Békés Megyei Népújság, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
Arany János hálósapkája A Csonkatorony 240 esztendőn át szomorkodott tető nélkül, míg aztán az ezer éves téglákból emelt falakra fedél, a falak közé pedig múzeum került. A bejárattól jobbra márványtábla hirdeti: „Ez úgynevezett csonka torony, melyet Arany János és Petőfi Sándor megénekeltek. Arany László Nagy-szalonta szülötte és országgyűlési képviselője tervezete szerint és hagyományából újjíttatott meg, ide helyeztettek egyVaíahogy összekeveredett bennem minden; a Petőfitől kapott díszes sárgaréz kávéfőző látványa; a csaknem kettészakított, úgynevezett görbedi pénzről szóló adóslevél, Barabás Miklós portréja* Izsó Miklós szobra, saját faragású botjai, a Toldi kéziratának első lapjai és mindaz, amit kon feltűnő szalontai ház- magával élete végéig, s Arar'yról eddig tudtam vagy tetőről, úgy bontakozik ki amelyekből a csendes esti elképzeltem. Közel van hoz- a Toldi írójának személye- borozgatások alkalmával el- a Csonkatoronyból sebb, belsőbb élete, s ami kortyolgatta a napi egy me- szinte Magyarországig látni, tagadhatatlanul együtt jár szely (3 és fél deci) érmei- A látogatást idéző gondolavalami nosztalgikus illúzió- léki borát, mert valójában tok felvillantják az isko- vesztésseL Az akadémia- csak ezt szerette. Láttam lai olvasmányélményeket, beli dolgozószoba puritán „szekérderékba illő kocsi- Toldi tragikus alakját, az egyszerűsége; a barnára fé- ládáját”, mely mint a le- Öszikék könnyed báját, a nyezett rámás faágy, a bar- tagadhatatlan múlt, élete nemesveretű balladák kiaszna ripsz ágytakaró, a legen- végéig vele volt, még az szikus egyszerűségét, Arany dás spanyolfal, a diófa mos- akadémián is, az éléskanv keserű, küzdelmes útját, a dószekrény és a kihívóan rában. Láttam nád karos- szalontai parasztházbó] az pazar mahagóni íróasztal (a székét, ruhásszekrényét, és akadémia bársonyszékéig magyar nők ajándéka 1867- láttam az azóta már leko- és valahogy újra és újra bői) mintha újból leleplez- pasztott halotti koszorúit Kosztolányi jut eszembe: nék a költőt attól a regé- is. De láttam könyvtárát, r, , c,“,wPt wk« nyes és méltatlanul ráagga- magyar-óangol—olasz—né- a vak Milton a sánta tott szépelgő lepeltől, ame- met—francia—latin nyelvű Byr’on & a bet^g Heine lyet a misztikumra hajló könyveit, térképeit és lát- ... . „ ** közvélemény borított rá. tam verseinek kéziratát, «^védését IS” De ^ Mert Arany élete mentes zsinóregyenes, szabályos mi isrner)ük-e ot eléggé?! volt a látványos mutatva- gyöngybetűit. Brackó István nyoktól (eltekintve persze ^ Montmartre írói bravúrjaitól) és holtáig megmaradt egyszerű, szalontai parasztembernek, még az akadémia titkári székében Az ágy mellett a legendás pipatórium. Korán, még 48 előtt tubákozott, de igazi időűző szenvedélye a pipa volt A legolcsóbb dohányt szívta, s bár hörghurutjának nem használt a füst, ha csak tehette, pipázott. Élete utolsó reggelén is rágyújtott, de csak félig szívta el, s aztán szinte észrevétlenül halt meg Hét pipa, egy esi búk, két pipa- és csibukszár, három szivarszipka is az ő emlékét őrzi a múzeum harmadik emeletén. Abban a karosszékben halt meg, amely az íróasztaltól mindig bálra állt Ne tűnjön kegyeletsértésnek, de én is beleültem. Különös érzés volt És a fejfedők! Két kalapját őrzi a múzeum, valamint háló- és házisapkáit Nagy-szalonta városának Azokat a sapkákat amelye- ajandékozott 1899 augusztus két Arany otthon viselt és 20-án”. amelyeket özvegy Bezerédy Mj mindenről tudna me- tstvánné készített, az egy- sélni ez a csaknem negyven kon neves ellenzéki vezér szersmind őrzés végett Arany János emlékei, melyeket a kegyeletes fiú méter magas kőkolosszus? És mi mindenről mesélnek az Arany János Múzeum nagy becsben tartott sok idegent vonzó tárgyai? Járom a nyikorgó falépcsőket s ahogy egyre magasabbra özvegye, minden karácsonyra szinte menetrendszerűen és amelyeket talán mondanom sem kell, látogatótársaimmal együtt szintén a fejünkre illesztettünk. Láttam vastag talpas poharait amelyeket még Szakerülük a lőrésnyi ablako- Ion tán kapott és hordott Új Rezső: A BIBLIÁM k A természet a Bibliám a Koránom az egyetlen Szent Könyv miben hiszek és melyben élve magammal nincs több hitvitám. A természet a Bibliám A mindenség idő-terében évmilliók miriád-hánya nyomtatta tele lapjait s az ember pillanatait egy „E” betűnyi pontocska őrzi a Földet jelző mondaton. — Tál a korok kis ábécéjén agyam időt ringató mélyén ezt a Bibliát forgatom. Balogh Jóshát rég^ óta nyaggatta a borbély a nyállal. Legutóbb az üzletben borotváidé közben. A tanú- lólány szappanozta az arcát és az ujjaival úgy játszott az orra alatt, szinte melegedett bele a háta. Az állát is simogatta az ujjával, de az már nem esett olyan kái- nul. Amikor jó kétmarok- nyi habot szétterigetett a szakállán, odaszólt a mesternek csiripelő hangon: — Kész! A mester is utolsókat simogatta egy hosszúnyakú fiatal haján és végezetül kockás tükörrel reflektoroz. ta, hogy lássa meg magát ott is a legény, ahova nem jut el a tekintete sohasem. Atszuszogott a borbély Balogh Jóskához és a karikára akasztott szíjon fente a borotvát. Szemüveget hordott a mester, de ha erősen gusztált valakit, olyan szúrós nézéssel figyelte, amitől hideg szaladgált végig a gyengébb ember hátán. Jóskát is ágy nézte sokáig és amikor elég élesnek találta a szerszámot, odaállt mellé és az orra előtt megremegtette. Megdermedt Jóska és meghűlt benne a vér: — Reszket a keze? — Adta volna az még tovább is, de nem ért a vigasztalás semmit... Azt mondtam, addig folyik, míg van... Üres hordóból az án- tifene sem vesz... — Nem verte meg? — Engem? — Magát! — Annyi ereje sem volt, hogy összeessen. Ügy támogatta ki a mentő két embere... Balogh Jóska fel akart ál- lani, de a mester visszanyomta: — Maradj csak, te tovább — Mit lősz? — Fácánt gondoltam, meg egy selejtes bakot... — Nyulat? — Unom, nem vésik már rá a fogam... Nyelt a borbély: — Az enyém igen... — Ha nagyon akarja... A borotva megállt a borbély kezében. Nem remegett. Olyan mozdulatlan maradt, mint a földbe vert cövek. A pámás ujjak sem citeráztak, hanem szakértő mozdulattal nyúltak az oldalszakáll végéhez és onnan bírod. Ilyen marhaerós sm- lehúzták a habot. berben két veder vér is van... Mikor a fogadat húztam, akkor sem jajgattál... — Emlékszik? — Ajaj! Azt hitte anyád, hogy ferdeszájú leszel, mert csak az egyik oldalban rágtál. Nehezen álltái kötélnek, de addig zavarásztunk a szobában, míg ki nem fulNem mindig, csak ha ladm_ Harapó sem kellett, borotválok.. Aprókat rezzent a kéz az orra előtt és látszott az élén, ha irányt venne a nyaka felé, nem állítaná meg csak