Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

)

1968. augusztus 19.

Hétfő

Városok, építészek versengése

Az olimpiát rendező városok között az idők folyamán élénk versengés alakult ki, igyekeztek egymást felülmúlni. Még aránylag a legkedvezőbb helyzetben 1896-ban a görögök voltak, mert elsősorban támaszkodhattak a múltjukra, és Athén a régészeti nevezetességeivel már eleve hangulatos környezetet jerivalizálása egyre nagyobb méreteket öltött. A háború után a versengés csak fokozódott. Az eddigi rekord Tokióé, ahol a japánok négymilliárd dollárt szántak az építkezésekre, a technikai felszerelésekre. Most pedig Mexikó tesz nagy erőfeszítéseket, hogy ha lehet, növelje a külsőségek nagyvonalúba 1972-es olimpia színhelyének, a müncheni sportközpontnak a modellje.

lentett. Hajós Alfréd, aki nemcsak kitűnően úszott, hanem nagyszerűen értett az építészethez, így írta le az első olimpia színhelyét:

„...néhány lépés s már ott vagyunk az Ilissus pataknál, amelyen áthaladva u stadionba, a világ egyik legszebb, versenyre termett helyére érünk. Pompás, Festői környezet. Szemben az Akropolis, s a meredek magaslatról letündöklik Nykének, a győzelem istennőjének, az ünnepi versenyek hajdani védnökének temploma. A messzi távolban méltóságteljesen sorakoznak Zeus templomának korin- thosi oszlopai... Mindenütt színek és formák tökéletes összhangja... Az ókori márványstadion helyén épült az új, patkóalakú stadion...”

Az első olimpián csak a stadiont tervezték művészi igénynyel, mert például a nyitott kerékpár- és céllövőpályát -csak ideiglenes építménynek szánták.

1904-ben St. Louis és 1908-ba,i Párizs az akkori világkiállítások attrakciójaként rendezte meg a versenyeket. Jellegzetes sportcélú építkezésre nem költöttek pénzt sem az amerikaiak, sem a franciák.

London azonban 1908-ban nagy összeget szánt az olimpiára. A stadion hűen tükrözte a XX. század elejének építészeti technikáját és ízlését. Racionális vasszerkezetével és méreteivel késztette elismerésre a külföldi sportolókat, valamint nézőket. Jellemző a nagyságára, hogy nemcsak labdarúgó- és atlétikai pályát' helyeztek el benne, hanem egy százméteres beton úszómedencét is.

Stockholm is kitett magáért. Az 1912-es olimpiára új stadiont építettek a svédek. Két román stílusú tornya már messziről felhívta a figyelmet a versenyek színhelyére. A stadion még ma is a svéd főváros egyik nevezetessége.

Párizsban 1924-ben a franciák olimpiai falut építettek a pályák, a különböző versenyek színhelyének szomszédságában. Ez volt az első ilyen jellegű kísérlet. Egyszerű faépületekben laktak a versenyzők, viszont közel lehettek egymáshoz, és ez elősegítette a különböző nemzetek sportolóinak barátkozását.

Amszterdam, Los Angeles és Berlin egyaránt egyre nagyobb, modernebb stadionnal várta a játékok részvevőit. A városok

Két szomszédvár

ságát, még szebb és célszerűbb építményekkel fogadja a világ sportolóit.

Jellemző a megállíthatatlannak látszó versengésre, hogy bár az 1968-as olimpia még meg sem kezdődött, már javában készülődik München is.

A tervek szerint 100 000 nézőt befogadó stadiont építenek. Játékterének hossza 180, a szélessége 107 méter lesz. A lelátók alatt nemcsak tornatermet, hanem egy uszodát és fedett futópályát is létesítenek. Mindez a stadionban szereplő sportolók kedvéért. Nem messze innen, egy televíziós torony tövében kap majd helyet a többi létesítmény, így a 12 000 személyes csarnok és az uszoda, amelynek lelátójáról tízezren nézhetik a küzdelmet.

Minden létesítményt egymás mellett helyeznek el, így az olimpiai falut az új stadion közelében építik fel. A sportolóknak tehát nem kell kilométereket utazni. A müncheniek szerint az 1972-es verseny tehát „a rövid utak olimpiája” lesz.

