Békés Megyei Népújság, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-23 / 142. szám
Arcára gyűrűt tűseit • kor. Végtagjait az akna- szilánk örökös reszketéssel ajándékozta meg. Néha kacag. Mankóval jár a szobában, az utcán. Ideges, ha megjelenik az emberek között. Keresi a sánta embereket, de sok vakot lát, akik botjukkal kopogtatnak. Azt hiszi, hogy öt sokan kinevetik és szánják. Kipp-kopp. Mankójával percenként lép előre. Negyven éve lépked így. Ott ül a parkban és a múlt egy-egy kockája megelevenedik előtte. Széliedig kérek egész harmadikat személyvonatra. — Hol lett féllábúi — kérdezte egy asszony, aki fekete szemüveget viselt. — A háborúban. — Onnan már hazajöttek. A vörösökkel harcolt — mondta határozott vádaskodással az asszony. — Asszonyom, én nem viselek szemüveget. — Mit akar ezzel mondani? — kérdezte az asz- szony ingerülten, akit láthatóan zavarba hozott a nem várt válasz. — Azt hiszi, ki akarom gúnyolni. Nem. Tudja meg, minden pásztornak van nyája, minden nyájnak van farkasa. Csak eny- nyit akartam mondani. Az asszony e megjegyzése után kinézett a vonatablakon. — Bocsánat uram. Le kell szállnom. Az asszony I ti A féí!á bú visszaemlékezése 0. Kiss Ferenc Írása összeszedte csomagját és hideg ajkát a féllábú homlokára nyomta, az ajtóhoz sietett. A vonat ajtajától visszanézett, hangosan felkacagott s eltűnt. Valaki megjegyezte nz utasok közül „dögölj meg". E megjegyzésre többen megmozdították fejüket, némán maradtak. A vonat már több mint ötven kilométert ment. Valaki halkan zokogott, ezzel megtörte a hosszan tartó csendet. Zsebkendőt vettek elő. A vissza nem tért foglyok levelét olvasták. Elővették élelmiszeres rongyaikat és tördelték a kukoricakenyeret. Többen sziszegtek és könnyeiket törölgették. A vonat robogott a tehetetlenséggel telített időben. „Minden pásztornak van nyája, minden nyájnak van farkasa" — mondta magában a féllábú. Nem mondott ez az asszony hülyeséget — helyeselt a féllábú. Ennek negyven éve. így volt — helyeselte az emléket. Hazajöttem a farkas barlangjába, hogy ne legyen pásztorom. Itt nemzettem a farkasok ellen a pásztornak bárányt. Hazajöttem, hogy a műhely szétszórt szerszámait összeszedjem s folytassam ott, ahol abbahagytam. Munka, pofa be... ha elgondolkodom, a körmömre ütök... rettegek, mikor jönnek... ha nyílik a kapu csak őket várom s a vevő és a javíttató érkezik. Féllábbal mindenhová... hivatnak a községházára, az őrsre... meg kellett tanulnom hazudni és igazat mondani... s ennek célja volt. Szembenéztem a gúnnyal és megbarátkoztam a cinizmussal... mert célja volt... Újra emlékkép... mert minden a park, az elmélkedés... Utazás... sokat kellett utazni... Gyermeksirás — Nagy ég! — kiáltotta egy asszony. Nincs itt bába? — kérdezte egy másik aggódó hang. Csend lett. Az életet adó jaj elnémította a vonat kerekének zaját. — Valaki segítsen! — szólóit a filiábú, s elindult a szülő anya felé. Kovács Sebestyén — Menjen a dolgára, nem férfimunka ez — mondta egy asszony, aki az asszony mellett bábáskodott. Lehullt a Nap Felhőnyáj dől lomhán a szürkületbe, alatta alomként omlik a zsarát. Fél óra telt el. Az anya duzzadó mellét gyermekének akarta adni. Köd szállt a tájra. A vonat sebessége csökkent. Hajnal négy óra. Fél óra múlva újra Szegeden leszünk. Ne füstöljön, a fene egye meg azt a bagót. Rágjon tökmagot, napraforgót ... a féllábú nem ellenkezett, eloltotta a cigarettát. Csend lett. Az asszonyok a féllábú csonkját nézték és átélték másodszorra a világháború szörnyűségét. Az utasok gyomra kor- gott az éhségtől. Torkuk száraz volt a szomjúságtól, zsebkendőjük vizes volt a könnyektől. Tenyerük kérges börfelületéből a beágyazott földmorzsát vájták ki. Agyukat a kiáltás korbácsolta. Némák maradtak. A vonat a pályaudvar első vágányára érkezett. Az emberek a csomagokkal hadakoztak. Egyik szerelvénytől a másikhoz futkostak. Egy vasutas a féllábúhoz ment. Valamit súgott a fülébe. A féllábú lelkesen megköszönte. A pályaudvaron sokan kacagtak és sokan sírtak. Az asszonyok tarka és világos kendőt viseltek. A lábakon cipő és papucs. A levegő nyirkos és ködös. Sok embert vártak és kevesen érkeztek. Lombok bolyhába szivárog az este — s csend ülj meg a csellengő zaj nyomát. Néhol még pisszen egy kóbor fuvallat, s hogy elsuhan, mint lepke: tócsa lebben. A tájra elhunyó tüzek zuhannak mint haló jánosbogárraj — az estben. Ablakunkra most kúszik fel az árnyék — cirpel, csetteg a csönd: ritmusa lüktet. Lehullt a Nap. Tüze szemedben láng még, mely átragyogja eggyé vált életünket H ángy ősi Lajos: Meditáció Felemelem fejemet, mint bimbó ha pattan könnyharmat hajnalon .. 