Békés Megyei Népújság, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-24 / 302. szám
KOROS TÁJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET__________ K ohán György gyulai emlékkiállításáról Két éve már annak, hogy gondolta, hogy ezt az idő- tény, hogy valamely város pontot még megéri. Nem a múzeuma részére önálló Kohán György élő alakja eltűnt Gyula utcáiról, s hogy beszédét felváltotta síri hallgatása. De azóta is, öntőből érezzük őrködését művészi hagyatéka felett. Az emlékkiállítás késlekedett, mivel a hagyaték tulajdonosa, a gyulai városi tanács, felelősségének tudatában, tekintetbe vette 1967. tavaszán, hogy a Kohán képek sajátlagos technikai kivitele miatt, azok károsodást szenvedtek volna, ha meg nem felelő időjárási- és épületi feltételek között kerülnek megrendezésre. Kohán György szándéka ugyanis az volt, hogy 1967. április 4-én kerüljön bemutatásra anyagának egy része a gyulai várban, hiszen súlyos betegen is úgy így történi« 1966. december 16-án bekövetkezett halála óta többszörös gonddal kellett azzal törődni, hogy maga a mester — aki úgyszólván nyo- morgással váltotta meg életművét a jövő számára, azzal, hogy együtt tartotta anyagát — vajon miként vélekedne műveinek további sorsáról, azoknak az emberekben való tovább- munkálkodásáróL Tudjuk azt, hogy Gyula városa az évek során mit végzett hazai és idegenforgalmi tekintetben, annak érdekében, hogy kultúránk, művészeti hagyományaink legsajátosabb vonásait felelevenítse, közkinccsé tegye. Mégis meglepetés volt a hazánkban eddig páratlan állandó kiállítási épületet juttatott volna, méghozzá — e lap hasábjairól is tudott — két és fél milliós költséggel. Ha Kohán György e városra hagyta életművének javát, ennek két oka van. Az egyik az, hogy szülőfalujának, Gyulavárinak testvérvárosa Gyula, gyermek- és ifjúkorának szín- helye-szíve tája legyen művészetének örököse. A másik az: hitt abban, hogy e város vezetősége megvalósítja, akár holta után, azt, hogy művészetének szándéka, teljes arculata egyszer a tömegek színe elé kerüljön. Az 1968. decemberi emlékkiállítás szemelvényesen mutatja be a Kohán-hagya- tékot, mégis úgy, hogy ennek az életműnek súlyát, magyar és európai jelentőségét érzékeltessük a látni és érezni tudók számára. A most következő négy éven belül tervezi a város a két emeletes Kohán emlékmúzeum felépítését, persze oly módon és azért, hogy mennél több és a legnagyobb méretű művei is kiállításra kerülhessenek. Hiszen ez utóbbiak tíz-tizenöt méteres nézőtávolságra készültek, nem szobai táblaképnek, hanem falra, tömegeknek, tartalmuk szerint is, de a formai megjelenítés, az arányok szándékos felnagyítása miatt is. sak lehetünk abban, hogy Gyula városa, amely oly tiszteletreméltó módon áldozott Kohán György emlékének, megvalósítja azt a tervét is, hogy saját művészének mesterműve díszítse majd az emlékmúzeum és hihetőleg más középület falát is. E rövid tájékoztató keretében most azt szeretnők jellemezni mindössze két festmény kapcsán, hogy milyen az a tartalom és annak monumentális művészi megfogalmazása, amely Ko_ hán György életművét egészében is jellemzi. 1965-ben budapesti, Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításakor, néhány más művével egyetemben, megjelölte a „Csend” és a Parasztasszony” című festményeit, mint olyanokat, amelyeket soha nem kíván eladni, mert soha többé nem tudná azokat így megfesteni. A „Csend”: a háborús halálra következő iszonyatot, a magyarázhatatlan döbbenetét jelzi, az embertelenség okozta gyógyíthatatlan sebet, azoknak szívében, akik az ilyen halálnak az egész emberiségre vonatkozó történelmi súlyát is átérzik. A kép címét maga a művész adta, mindössze egy másodpercnyi gondolkodás után — s azt hiszem az olvasó érzi: minő ereje és egyszerűsége van e címnek, a tartalom drámája mellett. Abban rejlik leginkább Kohán műveinek maradanáósága, halhatatlansága, hogy személyi megrendüléseit sosem fejezte ki anélkül, hogy a