A költségek összege máris elérte az 556 millió márkát. Ez azonban csak a jelenlegi helyzet. München vezetői máris azzal a tervvel foglalkoznak, hogy anyagi és technikai támogatást kérnek más nyugatnémet városoktól, így Hannovertől, Frankfurttól.

Egyelőre úgy látszik, nem lelet megállítani az olimpiák rendezőinek a versengését.

»

Tizenkilencedszer rendezik! meg az idén októberben a nyá-J ri olimpiai játékokat. Tokió- után Mexikó fogadja a világ} sportolóit. .Amint ez már hagyományos, ott lesznek a leg-} jobb magyar versenyzők is,j mindazok indulnak majd, aki kJ az előzetes teljesítmények alap- j ján esélyesek arra, hogy győz-! zenek vagy legalábbis helye-- zést szerezzenek. Megközelítő- 3 en ugyanannyian utaznak Mexi-< kóba, mint négy esztendővel! ezelőtt Tokióba. (170—200 versenyző).

Jósolni nehéz, mert a körülmények, a klíma, Mexikó szó-! katlan magaslati levegője min-- den eddiginél nehezebb fel-! adat elé állítják a magyar spor-J tolókat. Az viszont bizonyos, hogy a közönség azt várja: sze-_ repel jenek méltóan a hagyomá-! nyokhoz. A múlt sikerei, Athén-” tői Tokióig, erre köteleznek.

M. K, (Vége)

Délután négy óra van. Még mindig kevés a vendég. A presszó ötletes polcrendszerén katonás rendben sorakoznak a különböző színű és formájú üvegek. Ha az ember nem tudná, hogy tudajdon- képpen a békéscsabai téglagyár j kerítésén belül van ez a reprezen- j tatív helyiség, akár a legelőkelőbb helyen is éreZhetné magát, bár itt csak harmadosztályúak az árak.

Nem messze a bejárattól két 25 év körüli fiatalember támaszkodik az asztalra. Az egyik kockás inget visel, a másik bőrzakót. Törzsvendégek vagyunk — mosolyodnak el —, meló után beülünk ide beszélgetni, megiszunk néhány pohár sört... Aztán a kultúrotthon- ról beszélgetünk, meg a presszóról, a téglagyárról, az itteni fiatalokról, a szabad időről. Szóba kerül tehát minden olyan probléma, amely bárhol lehetne téma, j de itt, a megyeszékhely legnagyobb munkáskerületében különös hangsúlyt kapnak a szavak.

— Itt, Jaminában (Jaminát mon- ; danak és nem Erzsébethelyet!), nehezebb jól eltölteni egy estét, mint a városban. Hová mehet ittj az ember? A moziba, a Bamevál- | hoz vagy ide, a téglagyárba. De1 innen már kezdenek elszokni. Ilyenkor nyáron legjobb hely a sörkert. Hogy mi van ott fizetésnapokon?! Jöjjön ki egyszer, de fényképezőgépet is hozzon! — A két fiatalember egymásra kacsint. I

Az üzemi könyvtár a presszóval J közös előrészből nyílik. Heti nyit-j vatartási ideje 15 óra, több mint kétezer kötete és 430 olvasója van. Ma egész nap mindössze néhányan tértek be ide, azok is jobbára beszélgetni. Kérdeztem, hogy hol vannak az újságok, folyóiratok. Egyet sem látni belőlük a könyvtárban, de máshol sem. — Pedig jár a művelődési otthonhoz az újság — véli valaki, és hamarjában majd tucatnyi heti- és napilapot sorol fel. — Akkor hol vannak mégis?

Lassan estébe hajlik a délután. Megnyúlnak az árnyékok. A kémények rendíthetetlen nyugalommal pipálnak az üzem fölött, a gyári kapu kockaköves útján lépések koppannak; könnyű félcipők, tűsarkúak, nehéz bakancsok. Műszakváltás. Megélénkül a környék. A kerthelyiség színes nap- ernyős asztalait körülülik a kártyások, aprópénz csörren, pohár ürül. Csak itt kint szabad kártyázni, bent, a kultúrotthonban, nem. Ultit és kanasztát játszanak. A lapot szorongató kezek hatalmas robajjal csapódnak a bádogtetejű asztalokra.

