Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)

1969-04-04 / 78 . szám

Bibliotheca Bekesiensis HL Vallomások a legnagyobb magyar faluról A magyar munkásmoz­galom napjainkban kitelje­sedő jubileumi évfordulói mellett is észre kell ven­nünk megyénk, a szűkebb pátria lokális hagyomá­nyait 1968-ban a megye­székhely Békéscsaba alapí­tásának 250. évfordulóját ünnepeltük, ez évben pedig a „kisebb testvér”, Oroshá­za emlékezik alapításának két és egynegyed évszáza­dára. Méltó ehhez a szelle­mi rokonsághoz a két vá­ros összefogása is. A békéscsabai Rózsa Fe­renc Gimnázium és Szak- középiskola nyomdaipari szakközépiskolai tagozata fogott össze Orosháza vá­ros tanácsával, s a bázis­üzem Kner Nyomda a tőle már megszokott magasfo­kú szakmai igényességgel támogatta ezt a törekvést. Megyénk kulturális histó­riájának két fáradhatat­lan helytörténész-pedagó­gusa, a békéscsabai dr. Papp János és az orosházi Beck Zoltán azzal tettek pontot e példás összefogás végére, hogy egyikük szer­kesztésében, másikuk vá­logatásában és sajtó alá rendezésében megjelenít a Bibliotheca Bekesiensis harmadik kötete „Vallomá­sok a legnagyobb magyar faluról” címmel. Nem bírálatnak szánom a megjegyzést: Furcsán he­lyénvaló cím, csak nem egyértelmű. Mert aki ma országszerte Orosháza ne­vét hallja, nem a falura, hanem az egyre erőteljeseb­ben urbanizálódó városra gondol. Olyan országos hí­rű ipari objektumra, mint az üveggyár, és megválto­zott a határ is, a gémesku- tak helyett olajszivattyúk labirintusa szívja a föld mélyének értékes kincsét. Városias rangú a kultúra, az orosházi Táncsics Mi­hály Gimnázium impozáns épülete és jó szelleme épp­úgy bizonyítja ezt, mint az épülő űj művelődési köz­pont egyre világosabban látható körvonalai. El­mondhatjuk ugyanezt a várr kiadványaira is, az 1965-ben megjelent kétkö­tetes „Orosháza története és néprajza” olyan „váro­sias rangot” képvisel, me­lyet sok nagyvárosunk iri­gyelhet tőle. Magának a te­lepülésnek az adottságai azonban mégis sokmindént megőriztek a „faluból”, a szó legszimpatikusabb ér­telmezésében. Ezt az at­moszférát igyekszik vissza­adni ennek az új kiad­ványnak szerkesztési kon­cepciója — sikerrel. Beck Zoltán válogatása sikeresen oldotta meg az ilyenfajta szűkre méretezett kiadvá­nyok legfőbb buktatóját, a szemelvények között egysé­get tudott teremteni. A könyv négy szertó munká­ját foglalja magába: Balassa Pál: „Orosháza múltja és jelenének rövid vázlata a százados innepi alkalomra” — kivonatos közlés. Több mint száz év távlatából is élményszerű írás, stílustörténeti szem­pontból is rendkívül érde­kes. Veres József: „A mi apáink (Korrajzok Oroshá­za történetéből)” közölt írása az Orosházi Ojság 1882-i évfolyamában meg­jelent folytatásos köalés el­ső összefüggő publikálása. Figyelem rém ól tóan keve­rednek benne a helytörté­neti, néprajzi és irodalmi hagyományok. Csizmadia Sándor: „A mi hőseink (Hogyan küzdöttek az oros­házi szocialisták a kivéte­les állapot idején)” című írása már a viharsarki ag­rárszocialista mozgalmak Orosházára rendkívül jel­lemző és figyelemre méltó memoárja. Méltán zárja a vallomások sorozatát Dar­vas József nyaralási napló­jának részlete, amely még a „falu” Orosházáról szőlő, erős intenzitású, szubjektív vallomás arról a múltról, amely a település felszaba­dulás előtti utolsó periódu­sát tükrözi. Valamennyi szemelvényből kiérződik a regi, gondokkal terhes Orosháza szeretete, s mint­egy kicseng belőlük a jövő lehetősége is. Ezt az ízlésesen mérték­tartó tartalmi lokálpatrio­tizmust szolgálja a kiad­vány egyszerűségében is megkapó formai igényessé­ge. A tiprográfiát jó szem­mel irányító, valamint a kötéstervet készítő Petőcz Károly immár harmad íz­ben bizonyítja, hogy a bib­liofil-kiadások esetében méltó partnere a szerkesz­tőknek és kiadóknak. A békéscsabai nyomda­ipari szakközépiskolások­ról pedig ismételten meg­állapíthatjuk: Békés megye európai hírű nyomdaipari hagyományainak méltó örökösei lesznek. Takács László Verspályázafunk eretíményhirdetése 1969. február 2-i szá­munk Köröstáj mellékleté­ben hirdettük meg verspá­lyázatunkat fiatalok szá­mára. Célunk az volt, hogy a kezdő tehetségeket bírálattal segítsük, s az arra érdemesek műveit pe­dig a Népújság kulturális mellékletében bemutassuk. A pályázat jeligés volt, és azon 25 évesnél idősebbek nem vehettek részt. A ver­sek témaválasztása kötet­len volt. Pályázatunkra 55 költő- jelölt versei érkeztek be. A beküldött anyag a már megszokott arányokat mu­tatta, igen sok gyenge, sok közepes és néhány, az egész anyagból kiemelkedő költő verseit tartalmazta, A zsűri értékelése alap­ján a pályázat első díját, 700 forintot Ménesi György (Kunágota, Dózsa u. 14.) pályázónk nyerte el. A má­sodik díjra — 400 forint — Podharczky István (Sarkad, Malom u. 2.) pályázónkat tartotta érdemesnek, a két harmadik díjra — 200—200 forint — pedig Hangyási Lajost (Újkígyós, Petőfi Sándor u. 27), valamint Németh Sándort (Celldö- mölk, Kölcsey u. 11.). A pá­lyadíjakat' postán juttatjuk el címükre. A pályázat nyerteseit és költeményeiket 1969. ápri­lis 13-i számunkban mutat- íuk be olvasóinknak. A Békés megyei Népújság szerkesztősége. sa isgyermek korom óta ** szerettem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, ta- postam-tiportam az orgona fujtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglala­toskodásom, vasárnapi já­tékom. A polgári iskola után ta­nítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnö­köm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-gön­dör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy né­gernek: de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom ma­gamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édes­apám egyedül engem tu­dott taníttatni; a többiek — három nénem, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettás búza, a következő év tavaszán meg egy pen­gőért vesztegették a válasz­tási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíz­tam. bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy *" re­méltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad