Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
KÖRÖS TAJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET__________ A Kék rapszódiától a Porgy és Bess-ig 1898. szeptember 26-án született Brook- lynban George Gershwin, kinek nevével együtt emlegetik a kifejezést: a szimfonikus jazz megteremtője. Gershwin, a „legamerikaibb” zeneszerző tulajdonképpen orosz eredetű. Beryl Rubinstein, a elevlandi zeneintézet tagja így írt róla: „Ezt a kétségtelenül zseniális fiatalembert eredeti tűz hevíti... hiszem és vallom, hogy Amerika őt tehetsége zenei problémáira. Kilényi miatt nem is olyan sok nem nézte rossz szemmel idő múlva — tisztelni fog- Gershwin vonzódását a ja. És ha majd amerikai könnyűzenéhez: „Ugyanzeneszerzőkről beszélnek, azokkal a nehézségekkel George Gershwin nevét a fogsz találkozni, mint a lista elején fogják emlí- többi amerikai szerző, akik teni!” elő akarják adni műveiket. A zene minden körűimé- Célodhoz közelebb kerülsz, nyék között nagy hatással ha előbb híres leszel* népvolt rá. Egyszer iskolája szerű zeneszerző, mert ak- udvarán labdázott, mikor kor majd a karmesterek hegedűszót hallott, s szinte fordulnak hozzád komo- szájtátva hallgatta. Elhatá- lyabb művekért.” rozta, hogy megismerkedik 1924-ben nagy meglepe- a hegedű „gazdájával”. Mi- téssel olvasta Gershwin az után megtudta a nevét, cí- egyik legtekintélyesebb mét, felkereste a családot, amerikai lapban, hogy s a kis hegedűművész tisz- jazz-koncertet ír Paul Whi- telője és csodálójaként mu- témán, híres jazz-karmestatkozott be. Maxie — Max Rosen — ekkor még nyolcéves volt. Nagyon jó barátok lettek. Ennek ellenére George még előtte is titkolta legújabb játékát; tér számára. Gershwin megpróbált tiltákozni, hivatkozott a rövid időre — mindössze három hét volt a koncertig —, de White- man így akarta „kényszeegy ócska zongorán már ő ríteni” őt egy igazi, nagy is játszott. Maxi lett mű megírására, az elapróGershwin első kritikusa: „hidd el George, nincs benned semmi, ami zenészre vallana!” Ez kicsit elkedvetlenítette. Aztán megírta a Kék rapszódiát, az Egy amerikai Párizsban-t, a Zongoraversenyt, a Kubai nyitányt, a Porgy és Bess-t... Tizenkét éves volt, mikor anyja zongorát vett Irának. George nagyon boldog volt, s nem is engedte bátyját a zongorához. A család nagy meglepetésére egész nap játszott, „improvizált”. Valahogy így kezdődött... zott alkalmi munkák helyett. A bemutató után „a közönség tombolt lelkesedésében, az új zenében mindannyian saját, sodró életükre és a lüktető nagyvárosra ismertek”. A Kék rapszódia világsikert ért el és ma is szimfonikus jazz mintaképe. A siker nem részegítette meg. Harmincéves volt, kevésnek érezte tudását, állandóan, s kitartóan tanulni akart. Ezért utazott újra Európába, ahol kora legnagyobb muzsikus egyénisélátható a párizsi utcák forgataga, s érezni lehet a tipikusan francia légkört — mindezt egy ízig-vérig amerikai ember benyomásain keresztül. Anekdotaként él Gershwin papa véleménye: „Öh, ez nagyon jelentőszene lehet — húsz percig tartott!” Gershwin feladatának tekintette kialakítani azt a sajátosan amerikai zenét, melyben a szórakoztató és komoly zenei, valamint a jellegzetes népi és jazz elemeket egyesíti. Hosszú tanulmányút, komoly folklór kutatómunka előzte meg a Porgy és Bess megkompo- nálását is. Du Bos Heyward: Porgy című novellájából készült a háromfel- vonásos opera. Az író, Gershwin és Ira heteken át nagy lelkesedéssel és energiával írták azt a művet, amelyre talán a legbüszkébb volt: Olyan csodálatosnak tartom a zenét, hogy alig hiszem, hogy én írtam!” A kritikusok és szakértők igazi elismerését azonban csak hat évvel Gershwin halála után kapta a néger témájú, a spirituálé és jazz elemeit felhasználó első valódi amerikai népi opera. 1937. július 11-én, 38 éves korában halt meg „az az ember, aki azt mondta, több melódia van a fejében, mint amennyit száz év alatt leírhatna ...” D. T. Raffai Sarolta: Szélcsend Kaput zárok. Este van, újra este. A szerkezet olajos acélnyelve kattan egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar fellett felhőbe, fénybe bújtatott jelek: valami álnok, sokszínű csodát mímelő fodrok, fátylak húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más? Mindig ugyanaz. Rebben az akác, de csak egy percre — s már nem is igaz. Ügy sorjáznak a szabvány-levelek, amint az egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket: lenni, el nem hullani. Hová indulnék? Rég nincs