A presszó előterének néhány széke hamar gazdára talál. — Miért nem mennek be? Ott kényelmesebb és hely is van bőven.

— Nem maradunk sokáig. Meg aztán... nem is vagyunk úgy öltözve.

Nem sokkal ezután beszéltem a művelődési otthon igazgatójával: „Ide csak tiszta, rendes ruhában jöhetnek be az emberek. Ez nem kocsma! Aki pedig részegeskedni akar, az ne jöjjön ide.”

Közben megszólal a zene, négytagú népi zenekar játszik az arasznyi dobogón.

— Igen, a belépődíjakkal kicsit eltoltuk a dolgot — folytatta az igazgató. — De ez már a múlté... Amióta megnyílt a presszó, átneveltük a közönséget... Hogy hová járnak esténként a téglagyári fiatalok? Jönnek ide is.

A téglagyár előtt sorakozó kerékpárok nikkelefcett fémalkatrészeit harmat homályosítja. Este van, 10 óra múlt. A kenyérgyár felől friss kenyér illata szállong. Az utcák néptelenek. Aludni készül Jamina.

A Barnevál kultúrtermének nyitott ajtóin, ablakain át vendégcsalogató zene száll az éjszakába. Romantikus színművekhez illő díszletek előtt gitár-zenekar játszik a színpadon, s a csővázas kerti székek, asztalok között fiatalok táncolnak. A lányok többsége szoknya helyett feszülő nadrágot visel.

Nem messze tőlem a már ismerős két fiatalember zöttyen le a székre, a kockás inges és a bőr- zakós. Táncoltak. Melegük van. Asztaltársaim közelebb invitálják őket.

— Mindig is volt valami versengés a téglagyár meg a Barnevál kultúrházai között. Most a

í Barnevál a favorit, ide jön mindenki. A téglások elvadították a fiatalokat a belépővel, meg különben is „elfinomkodták” a dolgot.

— Mi is szeretjük jól eltölteni az estét. De innen sokkal mesz- szebb van a város, mint gondolnák. És fél 11 után nincs busz.

ghben maradtunk. Hallgattuk

a zenét, néztük a táncolókat. Közülünk a legöregebb, az öntőműhely egyik, már harminc felé járó j munkása, hatalmas tenyerét su- I hogtatva, elmesélte aznapi programját. Hajnalban kelt, kettőig dolgozott. Délután a téglagyári sportpálya építésénél segített — persze társadalmi munkában —, utána focizott egyet a többiekkel, este pedig eljött ide, a Barnevál- hoz. (Csak üldögélek. Nem ! táncolok én, adna is nekem az asszony!) De most a haverok is itt vannak.

Brackó István

Cikkünk nyomán

Megváltozott nyitvatartás

A közelmúltban tudósítást adtunk arról az eladó-vevő ankét- ról, amelyet a Hazafias Népfront rendezett a megyeszékhely V. kerületében, a Békés megyei Élel- miszerkiskereskedeilmá Vállalat közreműködésével. Az ankéton az erzsébethelyi városrész üzlethálózatának fejlesztési lehetőségeit, problémáit beszélték meg.

Az egyik felszólaló — mint I megírtuk — a Könyves utcai húsboüt előnytelenül megváltoztatott nyitvatartási idejét kifogásolta.

A vállalat gondos mérlegelés | után gyorsan intézkedett: augusztus 15-től délelőtt 7—12-ig, délután 16—18 óráig tart nyitva a bolt, ami sokkal jobban megfelel a lakossági igényeknek.

Nem nagy ügy, az igaz, de sokakat érint. Mindenesetre dicsérendő a vállalat figyelmessége, amit még azzal is tetézett, hogy lapunkban szembetűnő kockahirdetésben tájékoztatta a vevőket a megváltozott nyitvatartási rendről. (—zár)

Egy sajtár tej

Dörgés és csattanás hangzott a konyhából. Régi ismerősöm, András bácsi bai'itonja dörgött és Sára néni szopránja csattant rá, de leginkább közbe. Megrettenve álltam meg a félig nyitott kiskapuban. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy befele, vagy kifele igyekezzem-e, beleavatkozzak, vagy ne avatkozzak \a hirtelen, vagy ki tudja mikor kezdődött hangos családi perpatvarba.

