Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)
1969-04-04 / 78 . szám
KORO STAJ Őszintén a vidéki színjátszásról Az elmúlt hetekben hónapokban sokat írtaik és beszéltek különböző fórumokon a vidéki színjátszásról. Valósággal divattá vált a vidéki színházak eredményeit és nehézségeit ecsetelni. Mi okozza ezt a fokozott érdeklődést? Kezdjük a vitathatatlan tényekkel. Ma már világos, hogy az ötvenes évek végén csökkent a vidéki színjátszás nívója, még a főiskoláról frissen kikerültek közül is nem egy tehetséges fiatal művész a fővárosba szerződött. A hatvanas évek elejétől kezdve azonban foko- . zatosan magára talált a vidéki színjátszás, legalábbis a művészi erőfeszítések terén. Az utóbbi években pedig a vidéki színházak jól vizsgáztak a műsorpolitika nehéz tantárgyából is. Tény, hogy az utóbbi évek legjelentősebb drámapályázatának, az 1966-ban lebonyolított országos drámaírói versengésnek legtöbb díjnyertes művét, összesen nyolcat, vidéken mutatták be. Innen indult el színpadi pályafutása a tehetséges Görgey Gábornak, s vidéki színházakban kaptak újabb bátorítást színvonalas bemutatók révén Sándor Iván, Gosztonyi János, Révész Gy. István Salamon Pál, Halasi Mária és Kerekes Imre. Több más, már nagyobb színpadi múlttal rendelkező és a pályázaton nem szereplő mai szerzőnek is először vidéken mutatták be új darabját, Gyárfás Johannáját Miskolcon, ugyanott Hubay Karneválját vagy éppen a közelmúltban két egyfelvo- násosát Szegeden, Gáspár Margit két új darabját Veszprémben.. Mindehhez hozzávehetj ük még azt is, hogy eredményesen vittek színre színházaink olyan alkotásokat, amelyek a magyar drámairodalom jelentős értékei. Németh László több darabját mutatták be Veszprémben, ugyanott újították fel Illyés Fáklyalángját. A békéscsabai Jókai Színház, magyar évadokat csinált, klasszikus vagy modern magyar drámák sorozatban történő bemutatásával. Jeleskedtek a vidéki színházak a klasszikus magyar repertoár felfrissítésében is: Veszprémben került először színre — hosszú feledés után — Madách Mózese, a Gyulai Várszínházban hívták fel a figyelmet a békéscsabaiak Szigligeti s Madách elfeledett drámáira. Meg kell itt jegyeznünk, hogy az örömbe némi üröm is vegyült, mert éppen a fellendülés időszakában kissé csökkent a magyar klasz- szikus dráma iránti érdeklődés, mintha a klasszikusok tiszta szolgálata átcsúszott volna a kuriózumok hajszolásába; Elismerőleg lehet szólni arról, hogy vidéki színházaink általában kellő érdeklődést tanúsítanak a szocialista drámairodalom, ezen belül a szovjet drámairodalom legfrissebb vagy méltatlanul elfeledett drámai alkotásai iránt. Nemrég ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját, s a békéscsabai, a kaposvári, a győri, a pécsi, a kecskeméti színház új, Magyarországon eddig nem ismert szovjet drámák színre vitelével áldoztak a forradalom emlékének. A vidéki színházak jól ápolták ebben az időszakban a szomszéd népek drámairodalmának ügyét is, például Győrött Soljan jugoszláv szerző, Békéscsabán Ba- ranga román író, Debrecenben Petrov bolgár író darabjának interpretálásával. E tevék enységü k még sokkal jelentősebb lehetne, a feladatok éppen a határmenti színházi városokban ennél nagyobbak és sürgetőbbek. Nincs mód a műsorpolitika valamennyi ágazatának és eredményeinek áttekintésére. Mégis említésre méltó, hogy a vidéki színházak a kartárs nyugati drámairodalom tekintetében sincsenek hátul, s nem egy felfedezés ezen a területen is nevükhöz fűződik. Kísérleteztek több helyen az új magyar zenés vígjáték kialakításával is, eredményeik azonban már hibákkal, sőt, súlyosabb tendenciákkal is keverednek. Az úgynevezett „slágerfesztivál-darabok”- ra gondolunk. Megtörténik, hogy egyik-másik színházán vesznek néhány divatos slágert, hozzáférceltetnek egy librettót, s máris kész az új magyar zenés vígjáték, amely persze új is meg zenés is, csak nem dráma és nem játék.;. A műsorpolitikai eredmények nem jöhettek volna létre anélkül, hogy ne formálódtak volna ki vidéken is új rendező-tehetségek, ne hoztak volna létre új, egységes stílusban játszó színészekkel nagyhatá1 sú, korszerű produkciókat. A kaposvári fesztiválok nézői már megszokták, hogy ott minden évben akad egy- egy kiemelkedő rendezés, többek között éppen a fiatal Sándor János keze nyomán. A Gyulai Várszínház színpadán is évről évre színházi- drámatörténeti csemegét, érdekes kísérletezést láthattak a lelkes, egyre inkább szaporodó publikum tagjai. Debrecenben színházi szenzáció volt már több ízben is Giricz Mátyás vagy Ruszt József rendezése, a televízió hatalmas nézőtábora is meggyőződhetett erről. Odafigyelt néző és a szakma egyaránt Bozóky István szegedi főrendező vagy Berényi Gábor szolnoki igazgató-főrendező