közösség nevében ne szólt volna. A másik kép, a „Paraszt- asszony” feje: jelkép — az őrködése a mezők, a termés felett. Tekintete nemcsak távolba néz, hanem a jövőbe is. Arcának szigora uralkodik a parasztság élete, munkája felett, azzal a felelősséggel és biztonsággal, ahogyan a mindennapi keSass Ervin: •• Üveggyöngy Üveggyöngyöm, üveggyöngyöm, Csend nan közelről, a gyulai temeParasztasszony életemet benne őrzöm napsugárban szikrákat hány tüzszínében ott az a lány akinek már neve sincsen akinek már szive sincsen behálózták rezgő évek vad pirosak, hideg kékek velük fonódik a tájra kötözödik a világra üveggyöngyöm messze gurulj kedvesemnek ölébe hullj csillagot vess a szemében simulj meg a tenyerében. Az egyetemes és a magyar művészetben is vajmi kevés "mesterünk volt, akinek a látása, gondolkodása eleve alkalmas lett volna arra, hogy súlyos mondanivalót erővel közöljön a népek számára, köztéri, középületi falakon. Sajnos, Kohán György képei életében nem kerültek falképi kivitelre — csak egyetlen műve, a „Háború emléke” című fríz az, amelynek mozaik-változatáról a mester még tudott, ez készül el most Székes- fehérvár részére. Bizonyonyérröl tesz, gondoskodik a föld embere hazánkba? és mindenütt a világon. Ettől az egye'emesen érző indulói is magyar, s egyben európai Kohán művészete. Hogy tehetségében, akarásában rejlett ennek a tartalomnak monumentális, falrahivatott kifejezése —, ez volt életének sarca, ezért adózott egészsége árán. Nekünk élőknek nemcsak módunkban áll, de kötelességünk is művészetének nagy álmait mind napvilágra hozni; B. Supka Magdolna Fodor József: Vers, ünnepre Hát futsz, futsz újra, év! Mit is hoztál nekünk? Emlékeket, évfordulókat, Minek tüze új tettre nógat. És mit viszel? (Míg a Föld új karácsonyt ünnepel, Még röptöd vérmezők fölött surran el): Együtt az Ember jobb hiteivel A reményt — Hogy benned a had véget ér Már felpihcghetünk, Es nem folyik tovább a vér, S nem tombol, mi már iszonyít, Es hagyja a vadság szörnyű dolgait! Oh, nehéz az Ember sorsa itt. Ki megmaradt, a jók utoljaként! De baj közt is reményt kelt Megint és megint A bús Szeretet — Legyőzni a vért — S melynek jegyében tart vén ünnepet Az ember, és azért A jobbért, amíg él csak, eped. Es kérdi: mit tegyünk, Hogy békét újra" lásson S ne legyen csak üres szólam karácsony, Melynek említése bút kelt, vagy émelyt: — Mellette a haddal, öleléssel, Míg legünkben, mely bnta-rém-telt Harangszók lágy hullámain lebegnek, — Mint másvilágból — Szavai vérgőzbe túlt szeretetnek? Es ha csend van: esak „tűz-szfinet” között, — Míg kezet mos épp a magából Kivetkőzött — Hogy a kalácson ne hagyjon nyoma vért. (Majd öl tovább): de most, lám, ünnepel. A kereszt jegyében a Szeretet roppant ünnepén. Csendül az ünnep pohara, Míg szinte kurjong, úgy nyög, szivünk, szegény. Es kérdi: meddig e Kereszt és gyilok vad frigye, Jászol és ágyú egy-ügye — Es üres ünnep, ahol Ujjong csak a halál, s pokol? Elnökök és tábornokok, Kiknek neve vad hírek közt ragyog, Vagy egyet nézvén: markotok, Vagy hitvány faj-düh mérge fog ■— Kiknek csődített barmaképp, őrként: A had, mely dúl körül, Hajtva agg, vén törvény szaván — S dúl a harc, bárgyún és ostobán! S kft, s Pap, mely az ünnepen ül, őrként: A had, mely dúl körül, Mikor lesz törvényen kívül? Csak hull, hull az ember —< s még vérben ül! Háborús száz táj lángja közt — Toll a hőst dicsérni se győzd — En őt ünneplem, azt a bőst, (Hogy lenne itt már béke, szent) Aki itten békét teremt! — Búsan, s még ünneptelenül En azt ünneplem egy ed ÜL Filadelfi Mihály: Téli táj emberekkel Vedlett kis tanyákban lakik A bogárhátú öregség... Szikrázó fehér hó vakít £s meggörbít a melegség. _ Együtt van még a múlt, s jelen, És forr, mint fazékban a bab Egy-egy darab történelem... Később jött el vagy hamarabb?! Hiszen már várták e tanyák! S fosztott fészekként állanak Megszikkadt apák és anyák, S csak nézik hunyorgó szemmel: Tovatűnő partok alatt Hogy nő föléjük az Ember!