1 vigyázzatok — tűzpiros hangom ércében a dörgő dúr-vonal még nem feledte az alkonyait lágy moll-hangjait Szívemben zsongva száll a szó míg bomba hull tűzcsóván a véres föld fölé — Elkábultan nézek a nyugalomba, de hirtelen felráz a héják vijjogása .amint mezőnkre csapnak halálthozóm. Szétrebbennek az álomfonta sűrű ködök s bd^zalmas ütemben veletek növök dühöngő dúr hangsorok! — Míg végre majd a világot szeretve, értve, lágy szerel mi-moll fakad ajkamon... Te zord viruló világ érted hangolom szavam! Csontváryra emlékezünkXi Ö tven esztendeje fejezte be remekművekkel és szenvedésekkel teli életét a modern magyar festészet egyik legjelentősebb és legtöbbször félreértett mestere, Csontváry Kosztka Tivadar. Iszonyú tekintetű férfj néz az 1896—1900 között festett önarcképéről, hatalmas remekművekre elszánt festő, akinek szeme a nem józan lelkek szuggesztivitásával hasít a világba. És Csontváry tevékenységéből évtizedekig csak e nem józan elszántságot volt hajlandó észrevenni a kor, a hatalmas remekműveket nem. Igaz, a festő élete, pályakezdése, tevékenysége és alkonya nem e világi módon telt el, s vonzotta az egyszerűsítő ítéleteket, 1853-ban született Kosztka Mihály Tivadar. Huszonhét éves korában, vélt „emberfölötti hang” hatására döntött az iglói patikában a festészet mellett (azaz lelki zavar okozta hal- lucinációi irányította művészi pályájára az addig polgáréletét élő gyógyszertári provizort), és már abban a mérhetetlen akaraterőben és céltudatosságban is volt valami eltérő a megszokottól, ahogyan küldetését beváltotta. Gyógyszerész maradt. Tizennégy éven át szolgált a patikában: tudatosan és tervszerűen teremtette meg anyagi bázisát a művészet műveléséhez. Már negyvenegy esztendős, amikor végre festeni tanulhat és anyagilag független; csaknem ötven, amikor első jelentős kompozícióit felvázolja, s nincs még hatvan, amikor hatalmas életművét befejezve becsukódik mögötte a gyógyintézet kapuja. utodidaktaként tartották számon, ez is hozzátartozott a tévedésekre épített Csontváry- legendához. Holott Hollósy Simonnál tanulta a művészetet Münchenben, mihelyt anyagi helyzete ezt lehetővé tette, s bár csak néhány hónapig figyelt a mesterre, időt pótló szorgalommal készítette tanulmányait. Tanult még Karlsruhéban is, aztán valóban önmagát képezte Dalmáciában és Itáliában. Készült a „Raffaellot fölülmúló” mes- terművekre. önarcképe első a korai remekművek sorából, s csak néhány évvel előzi meg első nagy lélegzetű tájkompozícióit, a Selmecbánya látképét és a Castellamare di Stabiat. 1903-ban már megkomponálja első hatalmas vásznát, az ádáz feszültségekkel teli Vihar a Nagy Hortobágyot, S ezután sorra születnek méretre, mondanivalóra, feszültségre hatalmas tájképei, vívódó lelkének tájba vetített kompozíciói. Egyiptomba, Palesztinába utazik óriási érzelmeinek megfelelő óriást tájakért — s megfesti emberi szenvedésekkel teli tragikus képét közben, amelynek címe is fájdalmas torzsággal csendül a műbarát fülébe: A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben. Szenvedő tiltakozásának igazi motívumát közben idehaza találja meg a Tátrában, a Nagy Tarpatak vonagló tájában, de közben ismét délre hajtja a mot>- vumkeresés, hogy fájdalmas-enyhülő álomlírába oltsa mondanivalóját a Sétakocsizás Athénban derengő fényeinél, a Taorminai görög színház hasító sárga-kék ege alatt és a Baalbek című kép monumentális kompozícióján. P árizsban állít ki 1907-ben az itthon félreértett, kinevetett mester, aki a kor tébolyító ellentmondásait tökéletes kompozíciókba foglalta. Aztán Libanonba hajtja a nyugtalanság ismét, hogy neki megfelelő tájmotívumot keressen. Meg is találja a biblikus korú és fenségű híres cédrusokban, s megfesti a kor magányosságának, saját magányának fenségesen tragikus portréját, a hideg egekkel körülvett, tört és tépett Magányos cédrusban. Majd a kép zengő szimfóniájú ellentéte, a magányos Csontváry pszichózisban elképzelt, vélt megdicsőülésének képe következik, a pátosszal teli Zarándoklás a cédrushoz. Mint mindig, a természeti motívum megfestését szabályos tájképnek szánja, a természetfestés általa „napút” festészetnek nevezett törvényszerűségeit keresi tudatosan. De rettenetes szín-ellentétektől feszülő, titokzatos jelekkel teli szenvedő tájai mindig a művész, az ember szenvedését hordják, mintha jelképek lennének. A magányban és alkotásban naggyá lett egyéniséget hirdetik figurális képei is, a pálya vége felé festett Marokkód tanító foszforeszkáló élessége, a Mária kűtja lebegő fájdalma, s a Sétalovaglás a tengerparton tompa szomorúsága. Ezek utolsó művei. Alig egy évtizedes alkotói te-; vékenység után a teremtő zsenit legyőzte a lelki sérült bomlott értelme, s ma ötven éve bekövetkezett halála. Az évfordulón a teremtő zsenire emlékezünk. (Képünk Csontváry önarckép című művét ábrázolja.) a. Gr. t f