— Márpedig, én eladom — kiáltotta András bácsi olyan hangosan, mintha nemcsak élettársa, de az egész világnak tudtára akarná adni ilyetén szándékát.

— Márpedig, nem adod el! — hangzott ugyancsak fennhangon a kontra. — Mióta élek, én még nem vettem, tejet, túrót, tejfölt, és nem is akarok venni, amíg élek.

— Jól beszél a lélelcadta Sára néni — állapítottam meg, s már nyomultam is a segítségere, mert nem volt nehéz kitalálnom, hogy a tehén nem, vagy eladása képezi civódásuk tárgyát. Hangosan köhécselve közeledtem a konyhaajtó felé, hogy észreve- gyenek és ne éppen valami vaskosabb mondat közepén nyissak rájuk.

— Jó erőt, jó egészséget és szép jó estét kívánok — köszöntem kedélyesen, de nem valami szívélyes volt a viszonzás. — Nem is örülnek a látogatásomnak? Vagy talán rosszkor jöttem?

— Ki tudja azt — dünnyögte kelletlenül András bácsi.

— Persze, hogy jókor jöttél Jóska fiam. Te mindig jókor jössz — hunyorított rám Sára néni.

— No-no, azért ne felejtsük el, hogy tizennégy évvel ezelőtt a pokol legeslegeldugottabb csarnokába kívántak.

— Én nem, csak ez a vén zsémbes, ö félt, hogy nem lesz kenyér, hogy megszabják menynyi malacot, csirkét tarthatunk, vághatunk, ha belép a tsz-be. Főleg a tehenet sírta-rítta, amit be kéllett adni.

— Sírt, rítt, a szűzmária. Te beszélted tele a fejem, hogy szégyen volna csak egy tehenet tartani abban az istállóban, ahol kettő-három is elfér a szaporulatával.

— Jó, jó, én se tudtam még akkor, hogyan üt be a közös, hogy évekig még egy rossz tehénnek is milyen nehéz lesz ösz- szegereblyélni egy kis szénát, szalmát. Az utóbbi tíz évben bőven van minden, még bikahizlaláshoz is jutott takarmány. Most is megérte az újat egy kis kazal lucernaszéna. András bátyád meg éppen most evett valami bolondító szert. Mindenáron el akarja adni, azt a jól tejelő, egyetlen tehenet.

— El is én, mert ott van helyette az üsző.

— Az még soká lesz fejős. Jó fél év múlva, Ráérünk a tehenet

aztán is eladni, ha megellik, főleg akkor, ha az üsző beválik.

— Ez bizony nagyon igaz — helyeseltem. — Már ne nehezteljen rám András bátyám, amiért maga ellen beszélek, de nem tenné jól, ha éppen most kótyavetyélné el a tehenet. Alig van ára a piacon.

— A fene se törődik a piaccal. Megveszi a szövetkezet.

— Az is olcsón veszi, mert többen kínálják, pánikba estek a szárazság miatt.

— Hát elég nagy volt a szárazság, az már bizonyos. Megharmadolta, de inkább megfelezte a kukoricatermést.

— Ne felejtse el, András bátyám, hogy sokat segített mindenen a többszöri kiadós eső — vetettem ellent, miközben tekintetem a sajtárt öblögető, aztán nesztelenül kisiető Sára nénit követte.

— Az özönvíztől sem lesz már annyi kukorica, mint tavaly.

— Ezért akarja eladni a te- nehet?

— Ezért is.

— És a süldőket?

— Ha, bolond lennék! Meg, aztán nem is lehet, ugyebár négy le van szerződve, kettő-három meg kell nekünk, a családnak. Éppen elég lesz azokat is kitartani, abrakolni.

— A tehenet is abrakolja András bátyám?

— Néha. De akkor is csak a vasvillával. Az asszony szerez neki egy-egy kis korpát.

— Hát én ezt nem értem.

— Mi van ezen nem érteni való?

— Az, hogy lényegében azért akarja eladni a tehenet, mert