Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
Benjámin László: 'Jőajűnlat&k Csiszolt csavar-fejek a csillagok. Leszorítva velük egy fekete doboz műanyag fedele. A dobozban — — De nem is csavarok: Világító halak a csillagok. Az óceán mélyén... De nem halak: Tojások, fekete kotlós alatt Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt leső tigris-szemek. Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok. Mit nem beszélsz? Hogy mind, külön-külön, — saját helyén — irdatlan plazma-gömb? Nos: ott! De itt: hunyorgó csillagok. Pásztortüzek, gyöngyök, — hasonlatok. Becsvágyó Benő iszonyúan sápadt volt reggel, amikor összetalálkoztunk. Két mély, sötétkék árok húzódott meg a szeme alatt, s fölötte borongás, fájdalmas szürkeség lebegett. — Szervusz! — csapkodtam meg vállát vidáman. — Szervusz — mondta fáradtan, s alázatosan könyörögve körülnézett, mint aki egy széket keres, hogy szusszanásnyit megpihenjen. — Beteg vagy? — Nem is tudom: : — Maga a fájdalom állt ka- laplevéve szembogarában, ahogy rám emelte. — Te nem láttad?.. 1 — Mit? — Mindenki erről beszél ... — rázta fejét, mint egy szomorúfűz augusztusi holdvilágban — mindenki! Olyan hihetetlen... olyan tüneményes! Olyan... — Beszélj már, ember! — kiáltottam rá nekikeseredve, együttérezve baljóslatú tragédiájában, s néhány háztömbbel arrébbvonszoltam, mert körülöttünk kíváncsi tekintetek koszorúfűzére kezdett virágozni. Sejtelmem sem volt, mi lehet Benővel. Néhány évvel ezelőtt tehetséges köny- nyűzenésznek indult. Szü- kebb baráti köre az új „te- mitemi" könnyűzenei műfaj zsenijének tartotta. Aztán felhagyott a violin- kulcs csábító hajlataival, s könyvelő lett a TÖHAFEV- nél, a Törött Hanglemezt Feldolgozó Vállalatnál. Könyvelösége második hetében megnősült, a TÖHA- FEV Mikrobarázdás Dúsító részelegének gyártásirányító főtechnológusát vette feleségül, a tavaszi fények játékát felidéző, öz-bokájú Sárikát, aki szenvedélyes Szörényi-lemezgyűjtő lévén, vöröspusztai nászutuk alatt a nap huszonnégy órájában négyszáznyolcvanszor pörgette végig az „Ügy fáj minden csók”... kezdetű Szörényi-számot. Vajori mi lehet Benővel? Családi tragédia? Sikkasztott, mérleget hamisított? Bambán bámulok a levegőbe, egy épkézláb gondolat nem jut az eszembe. Az előttem heverő, hajdan szép fehér papír már sárgul, a töltőtoll pedig sötétkék könnyeket hullajt, úgy felmelegedett a kezemtől. Megfeszített agymunkát tükröző homlokomra közben mély barázdákat vés az idő vasfoga, de hiába, nem tudok koncentrálni. Nincs egy célravezető kiindulási ötletem, pedig holnap a Főnök referátumához feltétlenül hozzá kell szólnom, mégpedig úgy, hogy a közelgő jutalomosztásnál is fülébe csengjenek szavaim. Ázt veszik észre, akinek jár a szája. És nem elég, hogy az agyam kihagy, a lábam is majd lefagy. Olyan furcsa érzésem van. Először csak a talpam kezdett fázni, de annyira törtem a fejem, hogy nem sok ügyet vetettem rá. Később viszont már kénytelen voltam több figyelmet szentelni magamnak — hiszen nincs belőlem több példány —, mert a hideg kóna mind feljebb terjedt. — Jesszusom! Én kezdek kihűlni, itt a vég! A hidegtől vagy a rémülettől, nem is tudom, de görcs állt a jobb lábam széj. «■vwummwwmmmwwmwmwmwmwwumm ; I