Békés Megyei Népújság, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
KOROS TÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET___________ S zenvedély, harcosság és hozzáértés Mostanában a szokottnál *” többet beszélünk és írunk a dolgozó nép és ezen belül a munkásosztály és a termelőszövetkezeti parasztság általános, politikai és szakmai műveltségi szintjéről. Érthető ez, hiszen a társadalom gazdasági szférájának fejlődési ütemével a kulturális nevelőmunka eddig nem tartott lépést és emiatt kimutatható egy relatív elmaradás. A polémiákon túl, céltudatos munkával, megfelelő intézkedésekkel, anyagi erőfeszítésekkel igyekszünk csökkenteni ezt a szintkülönbséget és nem is eredménytelenül. Ezúttal a kulturális nevelőmunkánk egy részterületének, művészetek és a dolgozók kapcsolatának néhány problémáját szeretném szóvá tenni, természetesen Békés megye viszonyai között maradva. Ügy vélem, a gondok forrása abban rejlik, hogy egyrészt a dolgozó ember igényei között sokadrangú a művészi alkotások iránti vágy, másrészt a művészetek sem törekednek kellő intenzitással arra, hogy a munkásember megértse és igényelje alkotásait. A dolog még sajnálatosabb, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogv az igénytelenség nem a művészetek tagadását jelenti és a művészek is akarják, hogy tevékenységük eredménye ma váljék közkinccsé és az alkotás ne csak a valóság művészi tükröződése legyen, de vállalkozzék népművelő feladatra is. A kelleténél gyakrabban hangzik el vezetők és egyszerű emberek részéről az a divattá vált vélemény, hogy a korszerű művészet érthetetlen, ezért az emberek többsége ezt nem fogadja el. Ez nem igaz! A falusi tiszta szobákban a hagyományos bútorokat könnyedén váltják fel a modernek, a szentképeket és giccseket az értékes műalkotások reprodukciói, a Jókai Színház telt házak előtt játszik falun, a munkások egyre szaporodó házi könyvtáraiban Jókai mellett ott van Passuth, Németh László, sőt Sartre és mások is. Az előbb említett vélemény képviselői a korszerű művészetet leszűkítik a képzőművészetre és ezen belül is a szélsőségesen elvont alkotásokra. Ezt általánosítják helytelenül, figyelmen kívül hagyva az irodalmat, az előadóművészetet, iparművészetet stb. Ezért mondom, hogy nem igaz e vélemény általában, de még a képzőművészetre sem, és különösen nem megyénk képzőművészetére. Koszta, Ezüst, Lipták, Mladonyicz- ki, Gaburek, Alexin és a többiek nagyon szorosan kötődnek a dolgos hétköznapok emberéhez és eszközeik is közérthetőek. Az új utak keresésének joga számukra is adott az alkotások szocialista tartalmának feladása nélkül. Művészi hitvallásukhoz azonban a nép művelése, ízlésének formálása is hozzátartozik, és ez bizony korlátokat jelent az eszközök megválasztásában. Sokszor emiatt nem jutnak be az országos kiállításokra, indokolatlanul mellőzik őket Váljék becsületükre, hogy ez nem sérti művészeinket olyan mélyen, mint az az érdektelenség, amelyet azok részéről tapasztalnak, akiknek életéből témáikat merítik és akik számára alkotnak. Nem akarok önmagámnak elentmondani, ezért sietve hozzáteszem, hogy ez az érdektelenség véleményem szerint nem az egyszerű ember sajátja, hanem azoké, akik az eddigieknél még többet tehetnének azért, hogy a dolgozó ember és a művészet találkozzék. S enki sem vitatja, hogy társadalmi fejlődésünkben az anyagi javak termelésének van primátusa és ez óhatatlanul együtt jár a gazdaságcentrista szemlélet kialakulásával, de ez csak addig egészséges, amíg nem vonja maga után a kulturális nevelés elhanyagolását. Meggyőződésem, hogy ma már eljutottunk arra a fejlődési szintre, ahol nemcsak megengedhető, de meg is követelhető a kultúrával való fokozott törődés annál is inkább, mert ez a termelés továbbfejlesztésére is visszahat. Békéscsabán és máshol is a kiállítások emlékkönyvei arról tanúskodnak, hogy ritka jelenség a szocialista brigádok kollektív látogatása, nem is szólva a művészi értékű filmek hihetetlenül alacsony nézőszámáról. A megye írói, költői számára a Népújság vasárnapi irodalmi mellékletének szűkös lehetőségein kívül nincs fórum. A városok és községek közterein és középületein (Gyulát kivéve) alig találkozunk az utóbbi húsz évben született képzőművészeti alkotásokkal. Ruzicskay György festőművészünk alkotásait Párizsban jobban ismerik, mint megyénkben. Az utóbbi időkben — éppen a társadalmi fejlődés parancsoló követelményeként — elindult egy erőteljesebb kezdeményezés, amelynek