Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-08 / 284 szám

Kicsi fény a Hold körül Sass Ervin novellája Három kerékpáros ha­ladt az úton. Libasorban, mert ismerték az KRESZ-t és megszokott tempóban, mert még a lábuk is egyszer­re mozdult, öt éve, hogy együtt járnak hajnalban, délután vagy este, ahogy a műszak hozza. A falu, ahol laknak, tíz kilo­méterre van a gyártól. Ta­vasszal, nyáron és ősszel kerékpáron járnak, télen autóbusszal. Ha hőség van, döglesztő az út, de reggel vagy késő este, tíz után el­viselhető, néha még kelle­mes is. Jó a levegő, nincs forgalom, haladhatnak nyu­godtan. öt éve, hogy össze­verődtek, de barátság nem alakult ki köztük. Csak az útra "<■ szól a hallgatólagos egyezség, mindig megvár­ják egymást. Olyanok, mint egy háromtagú csapat, ösz- szetartanak, nyomják a pe­dált, a faluban aztán elkö­szönnek egymástól, mind­egyik siet haza. Azon az estén, tízkor tet­ték le a műszakot, fél­tizenegykor már kint haj­lottak a műúton. A Hold éppen dagadóban volt, de csak a fele világított még, az út mellett, sárgult már a búza, és me^eg légáramla­tok hömpölyögtek felette. A Legöregebb ment elöl, mint Öt éVe mindig, ha­csak nem volt valami rend­kívüli. Egyszer két hétig nem járt dolgozni, mert. a lábára esett egy öl tégla, akkor építette a házát, öt­venéves korára ez is sike­rült. A Középső csak harminc és tavaly nősült. Jókedvű, rendes fiú. Halkan fütyöré- szett, a másik kettő jó­formán nem is halottá. A sort a Legfiatalabb zár. ta. Az a Holdat nézte, ahogy az útmenti fák tetején ug­rált, de valahogy mindig egy helyben maradt. Per­cekre elfelejtette, hogy ke­rekezik, már egészen be- idegződött a kormányzás meg a pedálozás, csak ha a másik kettő hátraszólt va­lamit, ébredt tudatára, hogy kerékpáron ül. Megtettek vagy hat kilo­métert, csendesen, fáradtan, előre elképzelve a hazaér­kezést. A Legöregebb a há­zát vizsgálta mindennap, megvan-e minden szeglete, nem mozdult-e el egy cse­rép a tetőn. Lefekvés előtt kétszer is körüljárta, csak aztán bújt be. a felesége mellé, akit' jobban megvi­selt a házépítés, mint a ti­zenöt évi házasság. A Kö­zépső ilyenkor gondolta ki, hosszan és részletesen, hogy mit is csinálnák majd és hogyan csinálják, ha haza­ér, csak azt nem értette, miért alakult mindig más­képp, mint ahogy elképzel­te. El is döntötte magában, hogy filmrendezőnek kel­lett volna mennie, olyan szépen pergeti le a nagy eseményt maga előtt, amíg hazaérnek, hogy a neore- alisták is tanulhatnának belőle némi realizmust. Bár nem tudta, hogy a neo- vagy a real ér-e többet, kü­lönben is az utóbbi az egy futballcsapat. A Legfiata­labb a sor végén, állandóan úgy hajtott, mintha hold­kóros lenne és szokás sze­rint nem gondolt semmire, örült a Holdnak, hogy dagad és a tiszta égboltnak, hogy szépen látszik a Göncöl- szekér, felette meg a Sark­csillag. Ezeket jól ismerte, már az iskolában elbűvölte, ha a csillagokról magyará­zott a földrajztanár. A Középső megunta a csendet — Az a tróger, hájfejű megint bemószerolt. A Legöregebb visszafor­dította a fejét. — Megint? — Ha valami bánata van vagy nehéz a keresztje, odajön hozzám és köpőcsé­szének használ. , A Legfiatalabb a Holdat nézte, mégis közberötyö- gött — Köpőcsészének? — Lelki köpőcsészének. —' Hát hallgasd meg, ha sóderolhatnékja van. Egyik füleden be, a másikon ki. Ügy kell azt. A Középső a kormányra