úttaian, nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben, önmagomban is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Elbírnám? S hogyan? A feljáróhoz lépek hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láthatnak — mégis könnyedén. Így nézünk szembe. Fentröl fényeken átfutó fodrok, fátylak, lentről én. Győri László: Pici szoknyád Pici szoknyád, nagy a széle, körülfújja, terítgeti, körbe-körbe terelgeti, ne fogd össze, földre dobja, égbe kapja, csattogtatja, újra-újra körül fújja, el-elveszi, visszaadja, visszaveszi, sose hagyja, piros szoknyád cifra csokrát sárba ejti, fölemeli, fecseg, beszél pici kölyök, nagyszájú szél. Egy kiló birs Balogh Ferenc felvétele A magyar születésű Kilé- geivel találkozott. Ekkor nyi Ede hegedűművész öt született meg az Egy ame- éven át tanította a zene- rikai Párizsban. A zene szerzés alapvető formai és hallgatása közben szinte Ihász—Kovács Éva: OTTHON Csillag sem volt odafenn: csak a sárga hold-amulett sziluettje virágzott: mezítlábas bánataim továbbgyalogoltak a véghetetlen kék sivatagban, ahová arcod ívét tetováltam. Emlékszem — lassan szakadt le az éj, ezüstszikrás mécseinél tündöklőbben sütött a vágyam, s az árva utcák szívverésén túl a bot-kopogású homályban szived küszöbéig hazataláltam. K. Kiss Zoltán: REKONTRA Mikor a hazatérési engedélyt megkapta, bécsi barátainak többsége azt tanácsolta: ha évényesülni akar, ne igyekezzen mindenáron többnek látszani a prolikból lett vezetőknél. Mások viszont arra esküdtek: a belevágó szakértői magabiztosság a karrier kulcsa. Kémerí Kovács Elemér nem azért tartotta magát úriembernek, hogy ne értette volna meg a felebaráti intelmeket. Kész terve volt minden eshetőségre. Karpaszományos őrmester korában el-eljároga- tott a Harmati-galéria tárlataira. Volt egy barátja, egy bizonyos Bajomi nevezetű festő, akitől megtanulta az alapozást, a színek keverését. Katonacimborái ugratták is eleget a piktorságért, most viszont jól jön a festészetben való jártasság: mihez kezdene ebben a munkásvilágban egy valamire való szakma nélkül. Ügy jött haza, mint megtért művésziélek. Állást kapott. Nem volt nagy a fizetés, de vállalta. Abból állt a dolga, hogy megrendeléseket gyűjtött, rézkarcokat, akvarelleket árult. Előbb csak Pest környékén, aztán az ország más vidékén is. S ha vannak élelmes ügynökök, ő az volt. Ment, talpalt, kínálta az árut, s különböző híres festőkről kitalált mesékkel traktálta a közönséget. Ezek a hírességek természetesen az ő barátai voltak, akik rábízták műveik árusítását. Vidéki kőrútjain járva sokat utazott szabadságra A Zrínyi Katonai Kiadó gondozásában megjelenő Sorban és sor előtt című kötetből. menő katonákkal, akik nem vetették meg a jó kár- tyapartnert, és azt sem, hogy legalább úgy tudta kezelni a szűk nyakú üveget, mint a kártyát. — Megtanított az élet, meg az unalom... — mondta keverés közben, s hanyagul dobta a lapot az asztalnak használt kis bőröndre. Verték a blattot. Kémért a legkisebb hangoskodás nélkül tudott nyerni és veszíteni is. Húzott egyet ilyenkor az üvegből, közömbös arccal tovább adta: — Igyatok, fiúk! Tinektek öröm az élet... — bökte ki, és szempilláit keskenyre vonva folytatta. — Amikor én baka voltam, úgy kellett állni a címzetes őrvezető úr előtt, mint a feszület. Ügy bizony. Ha az őrmester bejött a szobába, azt sem tudtuk, melyik lábunkra álljunk. Olyanok voltunk, mint a kerge birka, hajtottak-űztek bennünket egész nap. Piros betűs ünnepnél is nagyobb nap volt, ha kiszabadulhattunk a kaszárnyából... Hova vezethetett ilyenkor a katona útja? A Makkhetesbe. Ittunk. A szesz örömet okozott. Beszívtunk alaposan... Akkor szoktam rá az ivásra, azt hiszem... Aztán meg jött a háború, a hadifogság. Volt idő kártyázni... Festő lehettem volna, és akkor nem a más kacatjait árulnám... — mutatott a polcon heverő csomagra. Körbejárt a pálinkásüveg és kiosztották a lapokat. S ha a kör megindult, felesleges a beszéd. Csak a bemondások érdekesek, elfogni az ellenfél lapjait. A hegyes állú, vékonyka határőr, szemben a képügynökkel, mégis megeresztett néhány szót: — A fene tudja, hallja. Most is el-elkapják az embert egy pillanatra... — Tegyél, ne locsogj annyit! — szolt az utána következő őrvezető. — Nesze. Viheted. A tiéd... Ne légy olyan nagyra azzal a cifra csonttal az állad alatt. Te is olyan vagy, mint az a kockafejű tizedes, a Kamuti. Zavargászni, azt értitek az embert — tüzelte az ital. — Tiszta fegyver, tiszta ruha, szobarend, ezt fújjátok, mint a
