Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-24 / 272. szám

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

J^lőre lendítette a karját, nagyvilágias mozdulattal fellittyentette a kabátja ujját s megnézte a karóráját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóta, csak az idő telt. Az alkonyt nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat, Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánta el magát: kicsit előrelépett, kicsit megroggyantotta a térdét, keresztbe vetette a lábát s a hátát ugyanakkor nekivetette a konyhaajtó félfájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. „Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni.” Kényelmes volt ez a testhelyzet a csöndes, ritkaszép késő őszi alkoa závárzat kattogása a harckocsimotor nehéz bőgőse és a laktanyai élet számtalan dübörgése. A nagy élvezkedéshez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebébe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatokkal előszedte a dobozt és a gyufát, rágyújtott.

Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kivezette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult, nézte az apját, a lovat, aztán a kútostor mozgását, hallgatta a ló patájának cuppogását, a sárban. Amíg az apja felhúzta a vizet, rápillantott. Előbb csak egy röpkét, amolyan előlegszerűt, aztán, amíg a ló ivott, hosszan és nyomatékosan is a fián tartotta a szemét. „Mit néz"!” — tudott Miska. Megvillant a szeme, s most haraggal szívott bele a cigarettába. Az apja elvezette a lovat, em sok ideje maradt a mérgelődésre. Mint valami üde dal perdült be a kapun a húga. A boltból jött, kenyeret hozott meg valami szalagot. Mosolyogva jött felé a gyors léptű, szőke leányka és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor elment a boltba. Miska szinte a mosdótálból vá- laszolgatott neki akkor, most meg már kimosakodva fogadta itt az eresz alatt.

— És mi következik az őrnagy után?

— Alezredes — mondta Miska mogorván. Unta ezt a témát.

— És azután? — kérdezSZABADSÁGON

Csurka István novellája

nyatban. Kicsinek és alázatosnak látszott körülötte minden, semmire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egyvonalba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl, milyen kicsi ez a ház. „összement a körlet” — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmosolyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát körletnek nevezte. Néha mégiscsak haza kell jönnie, karácsonyig már úgysem jön — gondoltas agymunkának éppen elég volt ennyi. Lassan átitatódott a feje a csönddel, érezte mint szállnak ki a füléből a zajok:

nődött Miska. „A ruhám?” „Nem látott még katonát?” — évődött magában Miska. Szégyellt volna megmozdulni. Inkább megszólalt.

— Hogy-hogy itthol van a ló? — kérdezte.

— Elkértem a vezetőségtől két napra — válaszolt az apja.

— Könnyen ideadták?

— Nagyon megértő a vezetőség. — Ennyit mondott az apja, de Miskának eny- nyi is elég volt a bosz- szankodásra. Nem véletlenül mondta így az apja, másnak nem így mondta volna. „Megértő...” „Megértő...” „Mit kellene megértenem?" — méltatlankoDénes Sándor

Portré

te a húga s bement mellette a konyhába.

— Ezredes.

A kuncogását még meghallotta, aztán odabent is elcsendesedett minden, az udvaron sem mozdult már semmi. Miska csak állt, kezében a cigarettával, hátát az ajtófélfának döntve, keresztbe rakott lábakkal s cigarettázott. Előbbi nyugalma, békéje' jó érzése azonban elillant. Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Eldobta a cigarettát, rátaposott a maradékára. Mindkét kezét zsebre vágta.

Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. „Megint félretojnak a tyúkok” — állapította meg Miska, látva az anyja bosz- szús arcát. Az anyja röpke pillantást vetett rá és elfordult az üres góré felé. „Ott legalább ötnek kell lennie” — gondolta Miska. Valamikor nagyon szerette a góréból kihozni a tojásokat, szerette a góré szagát, s a különös, rezgő, fojtott világát, amikor a lécek közt áttört a forró napsugár. Régen volt.

A z anyja már beért a góréba. Lehajolt és elfelejtett felemelkedni. „De sok van...” gondolta Miska, de rögvest ki is kellett vernie a könnyed gondolatot a fejéből, mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy, lehajolva. Őt nézte, onnan, bentről a lécek védelme mögül és a lehajolás műveletével is álcázva magát. Miska lesütötte a szemét, nem volt ereje visszanézni. Nem volt erre ok, s magyarázat, egyszerűen szégyellte. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, lese- kedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. De hát mit csináljon? 0 most nincs szolgálatban.

Végre megjött az anyja a góréból. A konyhaajtó felé közeledett. Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyarázatot. Miska behunyta a szemét egy pillanatra, de így sem volt jobb, mert így meg az előbbi kép rajzolódott ki a szempillája mögött: a meg- görnyedt, sovány, tágra nyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mögött. Az az anyja.