csapott. — De az istenit, meg is hallgatnám én, ha annyira eszi a fene dumálni. Csak más is történt. — Mi? — Jajgatott, hogy a góré folyton piszkálja meg fe­nyegeti, s képzeljem, mi­lyen élete van mostanában. —Na, hát mondja, ha ez kell neki. — Mondta is. Már zúgott tőle a fejem, és azt néztem, jön-e valaki, hátha átszáll arra. — fis jött? — kérdezte az élen a Legöregebb, közben már látta, hogy a távolban pislognak a faluszéli lám­pák. — Jött. A góré. — Ccc! Erre a hájfejű le­lépett. — Frászt!' Amikor a gó­ré odaért, elkezdett velem kiabálni, hogy ideje lenne megemberelnem magam, az szb-titkár is panaszkodott, hogy nem végzek társadal­mi munkát, csak pucolok haza, felhajtani az asszony szoknyáját. — A piszok! — A tróger! Autó jött, utána a Közép­ső folytatta. — A góré mosolygott, mint akiit fenéken csípett egy bolha és továbbment. — És a hájfejű? — he- veskedett a Legfiatalabb. — Egyszer még én is orr­ba verem, nekem is púp a hátamon. Az ilyen aztán tudja, hogy kell eláztatni valakit. Vagy már az is baj, ha az ember szereti... Vagy irigy, vagy impotens. A Középső közbevágott. — Mindenesetre jól eláz­tatott, de hát tudhatná, hogy az első évben két kanállal eszi az ember... A Legfiatalabb álmodoz­va nézte a Holdat. — Hárommal is. De ha csak egy van, mit csináljon a dolgozó? A Legöregebb már nem foglalkozott ilyesmivel. In­kább az izgatta, mi történt azután. — Szóval a góré lelépett. Erre a hájfejű, mintha mi sem történt volna, folytatta a lelki dumát. Hogy én, ugye megértem? ... — Te meg elküldted a bús magyar éjszakába. — De előbb megkérdez­tem tőle, hogy mi volt ez az egész? Ügy tett, mintha nem hallaná. — A szentségit! Hát so­sincs nyugta a becsületes embernek? — köpött ki fél­re a Legöregebb az élen, aztán visszaszólt, hogy par­don, fiúk. — Szerintem a hájfejű úgy beáztat holnap, mint tejbe a kiflit. A lalu házai már lát­szottak. Az utcai lámpák meg az ablakok világítottak. Másfél kilométerük lehetett még hátra. Jól haladtak ezen az estén, mégis rossz kedvük lett. A nagy tábla búzák, mintha lélegeztek volna, az árokpart meg friss szénaillatott lehelt. Most már önmagukkal vol­tak elfoglalva megint. Nem voltak barátok, csak úti­társak, de azért máskor is Sági István raj*» sok mindent megbeszéltek, amíg lepedálozták a tíz ki­lométert A Legöregebb átkanyaro­dott egy meUékutcába.. Kö­szönt a másik kettőnek és már látta is a ház körvona­lait, ahogy az ezüst hold­fény alatt ült. A Középső beletapos ott a pedálba. — Hajtja a vére — mo­solygott a Legfiatalabb és megdöbbenve vette észre, hogy a Hold körül valami kicsi fényes villog. Gépi­esen hajtotta a pedált és a kerékpár hazafelé vitte. — Hát azért űrhajósnak még se mennék — gondol­ta, pedig izgalmas lehet. Az ember kezet rázhat Szent Dáviddal, aki ott hegedül. Aztán, amíg haza nem ért, azon törte a fejét, hogy mit hegedülhet? Az is le­het, hogy gitározik Moder­nizálta magát. A toronyóra tizenegyet ütött. A hájfejűt kéne ki­lőni, dühöngött tiszta szoli­daritásból, hogy vissza se jöjjön többet. Ügyis a ma­gasba vágyik. Mások hátán mászva. I Hold a torony mögé bújt. Elő sem jött már az­tán, mert betakarózott egy felhővel. Jót nevetett azon, mennyi bolondot összegon­dol három ejnber, ha éjsza­ka tíz kilométert kerékpá­rozik. Brackó István: REGGEL Reggel amikor gőzölgő fekete mellett széthajtom az újságokat és arcul csap a hír hogy