O. Kovács István: Árvízveszély!] HMMMUMMUHHHMMMUMMMMMMMtMMii kerek ikrájába. Megpróbálom masszírozással eloszlatni, de egek, csuromvizes lett a kezem! — Talán el sem hiszik: térdig érő vízben ültem, rámtört a szennyes ár! De honnan, hiszen szó sem volt árvízveszélyről?! Odacslappogok az ablakhoz, feltépem, mint egy régen várt levél borítékát, hogy megfejtsem a rejtélyt. És micsoda szörnyű kép: ameddig csak a szem ellát, mindenütt víz! Az emberek csónakokkal, tek- nőkkel, tulipános ládákkal közlekedtek. A szembeniévé ház ablakában Geseft Tóni — aki életében még nem emelt nehezebbet a makk-ásznál —, kihasználva az új gazdasági mechanizmus adta lehetőségeket, mentőöv- és gumicsónakkölcsönzőt nyitott. Még így sem akartam hinni a saját szememnek se, egészen addig, amíg a keszeg Kamásni, az irattáros, be nem fordult a sarkon. Mint egy elkorcsösult viking evezett felém egy kot- lófészken ülve. Feltűnő és kissé szokatlan vízi járművével egészen ügyesen lavírozott egy nagy lekvárkeverő fakanál segítségével. Integetésemre ablakom alá kanyarodott és szakszerűen horgonyt vetett. — Mi van ... mi történt? — hápogtam kétség- beesetten. — Ne is kérdezze! A hivatalokból ömlik a víz! Ősi átok teljesedett be rajtunk, a vizet prédikálók szavai vízzé is változtak, és veszélyben az egész ország... — De hát miért nem hagyják abba a szócséplést? — vágok közbe ingerülten. — Maga is tudja, miért locsognak — szólt merően a szemembe nézve. — Na de megyek is, meghallgatom a vízállásjelentést. Ügyesen arrább lökött a lekvárkeverővei egy úszó szemétdombot, amelyen egy kendermagos kakas kukoCyarmati László: IDEGZSÍBI Avagy Sárika féltékenységi stress-bűvöletében könnyelműen odadobta fiatal életét és testét a mikrobaráz- dákat csipogva zúzó gözka- lapácsok alá? — Láttad az este a Táncdalfesztivál döntőjét? — kérdezte Benő, amikor végre megálltunk az egyik „Hímpapagályt kölcsönbe átveszek" feliratú kapualj boltíve alatt. — Igen. És?!::: — Mit és?!... — kiáltott fel hirtelen nekivörösödve — hát még most sem érted?! Az új gazdaságirányítási rendszer betört a könnyűzene területére is! És Szörényi!... ó, az a Szörényi! Hát van igazság? Egyedül, mint egy gazdasági vezető, bekebelez, elszippant mások elöl öt-hat nagy díjat! rékolt, felszedte a horgonyt és búcsút intve lehajózott a volt Petőfi utcai Grand- Canalon. Ahogy bámulok utána, érzem, hogy a víz már a köldökömig ér, menekülnöm kell! Ám sehol egy komp, egy gondola, vagy akár egy nagy méretű lavór, mindenki a vízállásjelentést hallgatja. Egyedül egy kis mózeskosár lebeg a vízen, benne gyerek ordít, jár keze-lába, talán már a végsőket rúgja! Ruháimat a szekrény tetejére dobva az ablakpárkányra mászok, a gyereket meg kell menteni. Zsupsz! Fejest a vízbe! * Csuromvizesen riadok, a padlón fekszem. Fáj a hasam, nyilván a fejes laposra sikerült. Feltápászko- dom, az éjjeliszekrényre készített papírlapot összegyűröm, a töltőtollat a sarokba hajítom. Én többé nem növelem az árvizet... — De Benökém, hiszen... — Semmi Benőkém! Tudod mi ez? Egyszerűen fa- sirtizmus! Agyonvágok kétmillió tévénézőt azzal, hogy „Amikor én még kis srác voltam..." akkor nem úgy néztem fel a felnőttekre, mint ma! És ezt mindenki tudomásul veszi, mert