közvetlen célja a megye íróinak, költőinek, képzőművészeinek és előadóművészeinek szervezeti összefogása, majd pedig ezen kis közösségeknek a nagy közösséghez való közelítése. Az ipari és mező- gazdasági üzemek párt-, gazdasági, szakszervezeti és ifjúsági vezetőinek segítségére számítanak mindazok, akik a kezdő lépések elindítói voltak, őszinte és megértő segítséget kémek ahhoz, hogy mind több munkás és termelőszövetkezeti dolgozó olvasson újságot, szépirodalmat, járjon moziba, színházba, hangversenyre, kiállításra. Megkell teremteni annak a lehetőségét, hogy az író, a képzőművész, a színész közvetlenül találkozhassék az üzem falai között a munkással. Az örvendetesen gyarapodó TIT-előadások- hoz hasonlóan be kell iktatni a rendezvények sorába a kis kiállításokat, művekkel és alkotóikkal való találkozásokat, a kollektív vagy egyéni mozi-, színház- és tárlatlátogatásokat Az sem lehet ellenérv, hogy ehhez nincsenek biztosítva az anyagi eszközök, mert ha nem is bőven, de minden üzem rendelkezik az ehhez szükséges minimummal, csak ezek felhasználása — enyhén szólva — nem a legésszerűbb. Nem ellenzi senki a kűl- és belföldi kirándulásokat, a kellemes szórakozást nyújtó kollektív vacsorákat, de az már nem .jó, ha csak ezek emésztik fel a kultúrára fordítható költségeket. Furcsa dolog, hogy a Drezdai Képtár meglátogatására van pénz, de arra már nincs, hogy az ott látottakat értően nézzék a Viharsarok kubikosai. Nem ritka az olyan vacsora sem, melynek költségeiből egy klubot lehetne berendezni, üzemi könyvtárat lehetne létesíteni stb. Igaz, szélsőségeket említettem, de a dolog mögött meghúzódik az a vitathatatlan igazság, hogy többet tehetnénk és kell is tennünk a dolgozó ember kulturális nevelése érdekében, fi félreértések elkerülé- se végett: a gondjaink megoldásában legtöbb feladata mégiscsak a hivatásos népművelőknek és általában a kultúra munkásainak van. Részükről nem tapasztalható az a szenvedély, az a harcosság, céltudatosság, mint amellyel azok az elvtársak rendelkeznek, akik a termelőerők és általában az anyagi javak termelésének mind gyorsabb ütemű fejlesztéséért küzdöttek és küzdenek. Paradoxonnak tűnik, de mégis igaz, hogy míg a ml szocialista viszonyaink között is helye van a harcnak, a vitának, a küzdelemnek, mert van visszahúzó szemlélet, maradiság, konzervativizmus. Ezt a harcot meg kell vívni, és ha az progresszív célokat szolgál, előbb-utóbb győzni fog. Azért mondom, hogy sok esetben hiányzik a szenvedély, a harcosság és hozzátenném — gyakran a hozzáértés, mert mi mással magyarázható, hogy nincsenek kellően kihasználva a kulturális nevelés rendelkezésre álló feltételei. Vannak üresen álló klubok és kultúrotthonok, tartalmatlan, alacsony színvonalú rendezvények, pangó szellemi kapacitások stb. A gazdasági életet irányító vezetők lényeges többsége nem zárkózik el az okos érvekkel alátámasztott javaslatok megvalósítása elől, de az inspirációnak, a kezdeményezésnek a népművelőktől kell kiindulnia. A pártszervezeteknek is többet kellene mindezzel törődniük. Ma még elég ritka a testületi ülések vagy taggyűlések napirendjei között az e területeket érintő téma. Persze igaz, hogy az ő figyelmüket is a gazdaságépítő munka bonyolult feladatai kötik le elsősorban, de az is igaz, hogy a gazdaságirányítás új rendszere kedvezőbb körülményeket teremtett ahhoz, hogy a pártszervezetek több időt és energiát fordítsanak az embernevelés feladatainak megoldására. U égül is — úgy vélem — ® a jelenlegi helyzetből való kimozdulás és ' gyorsabb ütemű előrelépés mindannyiunk ügye, mert sok-sok feladatunk között nem mellékes, hogy a dolgozó ember műveltsége, kulturális ismeretanyaga, ízlése milyen ütemben és milyen szintre emelkedik. Petrovszki István az MSZMP megyei bizottságának osztály- vezetője. Feldmann Tibor Falusi házvég i Hankó Ilona Újévi köszöntő Kónya Lajot: Szilvesztet Feloldódik Szilveszter éjjel milliónyi magány rikoltva, bánatait a szélbe szórja berekedt papirkürt-zenével. Kikénysmrftett gondtalanság konfetti-hava huH fejünkre, szép könnyelműség hajigálja cikázó szerpentin-szalagját. Zár milliónyi ember-arccal a Nagykörét, áradt felyóként, 'r s felhörböU a szakadó fényt, amit már záporoz a hajnal. Papírsapkák úsznak az utcán, papírtrombiták kakaskodnak — tüntet a gyors esztendők ellen a meghosszabbított gyerekkor. Vessem le én is a kemelyság szűk köntösét, bukjam az árba! Holnap úgyis kérdőre vonnak zord bíráim, köznapi gondok.