Egy lépésnyire állt tőle az anyja. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról.

— Fáradt vagy? — kérdezte.

— Nem — mondta Miska.

Az anyja nem szólt erre semmit, bement mellette a konyhába.

jyjiska ismét rágyújtott,

1 de most már nem a nyugalom édessége, hanem az idegesség fojtás tüze kí- vántatta meg vele a cigarettát. Az első beleszívás utáni megnyugvásban egy pillanatra elképzelte a dolgok derűsebb folytatását. Most bemegy a konyhába, leül a kisszékre, s valami tréfás laktanyai mesét tálal az anyja meg a húga elé. Csak eddig tudta kitalálni. Nemcsak a mesélés volt lehetetlen, de már maga az is, hogy bemenjen a konyhába. „Kár volt hazajönni” — gondolta.

Hangok szálltak ki az istállóból. Az apja noszogatta az állatokat. A ló megrázhatta a fejét, a vaskarika a jászolhoz verődött. Aztán szalma zizegett. A konyhá.ban is motoszkáltak már, s halkan, suttogva beszélt a húga az anyjával. Varjúcsapat károgott, messze, magasban, valahol kint a határ fölött, egy pillanatra lehuppant a hangjuk ide az udvarba.

Miska ismét az órájára pillantott. Szerette volna, ha történik valami. De semmi, egy percig még ismét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl a kerítés élén. Vonult a kapu felé a horpadt kucsma, aztán néhány lépésnyire <t kaputól, ahol magdűlt a kerítés, kibukkant az arc is. Köves János nézett be a kerítés fölött. Egyszerre mosolyra szaladt a szája.

— Te már megint itthon vagy? — mondta vigyorogva, s csúfondárosan.

— Megint — mondta Miska, s mit tehetett egyebet, nevetett.

— Jó itthon, ügyi? — állt meg Köves János a megdűlt kerítésrészben.

— Jó — mondta Miska.

— Hát, látom — évődött tovább Köves és végigmustrálta Miskán a ruhát.

z apja kiállt az istállóajtóba a vasvillával. Köves üdvözölte egy pillantással és egy mozdulattal.

— Micsoda a te fiad oda- fönt, a néphadseregben, Mihály? — kérdezte tettetett komolysággal.

— Honvéd — mondta az apja. Köves csettintett a nyelvével és megcsóválta a fejét.

— Nem csekélység —

mondta. Állt még egy darabig ott a kerítés előtt, aztán ismét mosolyra húzódott a szája.

— Időnként cserélhetnétek azért! — mondta.

— Nem olyan gyerek ö — legyintett az apja, s visszament az istállóba. Köves János is elvonult köszönés nélkül. Mintha nem is kedélyeskedni állt volna meg itt.

jyjost már minden világos volt. Megint a régi nóta, a régi kívánság: gyere haza fiam, gyere haza, mert itthon a helyed. Szóban, levélben, panaszban, sírásban, borban, kacagó csalogatásban hányszor meg hányszor kifejezték már ezt az örökös kívánságukat. Még a nyáron is, amikor utoljára itthon volt. Most meg már csak hallgatnak, beletörődtek. Ezután mindig ilyen rideg lesz ez a ház? Ilyen idegen? Metsző, éles fájdalom hasított Miskába. Istenem, mikor fogják megérteni? Mikor?

Az anyja szava bukdácsolt ki a konyhából:

— Gyere fiam enni, kihűl a levesed!

Új Rezső:

Hegyibeszédem

Megízlelem a bort.

Csettint a nyelvem: — jó volt! Aztán — felhajtom egyre, s elindulok kipirultan a Hegyre.

Feldördül nagy beszédem!... Kövülten hallgatja népem: fülébe izzik a szózat, s egyetlen ideggé borzad hangomra millió lélek, a magas égnek tornyosuló millió szándék, millió vágy ég zeng, zúg, sír, dübörög dallá, zsoltárrá, isteni lázzá, s teremtés szent látomását éli a tengernyi ember.

Az eső esne, de nem mer, szélvihar támadna, nem bír, hegyoldal omlik, de nem sír...

Csak a Nap kacag a Földre, lüktető szívekbe tör be, s egekbe hasító fénnyé lobbantja szívgyújtó lángom!

— A lankás dombokra. hajtom legelni szemem — és látom: miközben győzelmi torra harsannak szerte a kürtök, öntelten arcomba néznek a musttá készülő fürtök, az — áldott szőlőfürtök.

I