Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)
1969-04-04 / 78 . szám
Bibliotheca Bekesiensis HL Vallomások a legnagyobb magyar faluról A magyar munkásmozgalom napjainkban kiteljesedő jubileumi évfordulói mellett is észre kell vennünk megyénk, a szűkebb pátria lokális hagyományait 1968-ban a megyeszékhely Békéscsaba alapításának 250. évfordulóját ünnepeltük, ez évben pedig a „kisebb testvér”, Orosháza emlékezik alapításának két és egynegyed évszázadára. Méltó ehhez a szellemi rokonsághoz a két város összefogása is. A békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szak- középiskola nyomdaipari szakközépiskolai tagozata fogott össze Orosháza város tanácsával, s a bázisüzem Kner Nyomda a tőle már megszokott magasfokú szakmai igényességgel támogatta ezt a törekvést. Megyénk kulturális históriájának két fáradhatatlan helytörténész-pedagógusa, a békéscsabai dr. Papp János és az orosházi Beck Zoltán azzal tettek pontot e példás összefogás végére, hogy egyikük szerkesztésében, másikuk válogatásában és sajtó alá rendezésében megjelenít a Bibliotheca Bekesiensis harmadik kötete „Vallomások a legnagyobb magyar faluról” címmel. Nem bírálatnak szánom a megjegyzést: Furcsán helyénvaló cím, csak nem egyértelmű. Mert aki ma országszerte Orosháza nevét hallja, nem a falura, hanem az egyre erőteljesebben urbanizálódó városra gondol. Olyan országos hírű ipari objektumra, mint az üveggyár, és megváltozott a határ is, a gémesku- tak helyett olajszivattyúk labirintusa szívja a föld mélyének értékes kincsét. Városias rangú a kultúra, az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium impozáns épülete és jó szelleme éppúgy bizonyítja ezt, mint az épülő űj művelődési központ egyre világosabban látható körvonalai. Elmondhatjuk ugyanezt a várr kiadványaira is, az 1965-ben megjelent kétkötetes „Orosháza története és néprajza” olyan „városias rangot” képvisel, melyet sok nagyvárosunk irigyelhet tőle. Magának a településnek az adottságai azonban mégis sokmindént megőriztek a „faluból”, a szó legszimpatikusabb értelmezésében. Ezt az atmoszférát igyekszik visszaadni ennek az új kiadványnak szerkesztési koncepciója — sikerrel. Beck Zoltán válogatása sikeresen oldotta meg az ilyenfajta szűkre méretezett kiadványok legfőbb buktatóját, a szemelvények között egységet tudott teremteni. A könyv négy szertó munkáját foglalja magába: Balassa Pál: „Orosháza múltja és jelenének rövid vázlata a százados innepi alkalomra” — kivonatos közlés. Több mint száz év távlatából is élményszerű írás, stílustörténeti szempontból is rendkívül érdekes. Veres József: „A mi apáink (Korrajzok Orosháza történetéből)” közölt írása az Orosházi Ojság 1882-i évfolyamában megjelent folytatásos köalés első összefüggő publikálása. Figyelem rém ól tóan keverednek benne a helytörténeti, néprajzi és irodalmi hagyományok. Csizmadia Sándor: „A mi hőseink (Hogyan küzdöttek az orosházi szocialisták a kivételes állapot idején)” című írása már a viharsarki agrárszocialista mozgalmak Orosházára rendkívül jellemző és figyelemre méltó memoárja. Méltán zárja a vallomások sorozatát Darvas József nyaralási naplójának részlete, amely még a „falu” Orosházáról szőlő, erős intenzitású, szubjektív vallomás arról a múltról, amely a település felszabadulás előtti utolsó periódusát tükrözi. Valamennyi szemelvényből kiérződik a regi, gondokkal terhes Orosháza szeretete, s mintegy kicseng belőlük a jövő lehetősége is. Ezt az ízlésesen mértéktartó tartalmi lokálpatriotizmust szolgálja a kiadvány egyszerűségében is megkapó formai igényessége. A tiprográfiát jó szemmel irányító, valamint a kötéstervet készítő Petőcz Károly immár harmad ízben bizonyítja, hogy a bibliofil-kiadások esetében méltó partnere a szerkesztőknek és kiadóknak. A békéscsabai nyomdaipari szakközépiskolásokról pedig ismételten megállapíthatjuk: Békés megye európai hírű nyomdaipari hagyományainak méltó örökösei lesznek. Takács László Verspályázafunk eretíményhirdetése 1969. február 2-i számunk Köröstáj mellékletében hirdettük meg verspályázatunkat fiatalok számára. Célunk az volt, hogy a kezdő tehetségeket bírálattal segítsük, s az arra érdemesek műveit pedig a Népújság kulturális mellékletében bemutassuk. A pályázat jeligés volt, és azon 25 évesnél idősebbek nem vehettek részt. A versek témaválasztása kötetlen volt. Pályázatunkra 55 költő- jelölt versei érkeztek be. A beküldött anyag a már megszokott arányokat mutatta, igen sok gyenge, sok közepes és néhány, az egész anyagból kiemelkedő költő verseit tartalmazta, A zsűri értékelése alapján a pályázat első díját, 700 forintot Ménesi György (Kunágota, Dózsa u. 14.) pályázónk nyerte el. A második díjra — 400 forint — Podharczky István (Sarkad, Malom u. 2.) pályázónkat tartotta érdemesnek, a két harmadik díjra — 200—200 forint — pedig Hangyási Lajost (Újkígyós, Petőfi Sándor u. 27), valamint Németh Sándort (Celldö- mölk, Kölcsey u. 11.). A pályadíjakat' postán juttatjuk el címükre. A pályázat nyerteseit és költeményeiket 1969. április 13-i számunkban mutat- íuk be olvasóinknak. A Békés megyei Népújság szerkesztősége. sa isgyermek korom óta ** szerettem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, ta- postam-tiportam az orgona fujtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek: de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek — három nénem, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam. bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy *" reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerki- lencszáznegyvennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában: azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba, ysjszaka volt, ködös, de*• cemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt. hogy valahol messze- elöi vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, köröskörül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel $ mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva vagy elnyúlva az ülésdeszkán. belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan sötét volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgonál- nék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas teleakkordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán mere- deztek a sípok; a billenaludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt, suttogó hangját, amely erőszakos volt és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litániázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az orgona. m lulról, a templomból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejten^ lehetett a karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonáim, orgonáim! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuális, s a billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmóniumozni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regiszter- gombot is kitapogattam, s Szónyi Gyula rajza tyűk halk nyisszenése-kop- panása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan renget a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesen, hatalmasan zengett. s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémberedett ujja- im meg ne botoljanak a billentyűkön. mz orgonának köszön” hetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-fel riadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak har- santak fel. Először riadt- görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombar epe széktől óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vort- wärts!” —, s üres lett a templom.. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cserbenhagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katonaszökevény voltam azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Ettem- rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai és szel köny- nyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tévő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet. grzovjet járőr talált ** rám. Persze, rögtön látták, hogy hatona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Da- vájr —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidéznie mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, hogy nem igen úszom meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt Debrecenben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagonírozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda, a „Pavillon” — laktanyába, ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak lígtünk-lőgtunk a laktanyaudvaron, sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapriccsen, amit pár héttel azelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltunk össze. A sok gondolkodásnak, töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöttem: bezupálok. g*ok minden akartam ** lenni addig ,az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, o kántorságot —, csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégis így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától elszenvedett vereség, az kényszerítette ki belőlem a döntést.