gondos, kiművelt produkcióira, együttes játékot kialakító törekvéseire, saját műsorpolitikájára. Pethes György kecskeméti rendező már két ízben is igen tehetségesen állította színpadra Raffai Sarolta társadalmi drámáit. A szakmabeliek és a kritikusok tudják, hogy a veszprémi Petőfi Színházban Horváth Jenő rendezései is figyelmet érdemelnek, kiváló komponáló, és színészeket irányító képessége miatt. Magukon hordják rendezőjük intellektuális beállítottságának bélyegét a pécsi Dobay Vilmos rendezései is, amelyek kitűnnek visszafogott stílusukkal, sallangmentes játékukkal, az értelemre koncentráló jellegzetességükkel. Folytatni lehet a sort néhány kiemelkedő képességű tervezővel, a hosszú időn át Debrecenben dolgozó Csányi Árpád, a Szolnokon, majd Veszprémben működő Fehér Miklós díszlettervezőkkel. Mindezekből világosan leszűrhető, hogy a vidéki színjátszás színvonala emelkedőben van, a vidéki színházak újra sokat hallatnak magukról, s ma már az is elmondható, hogy ez a fejlődés szépen demonstráló- dik a kaposvári vagy debreceni seregszemléken, az egyre gyakoribbá váló szereplések alkalmával. Az izgalmat e fejlődő színjátszás körül mégis az okozza, hogy ellentmondás tapasztalható az emelkedő színvonal és az emelkedés bázisául szolgáló különböző feltételek között. Rögtön a közepébe vágva: A vidéki színházak bemutatószóma és előadásszáma túlságosan magasnak mondható. Kevesebb bemutató és kevesebb előadás több lenne; elmélyültebb, alaposabb és főleg nyugodtabb munkával járna. Arról van tehát SZÓ, hogy a meglévővel jobban, felelősségteljesebben gazdálkodjunk, s törődjünk azzal, hogy egy bemutató megfelelő előadásszámban, nézőszámmal ..fusson ki”, megfelelő előadási körülmények között. Nem mindenütt megnyugtató a színészlétszám alakulása. Veszprémben az évi 291 előadást 26, Kaposvárott 394 előadást 27 színész teljesíti, s Békéscsabán is 404 előadáshoz 29 színész áll az igazgatás, vezetés rendelkezésére. Az arányok többé-kevésbé másutt is hasonlóak. Általános a panasz, hogy a vidéki színészek munkája sokkal nehezebb, mint a fővárosiaké, s még az a vigasz sem jut osztályrészükül, hogy legalább anyagiakban megtérül a sok-sok áldozat, tájolás, próba. Nem valami kötelező szemlélet mondatja velünk, hogy persze, az államosítás előtti évi félszáz bemutatóhoz, a kötelező saját ruhatárhoz, a társadalmon kívül állapothoz mérve, igen sok a változás, az eredmény, nem is szólva a műsorpolitikai, tartalmi, művészeti eredményekről. Mégis, látni kell, hogy a fejlődés előtt akadályok vannak, hogy a vidéki színházi konstrukció több szempontból elemző vizsgálatot igényel. Ma már nincs értelme annak, hogy egy vidéki együttes nagyszínházi produkcióját tájegysége legkisebb helyére is elvigye. Inkább arra van szükség, hogy a nagyszínházakban — különböző akciók ‘segítségévéi is — mindig telt házak legyenek, s legyen közönség abban a néhány járási művelődési otthonban vagy kiválóan felszerelt művelődési házban, ahová kisebb helyekről is be lehet menni, ahol a feltételek megközelítőleg olyanok, mint az anyaszínházban. Szerte az országban épültek és épülnek új megyei művelődési házak, művelődési otthonok, tart az urbanizációs folyamat. A tanácsok sokat tehetnek a színházért színészházak építésével, a jobb konstrukció kialakításával, a szervező- munka támogatásával, mely a vidéki színjátszás egyik kulcskérdése is. A színház legyen —- a megyei könyvtár, múzeumi hálózat, megyei művelődési ház mellett — a különböző népművelési-kulturális intézményekkel együttműködve a város, a táj egyik kulturális cent- ' ruma. Bögel József Alexin Andor Romvári Etelka Utcarészlet Szombathelyen d ____________________ J ankovich Ferenc: óda a fővároshoz Szél zuhogásában száz gyerek, árván, szenet szedeget. Sorsuk csupa könny, csupa vér, J se szülő nincs, se kenyér — ' Háború dúlt, mint rég, háború dúlt s elment messzire apjuk, csak a gond, csak a bú, csak az ég havában sivó vidék, csak annyi maradt akkor minekünk — Rég volt, de tudjuk, nem feledünk: mert látva láttuk a bajt, mert nyögve nyögtük a jajt, nagy város, lompos tereiden — így volt, s a szörnyű látomásra mintha a villám szúrna szíven. II. így volt... De nem, már mást mutat a ma: nem véres habot görget a Duna; vashideg árját rengetve alant nyújtózkodik a daliás folyam, a nyers-fényes habokkal csobogó, a négy égtájat vígan befogó, rettentő, hengergö nagy Duna-test — s rajta — a hídjaival — Budapest. — A város és a vadvízű folyam, az nyeregben, ez nyerítve rohan, fitogtatja a terhét — mint huszárt, kinek a lába jó kengyelbe szállt: az egyik Pestet, a másik Budát tiporja, szikra-sarkú csillanón — így együtt, egy világjáró úton, és száz halálon, történelmen át: együtt lobogva, őrzik a Hazát. Gyopárosfürdő