té­lire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyet­len egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerki- lencszáznegyvennégy de­cemberében, amikor meg­szöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lő­rinc határában: azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba, ysjszaka volt, ködös, de­*• cemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrű­södött a sötétség, hogy kö­rülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt. hogy valahol messze- elöi vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a sze­mem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óva­kodtam. Hatalmas templom volt, köröskörül tele mellékoltá­rokkal, szobrokkal, gyertya­tartókkal, képekkel $ min­denütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Ha­marosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, hor­koltak, a térdeplőre bukva vagy elnyúlva az ülésdesz­kán. belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan sötét volt, hogy állandóan kínozott a vizel­hetnék; kimenni nem lehe­tett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgonál- nék. Nyomkodtam a billentyű­ket, nyomkodtam, hatalmas teleakkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán mere- deztek a sípok; a billen­aludj! Reggel úgyis fel­akasztanak bennünket”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hal­lottam, rekedt, suttogó hangját, amely erőszakos volt és kísérteties. Mindun­talan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Az­tán aludj!” Akárhová men­tem, nem tudtam megsza­badulni a hangjától, minde­nütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, ha­nem én hajtogattam volna a litániázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az orgona. m lulról, a templomból nem látszott az orgo­nából jóformán semmi, ép­pen csak sejten^ lehetett a karzaton a karcsú fémsípo­kat. Mikor és hogyan szán­tam el magam, ma már nem tudom; arra emlék­szem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akar­tam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kí­vánság vett erőt rajtam: orgonáim, orgonáim! Egyik pillanatról a másikra ki­esett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuális, s a billen­tyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisz­tergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanul­tam harmóniumozni, zongo­rán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regiszter- gombot is kitapogattam, s Szónyi Gyula rajza tyűk halk nyisszenése-kop- panása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, ami­től állandóan renget a vas­tag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesen, hatalmasan zen­gett. s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémberedett ujja- im meg ne botoljanak a billentyűkön. mz orgonának köszön­” hetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuk­tam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-fel riad­tam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott oda­lent a templomajtó, aztán német vezényszavak har- santak fel. Először riadt- görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálo­kon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombar epe széktől óvnám magamat. Nem tartott so­káig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vort- wärts!” —, s üres lett a templom.. Egyedül marad­tam. A karzaton hátul, az ut­ca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tud­tam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cser­benhagytam őket, hogy ve­lük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem le­het más, mint az övék. Ka­tonaszökevény voltam azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indo­kolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyan­azt vállalták, amit én. Ak­kor pedig aljasság, gyáva­ság elfogadom a sors ke­zéből a szerencsét, az élet­mentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gon­dolataim voltak. Ettem- rágtam magamat, de köz­ben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai és szel köny- nyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztá­ba tévő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorí­tóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a leg­szörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi len­ne a kötelességem, mit kel­lene csinálnom, de képte­len voltam parancsolni ma­gamnak; — mentettem a bőrömet. grzovjet járőr talált ** rám. Persze, rögtön látták, hogy hatona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hi­ába mondtam nekik a szö­kést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Da- vájr —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidéznie mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyas­formán gondolkozhattam, hogy nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt Debrecenben akkor már működött az ideiglenes ma­gyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órá­val a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecen­be, ugyanoda, a „Pavillon” — laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifog­lyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a né­metek ellen, de erre már nem került sor, mert köz­ben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásom­nak nem. Rengeteget gon­dolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak lígtünk-lőgtunk a laktanya­udvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sö­tétedés után meg hevertünk a deszkapriccsen, amit pár héttel azelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltunk össze. A sok gondolkodás­nak, töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöt­tem: bezupálok. g*ok minden akartam ** lenni addig ,az éle­temben, többféle foglalko­zást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, o kántorságot —, csak azt az egyet nem gondoltam ép­pen, hogy valaha hivatá­sos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyar­lóságától elszenvedett vere­ség, az kényszerítette ki belőlem a döntést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom