Békés Megyei Népújság, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
Téli utasás Korösladánytól Úgy mondiák, Ladányban a grófok is szegények voltak. A kastély nagy „U”-alakú földszintes épület, ma az udvarán iskolás gyerekek futkároznak. A terasz lépcsői alatt sportpálya zöldéi!. Ha kevés is, de maradt a park évszázados platánjaiból, a Sebes-líörös gátja mint védőfal övezi őket. Tavasszal idilli hajnalokat-élhetnek át az épület lakói. A parkon átvágva a debreceni műútra érünk. A másik oldalon a falu főutcája. Esteien kígyóinak a neonbetűs feliratok, a sok dús árut rejtő boltok kirakatai hívogatóan világítanak. Az állomás felé vezető út régi házai már kevésbé ékesek. A toldott-foldott deszkakerítések, a kevéske kertekben alig-alig látni letakart rózsatöveket, s a kis kertek új divatját, a kis fe- nyőfácsikákat. A föld nem kívánja-e őket, e haszontalan, de lélekmelegítő vi- rágoskerteket vagy a házak gazdáinak nem hiányoznak? Ki tudja? A műút elbúcsúzik a főutcától. Az elegáns kocsik hangtalanul siklanak tovább, a vezetők és utasok unott arccal nézik a falu egyhangú képét Az utas tovább vándorol, gyalog, az állomás felé. A megszokott kép, a földből gomba módra előbújó modem családi házak itt hiányoznak. Míg a megye délebbi részén a kisebb pén- zűek is legalább a régi épületet modernizálják, itt úgy látszik, erre sincs kedv vagy igény. s aki nem a motorkocsiba került, az fázhat a ráccsal körülvett vaskályha mellett és didereghet a tájon elmerengve. Nagy, nagy síkság tárul a szem elé. De ez nem Petőfi „aranykalászos róna- sága”. A Sárrét csúful fizetett a kiszikkasztott, ’betyárt, szökött jobbágyot, pákászokat rejtegető zsom- békos nádas elpusztításáért. Szikes, sós földet adott, birkalcgelőt és kevés vagy semmi fát. Kéthalom, Kősziget, ilyen nevű kis házacskáknál álldogál a vonat. Gazdasági munkások szállnak fel és lakodalmasok, papírvirág-koszorút cipelő temetésre menők, táskarádiós diákok váltó, gatják egymást. Ahol már fel van szántva a föld és feketéink vagy ahol elvetették az őszieket, megvidámodik a szív. A lebontott tanyák omladozó vályogfalai is reményt sugároznak. Lakóik már új helyen, szebb otthonban élnek. De vajon akik itt maradtaik még, s gyorsan leboruló téli estében az udvaron tesznek, vesznek szomszéd, út és világosság nélkül, hogyan élnek? Fél- néznek-e egyszer is a felettük húzódó távvezeték drótjaira, hogy a nekik csak jelképes villamos áram már ide is eljutott? Értik-e a szebb élet üzenetét? „Fát, fát, fát” — dübör- gik a vonatkerekek. Sok fát a puszta árokpartokra. Mezővédő erdósávot a vesszőből font hó és szélfogó hordozható sövények helyére. Egy helyen álldogálnak is vézna facsemeték, nyúlrá- gás ellen tüskés gallyaktól védetten, de aztán megint csak a nagy üres, végeláthatatlan pusztaság. Aki nem tud csak menetirányban ülni és úgy is helyezkedett el, azt Déva- ványa élénk állomása után nagy meglepetés éri. Mintha újra visszamennénk, ahonnan elindultunk, háttal kerülünk a menetiránynak. Helycsere, vigasztalódás, mégiscsak hazaérünk, ha egy kis kerülővel is. Nagyszállás után megélénkül a kép. Gazdasági épületek hosszú fehér teste világít az alkonyban. Kis telenülésnek ható tanyacsoportok, és végül mellénk csatlakozik még egy sínpár. Csattogva vágtatunk a Körös-hídon, fények gyúlnak a legkisebb bak- terházban is. Megérkeztünk Gyomára. Mintha piros választóvonalon lépnénk át, még így télidőn is szemmel láthatóan dúsabb, gazdagabb tájra értünk. Az utast elhagyja a szívet szorongató magány, a szegény rokonnál tett látogatás fojtogató érzése. „Errefelé is élnek jó emberek” — mondta nemrég egy lokálpatriotizmusában megsértett asszony. Hát élnek ! És dolgoznak és akarnak. Nekik otthonuk e bús képű táj, s ha lassabban is, mint itt lenn, a megye délebbi csücskében, ők is a jobb felé haladnak... Huszárné, Sándor Magda Magányos ház Szokolay Sándor műtermében De nem, mégsem! Végre egy szép nagy, új ház piros téglafalai. Az ablak és ajtótok a helyén, a tető is becserepezve. Az első fronton a két ablak között tábla: „A munkálatokat N. N. képesített kőművesmester vezeti.” És rögtön a következő ház deszkakerítésén, majd sorban vagy 500 méteren minden arra alkalmas helyen krétával a felirat: N. N. képesített marha.”, N. N. nagy marha” és így tovább. Vajon kinek vétett ez a szegény mester, hogy így meg. csúfolták? Az állomás kicsiny. Homlokzatára bevésett, feketére festett betűkkel áll a falu neve. A motorvonat befut, Brackő István: Variációk L A vers sohasem tökéletes. A versből valami mindig bennem marad. 2. A vers egy sorral mindig rövidebb legyen. Ne zárja kerekre oktalan beszéd. De toldja meg ízlelője egy sorral és betűzze alá lassan a nevét. Karácsony hava Fekete Gyula írása V árnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap. az asztalon — a bal- boosre keveset adunk. Szállingózik a hó, a városka főtere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt egy csincsillabundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruha-szalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucsma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, valódi bőrből a csizmácska, orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt befátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalommal összehasonlítja a szállodai villanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint vagy turkálja a csizmácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusában. ó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna : a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, csak komolyabb, így az ezüstszínű bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neónfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül lassan az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos, zöld mackóból kilátszik —, még csak az anyukája öléből éri fel az asztalt. Leülteti később az anyukája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és visszaküszködi magát a mama ölébe. Három adagot esznek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szálloda, luxuskivitelben, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédelnek itt. A kislány errefelé te- kintget. Várja a következő fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt figyeli, sikerül-e a zöld mackónak a mama térdére felkapaszkodni. Nem különösebb érdeklődéssel figyel: inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szál- longását bámulta. Tűnődőén komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel- villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúlt bele az apja tányérjába.A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kérdem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Mindennap itt ebédel, vasárnap is. — K"sik a mama? — Á .. .egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr... Előttem notesz és golyóstoll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon rendesen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem ennek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú piros csizmácskáiban. A lengő üvegajtó túloldalán megáll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgő- mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabundát. Ráérősen öltözik. A ndalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet korácsonyi kirakatának —, s fölfelé, a libegő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futó. lag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható.
