Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
1968. Julius 21. 4 Vasárnap Tizennyolc évesek —- és a hazaszeretet Ne tévesszen meg senkit a cím. [ ni! Az ezredes dühöngve robo- Akák most velem szemben ülnek, gott el gépkocsiján... valamennyien közelebb vannak! • mái az ötvenhez, mint a négy- — Persze, emlékezünk — mondják mindketten. — Velünk volt Sülé Pista, Pu- kánszki, Jagri, Silló, Tóth Feri, Olajos János, Miklós Lajos, Skor- ka Mihály, Juhász, Halmai Ottó, aki az egyetemet hagyta ott, hogy harcolhasson a fasiszták ellen, most szemorvos Szombathelyen, akkor Bige Béla, aki most Budapesten jogász, Kazamér Károly, a megyei AKÖV igazgatója, Nikula Sándor, venhez. Hajukban sűrűn felfedezhető már az ősz szál, teltebb vagy soványabb arcukon, szemük sarkaiban barázdát húztak az elmúlt évek. Gondolataikban azonban frissek maradtak. 1945-ben voltak tizennyolc évesek (né- hányuk egy két esztendővel több), amikor a Kommunisták Magyar- országi Pártjának és ifjúsági szervezetének, a MADISZ-nak a fela fasi2/nus elleni gyű' Nikula Sándor, Koszec László, h^.za^iZerftetukt?1 aki jelenleg Dunántúlon rendőr- iUtve longyctóan, kiéhezetten, de alezredes, Prievara Márton... \egre buszken es emelt fővel j _ várion fegyvert foghattak, hogy a szovjet csapatokkal vállvetve részt vegyenek az Európát laigázó fenevad végső megsemmisítésében. • Aki szemben ül velem a Fegyveres Erők békéscsabai Klubja kerthelyiségének egyik asztalánál, Paraizs Gábor rendőrtörzsőrmester, Gyomáról. Mellette Vörös Géza rendőrszázados, vele szemben pedig Simái Lajos a Csaba- szálló ismert portása ül. Szavaikból az „indulás” hetei és hónapjai elevenednek meg, emlékezéseik megújhodó történelmünknek egy olyan szakaszát jeleníti meg, amely megyénk akkori ifjait is bátor, a .hazáját szerető internacionalistákká avatja. — Emlékszik, százados elvtárs?! 1945 februárjában hirdette meg a párt a MADISZ útján az új Vörös Hadseregbe való toborzást és márciusban már egy egész zászlóaljat alkottak megyénkben a jelentkező fiatalok. — Paraizs Gábor mondja is: csak Gyomáról és Endrődről vagy ötvenen jöttek... — Igen — válaszolja a százados. — A Soproni úti laktanyában estünk át az orvosi vizsgálaton, s onnan már mint lövészek, tüzérek, aknavetők st-b. kerültünk a pósteleki kastélyba. — 15. ezred első zászlóalj. Én a negyedik századba kerültem. Egy-egy század 180 főnyi hadi létszámot alkotott, s zászlóaljunk parancsnoka Körmendi Sándor százados lett, volt horthysta tiszt, aki töredék zászlóaljával Gyula alatt átállt a szovjet csapatokhoz... Ezt az „asztaltársaság” legidősebb tagja, Simái Lajos mondja, mély basszus hangon. Szintén a régi magyar hadseregből jelentkezett az újba, mert akkor már tudta, miért kell harcolnia... • A szavak filmkockákká alakulnak és pereg előttünk a lelkes, hazájukat mentő fiatalok sorsa. Előbb a csabai repülőteret planí- rozzák, hogy a szovjet gépek le tudjanak szállni s továbbvigyék hátországukból Berlin felé menetelő csapataiknak az utánpótlást, a muníciót. Aztán borzalmasan tömött szerelvény világlik elénk. Még a tetején is katonák. Katonák? Igen, csak civilben. Egyenruhájuk még nincs, csupán egy madzagszerű, gurtni derékszíj húzza össze civilkabátjukat, de vállukon karabély, s karjukon piros-fehér-zöld karszalag, a fehér mezőben pedig az írás: Magyar Vörös Hadsereg. A szerelvény viszi őket Hajmáskér felé, ahol kiképzésüket tervezték. Ám, Martonvásár körül hirtelen megáll, nincs tovább sín, csak végig felrobbantott pálya. Gyalog folytatják tovább a csaknem 50 kilométeres utat. Hajmáskér. Régi katonai tábor, de új hadsereggel, ahol már egyenruhát is