Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
#870. január 1. 9 Mi lesz az írókörrel, lesz-e antológia 1970-ben? Csfit5rtök ' Azt mondják, Békés megye irodalmi élete igén szerény, így igaz. Szerény. Sőt: nagyon szerény. De hogy miért az, hogy annyi jó kezdés után miért maradt újra csak szerény, egyszer már erről is beszélni kell. Mi sem alkalmasabb erre, mint az év végi visz- szatekintés, a számvetés. Csoór István író ül velem szemben, gyulai otthonán nak dolgozószobájában. Kimondatlanul vagy félig kimondva sokszor kerülgettük már a témát, és mint az kiderült, s: egyikünk sem hisz annak törvényszerűségében, hogy a me- gye irodalmi élete "sak ilyen színvonalú lehet, hogy nincs itt több erő, több akarat, több tehetség. Tizennégy éve és egy-két évig utána volt a Békési Üzenet. A fórum, a megyei napilap mellett. Megszűnt. Egy évtized távolából azt hiszem, nyíltan elmondhatjuk, miért? — El. Ahogy én tudom, többeknek nem tetszett. Vagy maguk akartak csinálni hasonló folyóiratot, erre megfúrták a régit. Aki leginkább ellene volt, már nincs itt. Viszont akkor csinált egy „Viharsarki élet”-et, amiből egyetlen szám jelent meg nem futotta többre. Abban az időben a megyei tanács mintegy 20 ezer forintot adott minden évben a Békési üzenet megjelentetésére. Aztán ez a támogatás megszűnt, hiszen megszűnt a Békési Üzenet is, és a Viharsarki élet is. Pedig akkor kevesebb volt a pénz, ma joggal gondolná az ember, hogy több van, ilyen célra is. — Értem. Az antológiára gondolsz. A tavalyi terv, sajnos, dugába dőlt. A megyei tanács azt mondta: szedjetek össze anyagot, ha jó, kiadjuk. Meg kell mondanom, hogy nem hitt ebben az antológiában senki. Egyikünk sem. Valahogy fordítva kellett volna kezdeni; van ennyi meg ennyi pénz, írók, csináljatok egy antológiát, ha jó, kiadjuk. Szóval nem hittünk benne. Lehet, hogy a mi hibánk is, hogy az 1969-es antológiából nem lett semmi. De előtte — a csabai Mi időnk-et kivéve —, semmi nem jelent meg. Egy teljes évtizedig. Fórum nélkül pedig nem író az író. És a Köröstáj? Lapunk kulturális melléklete? — Ez külön kérdés, és nem is szabad örökké a Köröstáj-ra hivatkozni, sem írónak, sem hivatalos személyiségnek. A Köröstáj az egy napilap kulturális melléklete, az itt élő írók egyfajta fóruma, amelyben ritkább időközönként és szűk terjedelemben megjelenhetnek. Persze, az ilyen mellékletnek más népművelési, kultúrpolitikai feladatai is vannak. Tehát nemcsak alkotások megjelentetése. Tíz év alatt ez a melléklet szépen kialakította arculatát, és ezt nem azért mondom, mert éppen a NépújságSági István rajza nak nyilatkozom. Aki nem hiszi el, nézze meg. De előítéletektől mentesen! Véleményed szerint, tehát a Köröstáj mellett feltétlen szükség lenne valami más fórumra is? — Azt hiszem, ez minden itt élő író véleménye. Remek lenne viszont, ha nemcsak az írók véleménye lenne. Tudom, hogy a megyei pártbizottság is helyesli, ösztönzi ezt. Például: miért ne lehetne megvalósítani azt a több éves ötletet, hogy legyen Békés megyében egy kéthetenként megjelenő irodalmi lap? Mondjuk nyolc oldalon, szegedi, pesti lektorok közreműködésével, itt élő írók, tanárok, újságírók, esztéták rovatvezetésével? Aírt mondták egyesek annak idején, hogy nincsenek alkalmas, megfelelő koponyák. Ezt nem osztom, sót, ellenzem. Éppen az ilyen vélemények okozzák, hogy még mindig „szerény” az irodalmi életünk. Persze, a meggondoltság, az fontos. De a rágódásra semmi szükség. Lassan már nem lesz olyan megye, ahol a napilap lenne az egyetlen megjelenési lehetőség. Üjból hangsúlyozom. ehhez pénz kell. — Nyilván, ki mondja, hogy j pénz nélkül lehet irodalmat esi- j nálni?! Csak egyetlen egy olyan ember lenne a megyében, aki akarja is az irodalmat segíteni és pénze is van. Sót, mi több, nem is sajnálná erre. Jó dolog, hogy a képzőművészektől