Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-04 / 100. szám
Gondolatok a „Tudni kell, hogy mit akarunk és hogyan akarjuk” r cimű cikk olvasása közben*1* KÓROST AJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A témát érdeklő legigényesebb olvasót is kielégítheti mind mennyiségileg, mind minőségileg azon cikkek száma és tartalma, melyek napjainkban a népművelés témakörében fogannak, s kapnak helyet publikálásra a különböző napilapok és folyóiratok hasábjain. Érthető ez a felfokozott érdeklődés, hiszen az emberi megismerés határai egyre jobban tágulnak, s ebben a táguló világban kell a népművelésnek új utakat keresni és találni ahhoz, hogy az emberek megváltozott és . szüntelenül változó igényeihez alkalmazkodni tudjon, illetve segítse azok helyes irányba terelését. Éppen a probléma sokrétűsége határozza meg a tennivalók differenciálását is, és talán nem is annyira az eszmeiség, a hovatartozás eldöntése a lényeges feladat, hanem ezeknek gyakorlati megvalósítása. Abból kell itt kiindulni, hogy a népművelésre háruló feladatokat nagy általánosságban országszerte iskolák, klubok, művelődési házak, színházak és filmszínházak bonyolítják, váltják aprópénzre. Ha ezen intézmények belső, tartalmi munkáját kísérjük figyelemmel, akkor el kell mondanunk, hogy az itt-o'.t jelentkező — de még nem tért hódított — új formák alkalmazását nem számítva, zömükre egy körülbelül egy évtizedes rutinmunka jól beidegző- dött formái jellemzők, melyek már csak néha tudnak kiugró eredményeket produkálni, de nem képesek egy általánosan magas szintű tartalmi munka felmutatására. Ennek persze több oka van. Az okok között, még ma is sokszor gazdasági tényezők a meghatározók, de emellett szép számmal jelentkeznek a képzetlenségből fakadó hozzá nem értés jelei, sőt újabban bizonyos fokú befelé for- dultság is meghatározója ennek a munkának. Ezeknek előrebocsátásával fejtem ki gondolataimat a cikkben szereplő négy kérdés tárgyában. Ami az elsőt illeti: a közművelődés és a népművelés közé nem húzható gyakorlatilag éles határvonal, hiszen a kettő gyakran egészíti ki egymást, sokszor az egyik megvalósíthatósága a másik függvénye. Például: nem lehet eredményes szellemi vetélkedőt rendezni a Szovjetunióról anélkül, hogy a versenyzők ne ismerjék az ország gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai életének főbb jellemzőit. Ez azonban semmi esetre sem jelentheti azt, hogy a kettő között alá- és fölérendeltségi viszonyról be* A cikket Daru Mária írta. Megjelent lapunk 1969. április 20-i saámában. széljünk, vagy ha mindenáron helyére akarjuk tenni a fogalmat, akkor helyesebb talán a kölcsönös mellérendeltségről beszélni. Hasonló a helyzet a második kérdést illetően is, hiszen a társadalmi nevelést a szó tágabb értelmében meg kell hogy előzze a „társadalmiságból” az iskolára és a szülői házra jutó nevelési norma, amit kísér, s majd később,kiegészít és továbbfejleszt maga a társadalom, melynek normáit a népművelés a maga eszközeivel egy adott területen és témakörben még alaposabban elmélyíti. Konkrét példa: egy általános iskolai tanuló osztályfőnöki órákon vázlatosan hall a viselkedés különböző normáiról, ezt otthon a szülői házban kiegészíti és összehasonlítja a gyakorlattal, majd belekerülve a társadalmi életbe, kialakít magának egy viselkedési normát, amit aztán egy adott területen tovább fejleszt például azzal, hogy részt vesz a művelődési ház társastánctanfolyamán, ahol alapos, részletes ismereteket szerez arról, hogy hogyan kell táncos rendezvényeken, összejöveteleken viselkedni. A harmadik kérdés feltevésével a gyakorlati népművelés elevenjére tapintott a cikkíró. Aki ismeri a művelődési házak költségvetését (a népművelési munka zöme ezekben az intézményekben zajlik), tudja jól, hogy a különböző szórakoztató műsorokra anyagilag milyen sokminden épül, hiszen bevételi terveket, költségvetési mutatókat kell velük realizálni, s mindezt úgy, hogy éves viszonylatban ezek a műsorok hozzanak is valamit a „konyhára”. Az anyagiasság elvéből kiindulva aztán nagyon sokszor nem is a színvonal egy-egy műsor lekötésének a kritériuma, hanem a „bejön rá a közönség vagy nem” jelszava, amikor a művészi produktumot egyszerűen csak árunak tekintjük, amit el kell adni, s azzal nem törődünk, hogy az eladáson túlmenően mit is adunk el? Ilyen esetekben aztán az egyoldalú szórakoztatásnak, ízlésnevelésnek és kielégítésnek iskolapéldái születnek. Van ahol csak a magyar nóta uralja közönségsikerrel a rendezvények mindegyikét, míg máshol csak a beatzene jelent teltházas rendezvényt. Ezek természetesen szélsőségesek, de közöttük az átmenetek sem sokkal enyhébben motiválhatók, s mindaddig jelentős változás a műsorválasztás nevelőerejének növelése, céltudatossága érdekében nem várható, amíg anyagi tényezők kötik a választó kezét. Érdekes kérdés végezetül, hogy a népművelés csak a kulturális értékek közvetítésére hivatott-e, vagy talán nagyobb szerepet kellene vállalnia a kultúra alkotó ágából? A fő szerep e tekintetben a jól megfontolt, tervszerű, tudatos közvetítő munkáé kell hogy legyen elsősorban. Minden esetben alkalmazni kell a cikk címében szereplő alapgondolatot, hogy mit, hogyan, és tegyük hozzá, hogy kinek és mikor? Ez a négy kérdőszó nagyon lényeges jegyeket hordoz, hiszen takarja a mű tartalmát, formai kivitelezését, a közönség ösz- szetételét és az adott időpontban meglevő kulturális igényét. A közvetítő szerepen túlmenően persze az alkotó ágból is részt lehet vállalni, de csak annyit, amihez a lehetőségek minden szempontból biztosítottak annak érdekében, hogy a végeredmény ne legyen felszínes, ne keltsen hiányérzetet a szemlélőben. Ezért lehet helyeselni a különböző barkácsoló, kézimunka, szabás—varrás szakkörök működtetését, viszont csak fenntartásokkal lehet szerintem érvelni az öntevékeny színjátszó csoportok létének szükségességéről a színházkultúra mai fejlettségi fokán. összegezve. A népművelés tartalmi és formai elemei forradalmi változáson mentek át az utóbbi időben, s ez a változás napjainkban ls szakadatlanul tart. Kicserélődött, felfrissült a tömegek érdeklődési köre, olyan rétegek jöttek a népművelés berkeibe, akik igénylik és joggal a korszerű ismeretterjesztő, tudatformáló és szórakoztató formák alkalmazását. Közös feladatunk, hogy kiki a maga területén minél hamarabb találja meg és alkalmazza ezeket a formákat, s úgy alkalmazza, hogy ezzel minden esetben társadalmi igényt elégítsen ki. Szilárd Adám művelődési ház igazgató, Bucsa Székelyhídi Attila Gyulai háztetők G. Szűcs László.* Bodenmüllerek A távirat késő este érkezett, A postás kétszer is elmondotta: mennyire fáradt és tulajdonképpen még előtte az egész éjszaka. Előfordult ugyanis, hogy egyes helyeken kávét kapott. A szomorú hír az ágyban érte a házaspárt. A televíziót nézték. Helyesebben, a készülék be volt kapcsolva. A férfi szundikált, az asz- szony pedig egy kémtörténetből olvasott. Bodenmüllerné vacsora után ugyan kijelentette, hogy aludni szeretne, egész nap dolgozott, nagyon sokat dolgozott, ma este ne kapcsolják be azt a francos tévét. Ügy sincs jó műsor! Bodenmüller azonban megmakacsolta magát, bár a legszívesebben pihent volna ő maga is. A képernyőn a sötét-világos képek egymást űzték, Bodenmüllerék pedig egy szót sem szóltak egymáshoz felkavart ingerültségükben. Megcsörrent a csengő, majd hosszan szólt. — Na, jól nézünk ki, ha vendég érkezik — sóhajtott nagyot a férj, aztán kiugrott az ágyból. — Mihozzánk soha nem jönnek vendégek — csúszott ki az asszonyka száján a szemrehányás. Bodenmüller megmerevedett és döbbenten nézte feleségét, ki világoskék hálóingben állt előtte. Magasabb is volt majdnem egy fejjel. — Mit mondasz — kérdezte zavartan, fölszökkenö nyugtalansággal. Az ajtót mégis az asz- szony, Bodenmüllerné nyitotta meg. Amikor elolvasta a táviratot, a székre csuklóit, kezéből kiesett a kemény papír. Alexin Andor Pécsi utca — Anyát bevitték a kórházba — mondotta hangosan. Kint, a folyosón ezt még a postás is hallotta. Bosszúsan szidta a fukarságot. Bodenmüller a szoba ajtaja előtt vakarta a fejét. — Nagy beteg — folytatta, de inkább önmagának mondta az asszony. — Nincs sok remény. Nyári doktor úr ezt már tavasszal megmondta. A férj visszament a szobába és kikapcsolta a televíziót. Két hónapja ünnepelték házasságuk tizedik évfordulóját, akkor vásárolták a készüléket. Egyik munkatársa nagyképemyős- re cserélte ki a régi készüléket. — Haza kell utaznom! Holnap szabadságot veszek ki. Este meg jövök vissza. Bodenmüller még mindig hallgatott. Arcán azonban jól látszott az idegesség. — Szegény anyám! Lehet, hogy már csak néhány nao ja van. — Ezt ki mondta neked? Biztos? — Nyári tanár úr! Ha még egyszer beviszik, így mondta — vége. Egy-két nap talán. — Haza akarsz utazni? — Igen. Látni szeretném meg... Az asszony hangja mes- csuklott. Leoltották a villanyt. Lefeküdt a sötétben. Az asszony szinte megmerevedett. — A temetésre is haza kell utazni — szólalt meg Bodenmüller későb. — Jaj, szegény anyám! — De minek fárasztanád magad kétszer. Holnap este kimerültén érkezel haza. és lehet, hogy másnap vágj' harmadnap ismét vonatra kell ülni. Majd együtt lemegyünk. Reccsent az ágy. Az asz- szony felült. — Neki már mindegy! Bodenmüllemének szaporán ömlött a könnye. — Mit mondasz? Nem értem... nem értem..! nem' értem! Istenem, milyen ember vagy te?