kapnak a kiképzés mellé. S türelmetlenül várják a bevetésüket. — Egy napon — mondja Parajött szemlét tartani még Póste- lekre. A jelentés úgy történt meg, mint korábban a Horthy-hadseregben, felettesünk „úrnak” szólította az ezredest. Emlékeznek?! Az endrődiek szinte fellázadtak a megszólítás ellen, s kijelentették: semmiféle úr nincs ezentúl, éppen ő ellenük akarunk harcolVárjon Simái edvtárs, őt most Péterinek hívják, s a gyomai községi tanács elnökhelyettese — szól közbe Paraizs... Tény, hogy az akkori kis mag képezte aztán szerte az országból az újjáalakított fegyveres testületek, állami hatóságok alapját... vagy inkább kezdetét... S az emléKek ismét elragadnak. A szavakból ismét történelmet perget a íiim. A Békés megyei már kiképzett katonák, más megyék lelkes fiatal és éltesebb embereivel együtt 21 ezren ott állnak a hajmáskéri riadó-téren. 1945. május 9-e. Előttük magas rangú szovjet és magyar tiszt jelenti be: barlangjában fojtottuk meg a fenevadat, Berlin elesett, a fasiszta hadsereg feltétel nélkül kapitulált... De önöknek még nagy feladatuk lesz: a nyugati határok biztosítása... • S végre megy énk fiait is harci állásokba küldik. Soprontól Kőszegig nekik kell biztosítani a határt. Felsorolni sem tudják, hány fasisztát füleltek le. Egy napon hátizsákkal jött nyugat felöl valami gyanús egyén. Magyarul nem tudott. Zsákjában cukor volt és abban 24 lövetű gestapó-pisz- toly. Hasonlóképpen került horogra a környék volksbundista vezére. Más alkalommal félszegen állított be egy civil az erdőben levő határvadász őrsre. Jelentette: korábban ő volt itt parancsnok, de szélnek eresztette katonáit, nehogy nyugatra hurcolják őket. Az őrs fegyvereit, ruházatát, a takarókat pedig elásták. Megmutatta a helyet, hogy hová. Meg is találtak ott mindent. Ez ez ember később állományukba is került, önként jelentkezett a harkai parancsnokságon, ahová egyébként a foglyul ejtett vissza- szivárgókat kísérték megyénk határvadászai... — Ennek ellenére sokan visz- szatértek a régi volksbundisták közül és mintha mi sem történt volna, elfoglalták régi posztjukat, hivatalaikat — meséli Vörös százados. — Sohasem felejtem el az első szavazást, amikor is Har- kán (ma Fertőrákos) voltunk. Az ottani vezetők egyszerűen nem akartak beengedni bennünket a szavazóhelyiségbe! — Mert tudták, hogy a kommunista pártra adjuk le voksainkat... — Azt mondták: maguk Békés megyeiek, nálunk nincsenek feltüntetve a listán. Menjenek haza szavazni — folytatja Vörös. — No. Nekünk sem kellett több. Az egész csapat fegyverekkel állított be a szavazóhelyiségbe, hogy gyakorolhassa állampolgári kötelességét. Puska volt a kezünkben, és már nem lehetett megállítani a történelem kerekét. — Igen. Jól mondja százados elvtárs: az igazság mellett már puskánk is volt és elég hazaszeretet bennünk ahhoz, hogy többé ne hagyjuk nyakunkra ülni a haza edárulóit... Két VIT-küldött bemutatkozik Nem is értem, ugyan kinek jutottam az eszébe? Persze, ha meggondolja az ember, világos a magyarázat: az, hogy részt vehetek a magyar fiatalok — s ezen belül a Viharsarok ifjúságának — Szófiába induló küldöttségében, részben munkatársaim, a Kner Nyomda fiatal dolgozóinak megbecsülése is. Hiszen üzemünkben mindig sok ifjúmunkás, fiatal műszaki dolgozott, s a KISZ-mun- kából — főként a termelést segítő akciókból — alaposan kivették a részüket. Tavaly például az ipari üzemek közötti versenyben a Kner Nyomda alapszervezete bizonyult a legjobbnak. Magamról is mondjak már valamit? Balogh Miklósnak hívnak. 