már nem sajnálják. Vesznek tőlük egy képet egy-kétezer forintért, kitűnő támogatás. Festékre, vászonra, megélhetésre, külföldi útra. De. ki vesz tőlem egy novellát? Én nem rajzszegezhetem ki a kerítésre valahol, nekem, az írónak nyomda kell, és újság, antológia vagy kötet, amiben megjelentetik. De ezeket csak zárójelben mondtam, örülök, hogy a képzőművészeknek könnyebb a publikálás. Ti is csináltok ilyen bemutató-tárlatokat a szerkesztőségben Csak egy szép előcsarnok kell hozzá és 15 jó kép. Azt hiszem, más akadály nem lehet. Tehát a pénz. És van valami ötleted, javaslatod? Véleményedre sokan számítanak, és nagyon sokan tisztelik, becsülik, amit mondasz. — Nézd, ha jól meghányjuk- vetjük a dolgot, meg nem akarunk a kapzsiság vádjába keveredni, azt hiszem 15—20 ezerrel el lehetne kezdeni. Egy évre gondolom. Ebből egy-két író kaphatna támogatást alkotói szabadságra, a feltételeket aztán kell kidolgozni, ha már pénz is van. Aztán egész évi munkáért nívódíjat is adhatnánk egy költőnek, vagy prózaírónak,, vagy többnek is, megérdemelnék. Ez az egész még 10 ezret sem ér el. Csak újabb példának és viszonyításnak, a csabai Sygma-zenekar (remek fiúk, nagyon tudnak!) 100 ezerert kapott ultramodern felszerelést. Ha erre került ennyi pénz, huszonöt megyei író támogatására is akadhat 15 ezer. Meg egy antológiára is valahogy ennyi vagy egy kicsit több. Hangsúlyozom, tudom, hogy a Sygmások ügyesek, aranydiplomások. Nekünk, íróknak még nincs aranydiplománk, de néhány gondolatunk lenne, amit szeretnénk elmondani vagy megírni. Más lehetőség nincs? — Az is van, vagy inkább volt. Irodalmi délutánok, estek, író— olvasó-találkozók. Két éve sok ilyet szervezett a megyei TIT. Ügy látszik, megunták. Vagy nekik is „szerény” a má színvonalunk. Pedig egy-egy ilyen találkozó nagy élmény. Legutóbb a mezőhegyesi ipari tanulóknál voltam, és a csabai konzervgyár két szocialista brigádjánál. Mondhatom, igen jól megbarátkoztunk. Sajnos, az író—olvasó-találkozók szervezésével pillanatnyilag senki sem foglalkozik. Spontán a dolog. Mi újság a körben? Mint elnök, tői kérem az interjút! — Az elnök nem éppen jókedvű. A TIT csabai klubjában kaptunk fedelet, de ez nem vált be. Nem is sikerült olyan igazán magunk közt lenni, és legféltettebb vágyainkat kiteregetni egymás előtt, sohasem. Meg sok ebben a körben a címzetes tag. Akik nem tudni miért, de ott vannak, közben semmit sem produkálnak, de véleményük az van, ha vitatkozni vagy ellenkezni kell. Néhányan el is határoztuk: az új esztendőben ki visszük a köri összejöveteleket Orosházára, Gyulára, Szarvasra, összekötjük látogatásokkal, ankétokkal. Hátha így megpezsdülne az élet. Megérkeztünk tehát 1970-hez. Azt nem is kérdem, mi a kívánságod, magad és társaid számára, és sok sikert sem kívánok, mert az olyan könnyű, és mibe kerül? Azt hiszem, nehéz év következik, de a „szerény” irodalmi élet szintjéről most már éppen ideje lesz kimozdulni. Hinni kell az írónak önmagában, de az is kell, hogy neki is higyjenek. Megérezzék a tehetségét, megértsék a gondolatait. És hátha még abból az újságból meg az antológiából, meg a 15 ezer szerény forintokból is lesz valami. — Én csak azt kívánom, legalább annyi támogatást kapjunk, mint egy NB Il-es labdarúgó. Az NB I/B-t már nem is említem ... Szerények vagyunk, valóban. Sass Ervin Debrecenből Kinek mit hoz a tél? A kérdésre bizonyára számtalan, kinék-kinek kedvére való válasz adható, mindenesetre, amig végigbaktattunk Debrecen ódon, ám rendkívül huzatos belvárosi utcácskáin, egyetlen választ fogalmaztunk meg: a debreceni tél csinos hideget hoz. A hatalmas puszta. Hortobágy szabadiéra engedi vágtázni akaró fagyos szélparipáit, s azok hódarát, ónos esőt hozva, jeges szisszenésekkel csapnak a cívis város házai közé. Hogy mit hoz még a tél? Mivel alábbi, nyúlfarknyi beszélgetéseink