igaza van ennek a Szörényinek, hogy miért is nem jutott ez nekem is eszembe, mert akkor én is kiállhatnék a mikrofon elé, eldalolhatnám a kamera felé, a kétmillió tévénézőnek, mert amikor én még kis srác voltam, akkor nem volt sem kamera, sem kétmillió tévénéző, és egyáltalán Szörényi se volt, és senkinek nem jutott eszébe, hogy amikor ő még kis srác volt, akkor hogyan nézett fel a felnőttekre, mert ha Szörényi se nézett volna fel a felnőttekre akkor neki se jutott volna eszébe, hogy amikor ő még kis srác volt, akkor beleénekelje a mikrofonba a kétmillió tévénézőnek, nem beszélve arról, hogy az ádást az lntervízió is átvette, és így minimum tízmillió tévénézőnek se jutott volna eszébe, hogy amikor ő még kis srác volt, akkor egyszer megénekelik még azt, hogy „amikor én még kis srác voltam”, akkor nem úgy néztem fel a felnőttekre mint ma, és tízmillió tévénézőnek se jutott volna eszébe hogy amikor ő még kis srác volt... Valaki egy bömbölő táskarádió kihúzott antennájával óvatosan hátba szúrta. Egyetlen hang nélkül csuklóit össze. A tulaj egy Szörényi-számot bömbölte- tett. s a TÖHAFEV gőzkalapácsaira emlékeztető fej-nyak-váll lökődéssel, puffogó, overkild-i hangon isméteTte az idegzsábaként visszatérő, figyelemre méltó tényeket: — „Amikor én még kis srác voltam ...” papagáj. Azzal nem törődtök, hogy hamarább felkeltik az embert egy órával, és mehet portyázni, kapaszkodni fel arra az istenverte kecskemászó hegyre... Figyelni a sziklán, ebben a dög melegben... — Ez nem tartozik ide! — csitította az őrvezető, de az csak darálta, hogy milyen nagy a szolgálati megterhelés, és hogy csak a „jófiúknak” jó, a többit hajtják... A képügynök hátradőlt az ülésen és unott arccal bámult a semmibe. A negyedik kártyapartner, egy jől öltözött legény, paraszti higgadtsággal csendesítette őket: — Játsszunk inkább! Egy ideig még idegesen csattogtak a lapok, aztán mintha mi sem történt volna, normális mederben folyt a kártyacsata, egészen a Keleti pályaudvarig. Ott aztán elváltak útjaik. Kántor Vince őrvezető sokáig füstölgött még magában. Eleinte személyes sérelemként fogta fel a soványka, hegyes állú határőr italos kirohanásait, de amikor elpárolgott a haragja, ennél is súlyosabbnak vélte az esetet „Jelenteni kellene — gondolta —, vagy talán mégse. Túlzás az egész, nem mondott semmi különöset...” Harmadnap éjjel indult vissza Kántor. Behúzódott egy társasfülke sarkába, s mire felgyorsult a váltókon kigördülő szerelvény, messze járt vele az álom gyorsvonata. Jó két órát aludhatott így, az ablaknak dőlve. Arra ébredt, hogy valaki borízű hangon gajdol, s aztán az ultizok jellegzetes bemondásait vélte hallani: „Kontra...” „Rekontra..” „Te keversz...’” Lassan rebbent fel szeméről az álom, de enyhe nyomása ott maradt az agyon. Nem tudta felfogni hirtelen, hol van. Hunyorogva próbált tájékozódni. A kártyások felöl ismerős hang ütötte meg a fülét: — Megtanított az élet meg az unalom... Riadtan pillantott a fülke túlsó' sarkában ülő játékosok felé. Jól sejtette. A képügynököt látta ott. Partnerei mámoros kedvű honvédek voltak. „Ez aligha véletlen...” — gondolta Fel akart állni, hogy jobban szemügyre vegye őket. De a gyanúval együtt járó óvatosság arra intette: jobb, ha ülve marad. S amint tovább lépett gondolatban, bizarr ötlete támadt. „Ügy teszek, mintha aludnék, kihallgatom őket., hátha most is...” Ugyanaz a nyitány, mint mikor együtt utaztak. Dicsérte a mostani katonaéletet, ahol gyerekjáték ma a szolgálat, mert mindent gépesítettek. S a honvédek fecsegtek. Egyikük azért, hogy jó soráról dicsekedjen, másikuk azért, hogy technikai képzettségét fitogtassa. Mintha tűkön ült volna, feszengett a helyén. Töprengett, mát tegyen? „Félrehívni valamelyik katonát és figyelmeztetni, hogy nem való? Vagy közbelépni nyíltan, s megmondani, hogy veszélyes játék. Hiszen azzal mindent elronthatok, kár lenne elszalasztani. Ki tudja, mi mindent szedett már ez össze... Majd, ha a határ felé megyünk vagy az állomáson, ott biztosan lesznek okmányosok és majd szépen igazoltatják...” Szinte már látta is a határállomáson felállított őröket, akik közül nem egyet ismert. Elit gyerekeknek hívják őket a törzsnél. Nem portyáznak, nem tiporják a csípős, kora hajnali órákban a dérharmatos füvet, nem gázolnak bele a térdig érő hóba, nem merülnek bele szárhegyig a sárba, mint a határt járók. Vitatkoznak ezen eleget. Végül is a kéményseprőpékinas történet alapján ítéltek: egyik lisztes, másik kormos, de mindkettő hasznos munkát végez. Le sem zajlott benne ez a hangtalan közjáték, amikor mozgolódás támadt a sarokban. — Szedd össze, megyünk — szólt az egyik katona. — I Hova, hova, fiúkák? — Átszállunk, atya... — Nyugi-nyugi, van idő, ha nem tudnátok, én is arra megyek. Mire utolsót zökkent a kocsi, helyére került a kártya, a pénz a zsebbe, s kézbe a csomag. És ő ott ma- ♦ radt a gyanúból szőtt terveivel T Az állomás neonbetűit kereste, s azt figyelte, hova J szállnak. Fel se mérte, melyik fontosabb. E pillanat- T ban egyet jelentett mindkettő: tenni valamit! Tenni, de hogyan? Utánuk menni, de akkor lemarad. „Mindegy, menni kell! Ez több a soknál, ez a koma kém...” — fogalmazta meg az agyát és szívét perzselő gyanút. Lehet, hogy téved, hasított bele, akkor is menni, űzni kell: a határőr mindig, mindenütt szolgálatban van. Annyi ideje maradt, hogy leugorjon. „Egy, kettő, három” — számolta a vágányokat és felugrott a szerelvény végére. Végigszaladt három-négy kocsin, mire megtalálta őket. Éppen a parti folytatásához készülődtek. A kocsi másik végén leszállt. Feiindultan rohant végig az állomáson, benézett az előtérbe, a ruhatárhoz és végül a forgalmi irodába. Kérte a szolgálatos vasutast: gyorsan szerezzenek rendőrt. Nagy nehezen sikerült is. ^ Leadta a pontos személyleírást, igazolást kért az állomásügyeletestől és — a következő vonattal bevonult. A késés indoklását — természetesen — elfogadták. Mellette szólt a honvédségtől érkezett bejelentés is.. Két hét múlva jelent meg újra a képügynök a határ menti városban. A szabadságos vonattal utazott vissza. Két honvéddel és egy határőrrel kártyázott, szokásához híven, most is kijátszotta ütőkártyáit. Ez volt az utolsó alkalma. A határőr őrvezetőt két civil „ismerőse” várta a Keleti pályaudvaron, akik sétakocsi zásra invitálták a kétszeres ügynököt. A nyugat-berlini Grünewald Strassé-n hiába várták kémjelentéseit. Kémeri Kovács Elemér, fedőnevén a C—63-as elvesztette a játszmát