bombáztak itt vagy ott — agyamban kígyóinak a reflektorok, es sugárnyalábba fogják a repülőt. Reggel amikor bnta dalt dudorászva munkába indulok, kétszersfiltet és vizeskulacsot viszek hátizsákomban — hátha üzenet jön s felkapok egy keletre induló repülőre. Nem a tivoli csönd idegesít. Non a halottak statisztikája idegesít. Csak az élők kínja gyötör. Mucsi József: Jöjjetek vissza! Fekete ólmok ragyogtak a vízben, fényük tetején piciny manók ültek. A fák aludtak, halkan lépdelt a csönd, vágyaim akkor a tóba merültek. Fekete tóban gránit vágyak úsztak. Csalogattam őket: jöjjetek vissza! Ha nem talállak holnap benneteket, akkor lelkem a bú agg borát issza. Nikola Vapcárov, várnai tengeri gépészeti is­kolában folytatja tanulmá­nyait. 1932-ben végzi el a2 iskolát. Nehezen talál mun­kát, gyakran váltogatja munkahelyét. Volt fűtő, szerelő, erdőipari munkás, kazánfűtő, technikus. Dol­gozott vidéken, majd a fő­városban. s mint kétkezi munkás emberközelből meg­ismerte a munkásosztályt, annak harcait, vágyait. A nehéz munkával töltött évek alatt edződik meg hite a közeli boldog jövőben, ekkor erősödik meg el­szántsága, hogy ezért a „boldogabb napokért” ke­gyetlen, ádáz harcot kell vívni. Fiatalon kezdett el verselni, de verseit nem tudta kiadni. Életében csu­pán egyetlen verses kötete jelent meg, amely nem vé­letlenül a ,,Motoros dalok* címet viseli. A munkában és nélkülözésekben töltött idő alatt vált költővé és lé­pett be a pártba. Bátran vállalta a fasizmus elleni harcot, mert aligha van még olyan költő, akinek élvei és élete olyan szoros egységet képeztek volna, mint Van- cárové. 1942. márciusában letai­a költő Ha az ember a fasizmus elleni küzdelem történeté­nek lapjait olvassa, gyak­ran találkozik költők, írók, művészek és tudósok nevé­vel. Olyan emberek nevé­vel, akik nem békéitek meg a "fasizmus emberi méltó­ságot megtipró-megalázó kegyetlenségével, nem es­tek térdre, hanem a harc útját választották és eles­tek ebben a harcban. Ilyen volt a bolgár Nikola Vap­cárov is. Most lenne 60 éves. 1909. december 7-én született a vadregényes Pi­rin lábánál élterülő város­kában, Bánszkóban. Apja forradalmár, anyja tanító­nő volt. Már fiatalon barát­venc íróé, később pedig Gorkij és a szovjet iroda­lom új horizontokat tárnak fel előtte. A razlogi gimná­ziumban állandó részvevője a diákösszejöveteleknek, ahol hévvel szavalja Botev verseit. Tőle tanul meg na­gyon szeretni és erősen gyű­lölni. Apja kívánságára a tóztatják és több hónapos kínzás után 1942. július 23- án a fasiszta katonai tör­vényszék öt társával együtt golyó általi halálra ítéli. Az ítéletet még aznap végre is hajtják. Költészete ma is zászló azoknak a kezében, akik valóra váltják a2t az ügyet, melyért Vapcárov élt, küz­dött és hősi halált halt Lengyel Károly Nikola Vapcárov: Utolsó verse Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a ml harcunk, — azt mondják: eposz. Lebuktam s a helyemre áll más.„ Egy emberélet — nem oszt. nem szoroz! ja lesz a könyveknek és a természetnek. Lelkesen sze. réti Botevet és Vázovot, Já- vorov költészete pedig való­sággal rabul ejti. Ibsen, Puskin, Lermontov, Tolsz­toj és Dosztojevszkij a ked­Sortűz után pondrókkál vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállók, népem, népem, szerelmem, 1942. július 20, délután 2 órakor Kardos László íordiíúaw

Next

/
Oldalképek
Tartalom