a Debreceni Tani tők énző Intézet hallgatóival zajlottak, kézenfekvő a másik válasz Is. Diáknak, főiskolásnak. egyetemistának vizsgaidőszakot. Hajnalba nyúló, didergő tanulásokat, enyhe koffein és nikotinmérgezést, lám- oalázat és sikeres kollokviumokat. Sikerteleneket is persze, de a diákbabona tiltja az errői való fecsegést. Mint ahogv tiltia azt is, hogy a diák, árkádos épület árkádjai alatt járjon, mivel az ilyen könnyelmű tett szekundát eredményez... Visszatérve írásunk eredeti apropójához; olyan főiskolásokkal akartunk beszélgetni, akik ezzel az évvel zárják vagy éppen kezdik tanulmányaik első, esetleg utolsó félévét, s rövidesen visszatérnek szűkebb pátriájukba, Békés megyébe. — Honnan jött Debrecenbe? — Békéscsabáról. Gyulán végeztem ugyan a középiskolát, egész pontosan, a gyulai kertészeti technikumot, de csabai vagyok. — Kertészeti technikum után pedagógusi pálya? — Lehet, hogy furcsa — amellett, hogy pedagógus szerettem volna lenni —, a technikumot azért végeztem el, hogy ne járlak úsv. mint sok gimnazista; ke\ A' • liiaP ,. .'«k/íSWv/ v.....;. . .. .............. « S zabó Ernő — Ez kissé hosszadalmas... A kisterenyei gimnáziumban végeztem, utána a Gyulai Fa- és Fém- bútoripari Ktsz-nél dolgoztam három évet, majd Csabára kerültem az SZMT könyvtárba. Egyébként gyulai vagyok. — Hogyan lett főiskolás? — Az előbbi válaszban benne volt; az SZMT könyvtárban kedvet kaptam a könyvekhez és a könyvtárossághoz. Most már azonban úgy látszik, hogy a népművelést választom. — Miért? — Izgalmasabb, sokrétűbb, nagyobbak a feladatok... a lényeg az, hogy emberekkel bánni mindig is szép feladat volt, és én is annak érzem. — Tervek? — A gyakorló félévet Gyulán szeretném tölteni, talán addigra felépül az új művelődési ház. — Most harmadéves; hol tölti a gyakorló félévet? — Békéscsabán. — Békés megyéből jött Debrecenbe? — Nem... Azt hiszem, ez rendhagyó eset, legalábbis az interjú szem pontja bői, ugyanis jó néhány évfolyamtársam ugyancsak nem Deák Zsuzsanna zemben ugyan az érettségi bizo nyítvány, de szakképzettség nélkül aligha találok kedvemre való munkát. — És a felvételi után? — Neon bántam meg; azt kaptam, amire számítottam. — Mindennel elégedett? — Melyik diák elégedett mindennel? Akad itt is probléma persze. mint például a gyakorló iskolánk esetében. Nem hiszem I ugyanis, hogy a főiskola elvégzése után olyan általános iskolában tanítok majd, ahova kizárólag \ mérnökök, orvosok, igazgatók gyerekei járnak. Legalábbis remélem. Hogy itt az a helyzet, az is érthető persze: a „közönséges” általános iskolában arra nem jut idő, hogy ilyen sokan és sokoldalúan foglalkozzanak egy-egy gyerekkel, a szülök, ha erre lehetőségük van, ide íratják be a csemetéket. — Tervei? — Békéscsabára szeretnék visz- szakerülni. A legszebb az lenne, ha az egyes számú általános iskolába. Persze van még időm; most vagyok másodéves. — Hogyan sikerült az első félév? — Nem szabad elkiabálni éppen a vizsgaidőszak előtt... de azért úgy érzem, rendben lesz minden. — Honnan jött Debrecenbe? Tóth Ilona szülő- vagy lakóhelyére tér vissza. Soltszentimréről jöttem Debrecenbe, felvételem előtt pedig egy évet dolgoztam a kiskőrösi Petőfi Sándor járási könyvtárban. — Miért Békéscsabára esett a választása? — Nehéz erre röviden válaszolni... Békés megyében izgalmas népművelési lehetőségek varrnak, évfolyamtársaimtól úgy hallottam, hogy az itt elhelyezkedő szakemberek megbecsülése is jobb, mint más megyék esetében. A harmadik ok pedig, hogy a Békés megyei illetékesek maguk is biztattak: jöjjek nyugodtan. — Mit vár Békéscsabától? — Mit? Fordítsuk meg a kérdést; mit várnak tőlem? Ha igaz az az állítás, hogy nemcsak a tevékenység színhelye számít, hanem a végzett munka minősége... akkor azt hiszem, rendben lesz. Igyekszem bizonyítani. B. Máté Fotó: Földes! Béla