a kályhacső. — Mióta ilyen? Sóhajtott a mester, de nem szólt, csak közelebb lé. pett a székhez és útjára akarta indítani a kést: Jóska megfogta a kezét: — Szusszanjon egy keveset... — Nem kell, így is megnyugszik... A múltkoriban már jártam így, amikor a Kántor gyereket borotváltam... — Nem vágta meg? — Kicsit... Két öltéssel húzta össze a doktor... — A mindenül — A timsó is piegfogta volna, de megijedt a gyerek amikor a második findzsa vérnél tartottunk... — Annyi folyt ki belőle? kézzel kijött, annyira lötyögött... — Annak kerek harminc esztendeje... — Annyi. Akkor még pendel volt a nadrágod, most meg vadászposztó. Egész nap a határt karisz- tolod, ha puskacső elé kerül valami, puff... Finom vacsorákat ehetsz. Nyúlpap- rikást, fácánlevest, őzcombot fokhagymával... A fogoly az subick, toll nélkül annyi, mint egy girhes galamb... Balogh Jóska pislogott a borbély felé. Nézte hordóhasán a fehér köpenyt amin úgy feszültek a gombok, szinte jajgattak belé. Tudta már, mi nyorhja a veséjét. Elébe ment, hátha megszűnik kezében a reszket és: — Szombaton konyhára vadászunk... Csendesen kuncogott a mester: — Mit izentél volna a fiadnak, ha rosszabbul jársz, mint a Kántor gyerek? — Azt, hogy vegyen magának villanyborotvát és azzal borotválkozzon ... — Mást nem? Kezdett a borotva reszketni és ott villogott Balogh Jóska ádámcsutkája körül. Hátrahúzódott a székben és hamarjában felröppentette a hírvivő galambot: — Még azt is. hogy vasárnap reggel kiválaszthatja a nyulat... — Annyi erővel el is hozhatja... — Nem. Választva gavallér osabb... — Bőrrel? — Lenyúzva, azzal se fáradjon... Mikor Balogh Jóska a kernyei vadőr, kiment az üzletből, mosolygott, az utca sarkán már nevetett és másnap megleste a múlt hetekben felfedezett rókalyukat az ógát rézsűjében... * * * A szűr hűiét még csak a kertek alján lopakodott elő. Ott is még kerülgette a fákat, bokrokat, nehogy a gúnyája beleakadjon. A tyúkólakban kakasok hangosan berzenkedtek és a szuka óvatosan bújt vissza a kivájt lyukon, s nyöszörögve gyűrte magát karikába az ajtó elé kilökött zsákon. Pislogott az ágasra kiakasztott nyúlra, de az olyan magasan volt a feje felett, hogy azt egy hatemeletes kutya sem órte volna el... A borbély a görbebotjá- val döngette meg a kerítést és olyan hanggal kiabált be, amitől a kutya vonyít- va szaladt a kert végébe. — Hé, Jóska! Otthagyhatod már a pendelt...! Balogh Jóska kijött kaput nyitni és míg a zárral babrált, csitította a borbélyt: — Nem fél, hogy félreverik a harangot? — Süket a harangozó, attól ne tarts... De... mondd, nem jöttem potyára? Beengedte a mestert és az ágasra mutatott, ahol két megnyúzott jószág csüngött fejjel lefelé. Ügy ejtette ki a szót a borbély, mintha álmot látna: — Nyúúl! Saccolgatta két oldalról is. Az egyik karcsúbb, de tömöttebb, még egy kis háj is virít rajta. A másik nyeszlett, girhes, mint akinek a kopasz tarló jutott csak. A nagyobbikra mutatott... — Ha lehetne, akkor ezt... — Magán a sor, viheti... Komoly jószág. Igaz, hogy kani, de 1nem vén, marék rozsétól megfő... De ha a kicsit akarja, azt csomagolom be... Kézzel-lábbal tiltakozott a borbély: — Zörögne, ha vinném, olyan csontos... Elvitte a nagyobbat — a rókát. Abból főztek nyúl- paprikást. Azt pedig a szódé ember is tudja, hogy a rókahús sűrű és veszedelmes hascsi- karást csinál...
