Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-08 / 284 szám
KŐRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A neveäés nemcsak az iskola feladata Mit várhatunk az V. Nevelésügyi Kongresszustól? Világszerte korszerűsödnek az oktatási-nevelési módszerek, a kozmikus sebességgel száguldó technika lassan kialakítja a legújabb kor racionális embereszményét, néhány társadalompolitikai jellegzetesség (elsősorban a rohamos urbanizációra gondolunk), pedig mélyreható szociológiai változásokat eredményez. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tömegkommunikációs eszközök elterjedése és alkalmazása lassan olyan méreteket ölt, hogy az egyén — esetenként akarata ellenére is — „beengedi” a szobájába az egész világot. r A különböző szaktudományok művelői a maguk szempontjaiból kiindulva sok kedvezőt és kedvezőtlent elmondtak már a meggyorsult idők élettempójáról, s most készül szembenézni a jelenséggel a pedagógia is az V. Nevelésügyi Kongresszus ösz- szehívása kapcsán. Végső soron ugyanis (jobban, mint bármikor) az elmondott hatások elsősorban fiatalságunkat érintik, ők pedig a jövő lehetőségei, s nem közömbös ezért a gondjaikkal való társadalmi foglalkozás. Ha a mérleg égjük oldalát vizsgáljuk, látnunk kell, hogy össztársadalmi vonatkozásban megsokasodtak a nevelési hatások. Lényegesen árnyaltabban ■ annál, mint ami jelenleg a köztudatban él, hogy tudniillik a felnövekvő nemzedék nevelésének csak két műhelye van, a család meg az iskola. Ezek determináló volta mellett mégis felvetődik a kérdés: Vajon a legintenzívebb nevelési feladatokat megoldani képes iskola önmagában azonosítható-e a társadalmi nevelőhatások összességével, s a leggondosabb család egyedül képes-e valameny- nyi nevelési probléma célszerű feloldására? Hiszen nevel az ifjúsági szervezet (akkor jól, ha az iskolai módszerektől eltérő formákat alkalmaz), a különböző társadalmi szervezetek, a film, televízió, könyvtárak, művelődési otthonok, sportegyesületek, a táncdalfesztivál, az utca, a közlekedési eszközökön tapasztalható közállapotok — hogy hirtelen csak a legkézzelfoghatóbbat említsük. Ott jelentkezik a probléma, hogy ezek az össztársadalmi nevelőhatások alkalomszerűek-e vagy állandósulnak, szervezettek vagy véletlen közvetkez- ményei, kellően összhangban vannak-e egymással? Noha társadalmi rendszerünk alapjaiból adódóan talán soha nem költöttünk közművelődésünk során annyit tudatformálásra, mint napjainkban, a szervezeti keretek maximális kiaknázása is csak realizálható lehetőséget jelent, s valamennyiünk jól felfogott takarékossági érdeke is, hogy ezek a lehetőségek a legcélszerűbben váljanak valósággá. Ellenkező esetben valamilyen sokkal bonyolultabb formában kifejezésre jutó „kettős nevelés” veszélyeivel találjuk szemben magunkat, mint amit az iskola és a családi otthon kapcsolatát illetően többször kifogásoltunk. Pontosabban szólva olyan heterogén nevelési szituációk keletkeznek, melyeknek leegyszerűsítésére és feloldására önmagában egyik szervnek vagy szervezetnek sem lesz lehetősége. Ha viszont egy adott nevelési feladat vagy esetleg konfliktus megoldásához egy céllal, de a legváltozatosabb közeledünk, minden bizonnyal eredményeket érhetünk majd elA társadalmi nevelőhatások egységrendszerének kidolgozására, a hasznosítható módszerek alkalmazására készül most a pedagógia. Ez azonban a közvélemény tájékoztatása, felfogásának alakítgatása nélkül aligha képzelhető el. Ez a körülmény önmagában is jelzi a „nevelő műhelyek” társadalmi kiteljesedését. Évekig azonban csak odáig jutottunk el, hogy a társadalom különböző szektorai a nevelés egész munkáját az „előkészítő műhelyre”, az iskolára igyekeztek áthárítani. Sok esetben ez a szülők részéről így fogalmazódott meg: „Azért jár iskolába a gyermekem, hogy ott embert neveljenek belőle.” Az iskola pedig nemegyszer helytelenül magára