KlSZ-tiitkárról én kérdezem őket. mondják, üres a KIS?-klub a kultúrházban, egykét asztal van csak benne néhány székkel; a KISZ-titkár Pa- csai Imre, pedagógus. A mozi vezetője nincs éppen itt, Bezegh Pálnak hívják, pedagógus... „Minden értelmiségi feladat a pedagógusokra vár, néz rám a tények megdönthetetlen vértje mögül az igazgató, és most ne kérdezze meg, hogy mit csinálunk szabad időnkben. Ezt csináljuk..” Merre billen a mérleg nyelve? „Nagyon értik az emberek az állattenyésztést, ez már valóságos hagyomány.” A Dózsá-ból és a Hunyadi-bői lett Rákóczi Tsz irodaházába» Paulik Pál községi párttitkár mondja ezeket Az elnök, Pet- rovszky Mihály elment valahová gépkocsival. A párttitkár ős- kétsopronyi. Megjárta a háborút. fogságot, 24 éve jött haza, azóta itt él. Ügy ismeri az embereket mint saját magát. „Dolgos emberek. Korszerűen élnek, de valami ősi babonaság... Szeretik a földet, a munkát. Nem sajnálják a pénzt arra, ami jó; ami könnyebbé teszi a sorsukat” Máshol hallom, hogy jó szövetkezet ez, bár tavaly kicsit elszámították magukat így jöttek rá, hogy az okos előrelátás nagyon fontos. Nincs baj, de lehetett volna, az igazság kedvéért ezt meg kell mondani. A párttitkár kinéz az ablakon. Mutatja a bekötő utat. „Ezt még én is építettem 46-ban. Meg a tanácsházát később, amikor a csabai magasépítőknél dolgoztam.” A fiatalokról mondja: „Jó gyerekek ezek a mieink. Csak kevés nekik, amit itt kapnak. Se presszó, se igazi klub... Csák italbolt. Én is kevesellném, ha húszéves lennék. De így is keveslem.” Este. Az ember végiggondolja, amit hallott, rendbeszedi amit látott, és ha tud. mérlegel. Száz új ház, vízmű, iskola, szükség- tanterem, tanyai villanyhálózat. Vizes falú könyvtár, babonaság, „a dolgok és a világ mélyén rejtező titokzatosságban ma is hisznek” írta Fája a Viharsarokban, harminc éve: ez sem sokat változott. Mégis 1970 van már. A táj arca. az emberek sorsa, az élet más. A bekötő út nyárfasora feketén rajzolódik az égre. A falu szélén járunk, amikor megcsillan az esthajnalcsillag. Az is öregebb lett egy nappal. Sass Ervin