vállalta az egész feladatot, s a tantervi túlterhelés számos nyűgével küszködve is védeni akarta a maga zárt köreit: „Az iskolának ellensúlyozni kell a negatív nevelési ellenhatásokat” — mondogatták pedagógusaink. Ma már ennél sokkal többre van szükség. Mindenekelőtt arra, hogy minden olyan szerv, amely közvetve vagy közvetlenül e tevékenység valamilyen csatornájának részese felelősségteljesen érjen rá a neveléssel foglalkozni! Csak ennek alapján teremtődhetnek meg a pozitív társadalmi nevelőhatások feltételei. Több körülmény indokolja ennek szükségességét. Csak egyet említenénk: a szociális változások eredményeként létrejövő új vidéki középiskolák tanulóinak zöme vidékről bejáró, hiszen a kollégiumi férőhelyek maximális biztosítására még nincs lehetőségünk. Sok iskola tanulólétszámának csaknem fele kishivatalnok módjára jár az iskolába, s ezért tevékenységüknek jórészt csak az oktatással kapcsolatos arculatát ismerjük, hiszen a közlekedési eszközök menetrendszerű indulása csaknem minden tanórán kívüli nevelési lehetőséget kizár. Ifjúsági szervezeti életük mégis az iskolához kapcsolódik, s nem azokhoz a községekhez, ahol tulajdonképpen élnek, nevelődnek, a szó legeredetibb jelentésében, öntevékeny ismereteik gyarapításához csak esetenként, alkalomszerűen járul hozzá a könyvtár, művelődési otthon, szakkör, vidéki színházi tájelőadás. S ha történik is némi kezdeméEíüst György Francia tengerpart nyezés, nem a közös munka megtervezett felelősségével. Pedig, ha jól meggondoljuk, valamennyi művelődési szerv csak nyerne vele, ha vidéki fiatalságunk nevelési célzatú társadalmi és kulturális foglalkoztatása egy közös cél érdekében eredményesen megoldódhatna. Talán így elkerülhetnénk azokat a „nevelési vákuumokat”, melyek a bizonytalanság érzésének, az egyoldalúan szkepticista felfogásnak legtermészetesebb velejárói. Érdemes lenne azon is elgondolkozni, hogy a lassan befejeződő tantervi reformok szellemét és a tömegkultúra ízlésfejlesztő, nevelő hatású tevékenységét is összhangba kellene hozni. Meglehetősen sok ugyanis az egyértelműen csak tanulságot szolgáltató negatív önbírálat művészetünkben, filmjeinkben, televízióinkban, s nem megfelelő az arány a pozitív nevelési ösztönzők javára. Esetenként az is előfordul, hogy (talán ugyanazon a napon) az iskola eszményeket ad, a társadalmi nevelőhatások más csatornái pedig jóllehet helyes szempontokból kiindulva egyértelműen deheroizálnak. Pedig együtt kellene illúziókat rombolnunk és valóban korszerű hősöket teremtenünk közös céljaink megvalósítása érdekében. A szerteágazó társadalmi nevelőhatások és az iskolák munkakapcsolatainak megerősítése jelentős 'mértékben hozzájárulhat ifjúságunk zökkenők nélküli neveléséhez. E megkívánt egység kialakításához várjuk az V. Nevelésügyi Kongresszus állásfoglaláTakács László Bőnus István: Ősz végi alkony Ősz végi alkony, Ballag a parton. Köd alatt szunnyad a fagyos lapály. A vadlibáknak Falkái szállnak S nem figyel senki a szavukra már. A kazal, boglya Komoly, mogorva. Unalom rágcsál bundájuk alatt. Köztük szél sir el S dércsípett szívvel Visszasiratják a nyári sugarat. A nyárfa gallya Dermedten vallja: Vihartépetten, búsan haldokol. Lenéz és látja, Egy helyben állva Boldogabb nála: akác és bokor. A házunk sárban All egymagában Lámpafénye az éjbe mosolyog S a lassú szürke Felszálló füstje Óriás vágyként égig gomolyog... Hegedűs László: Riadt szempár Mit sem tudok az életről, csak annyit róla, tanít valahol. Kitekint a robogó Hévből, cseveg társnőivel, könyvre hajol. Vékonyka váll, vékonyka termet. Mindig választékosán öltözött. Ajkán téglaszín rúzs. Merenghet, csupán egy a sok csinos nő között. Egy volna, ha az a sötétlő, riadt szempár nem lenne, — égő, meleg fénnyel amint uralkodik egész lényén, mely nélküle alig mondhatna többet sablonoknál. Két szem, oly szép, hogy szinte most Iáj.