1942-ben születtem, Békéscsabán. Lehet, most olyan nyilatkozatot várnak tőlem: mindig is a nyomdászmesterség volt a vágyam. Valójában az érettségi után—, mint annyi más fiatal — én is tanácstalan voltam. Egy ismerősöm, ak! nyomdász, azt mondta: az övé igazán szép szakma, menjek el hozzájuk tanulni. így kerültem a Kner Nyomdába. Ebben az üzemben nagyon támogatják a fiatalokat. A gyár vezetőinek javaslatára, sikeres felvételi vizsga után, a lipcsei Nyomdaipari Mérnökképző Intézet hallgatója lettem. Békéscsabára 1965-ben kerültem vissza, nyomdamérnöki diplomával a zsebemben. A gyakornoki idő után a műszaki osztály helyettes vezetésével bíztak meg. Társaim pedig a gyár KISZ-titkárává választottak. Izgalmasan érdekes a mostani feladatom: a mintegy százmilliós értékű új gépek, berendezések beruházásával kapcsolatban. Ehhez bizony alaposan ismerni kell a szakma nemzetközi helyzetét, böngészni a külföldi lapokat, prospektusokat, részt venni a különböző kiállításokon, kapcsolatot tartani Európa fejlett nyomdaiparral rendelkező országainak szakembereivel. Igen, mindehhez nélkülözhetetlen a nyelvtudás, amit úgy gondolom, majd a VIT-en is kamatoztatni tudok. * A felszabadulás évében, azaz 1945-ben születtem. Mezőmegye- ren, nevem: Pocsai Mária. Jelenleg a füzesgyarmati Vörös Csillag Termelőszövetkezet növénytermesztő agronómusa vagyok. Itteni munkám egy kellemes csalódással kezdődött. Miért? Azt szokták mondani: a mezőgazdaságban dolgozni nem leányálom. Nos, én nem cserélném el itteni munkahelyemet. Az az „álmom”, hogy elvégezhessem a Debreceni Agrár- tudományi Egyetemet — az idén jelentkeztem —, s továbbra is ebben a gazdaságban dolgozzak. Az indítékokat, okokat keresi? Azt szokták mondani, reális szemléletű, józan gondolkodású vagyok. Lehet, hogy így van, nem tudom, az viszont biztos, szeretem a társaságot, a vidámságot, a fiatalok között érzem jól magam. Mikor, két évvel ezelőtt a Karcagi Felsőfokú Technikum elvégzése után idekerültem, sok fiatal szakember közé csöppentem, akik kedvesek voltak és mindenben igyekeztek segíteni. Mondják, vannak olyan gazdaságok, ahol bizalmatlanul 9 fogadják az iskoláról jött fiatalokat. Különösen, ha azok lányok. Nálunk ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Legfontosabb „témám” a hibrid paradicsom kitermesztése. Olyan növényt szeretnénk földjeinken meghonosítani, amelyik jól alkalmazkodik az itteni sajátságokhoz, magas a terméshozama, alacsony törzsű, szilárd száron terem. Miért van szükség az egyetemre is? Ma már egy-egy ágazatban gondos elmélyülésre, óriási ismeretanyagra van szüksége a mezőgazdásznak, ha igazán eredményesen akar dolgozni. Én, a szántóföldi zöldségtermesztés specialistájává szeretnék válni., A kutatás — mondjuk egy intézet falai között — nagyon vonzó, mégis szívesebben dolgozom itt, a termelésben, ahol napról napra érzem: számítanak rám. Meglepődtem, igazán nem is gondoltam volna, hogy részt vehetek a VIT-küldöttségben. Igaz, a KISZ munkájában mindig szívesen és igyekezettel benne voltam, dehát ez, gondolom, rajtam kívül még ezernyi más fiatalra is jellemző. Fotó: Demény Szöveg: Vajda Ügy kerek ha ide írom: ez a kis tudósítás. Éppen a napokban ízs — vailami régivágású ezredet volt 22 éve annak, hogy leszerelték a felszabadulás utáni első új hadsereg katonáit, akik azóta is hűséggel őrzik szívükben a régi emlékeket. Mint azt a papírt, amelyikben leszerelésük dátumát: 1945 július közepén keltezték. Tizennyolc évesek voltak többségükben. S ma is fiatalok. Varga Dezső Miről írtak a századfordulón a Békés megyei újságok Talán meglepő de a századforduló idején Békés megyében 13 újság jelent meg összesen, ám ezek közül a legnagyobb példány- számú Szegedi Hírlap is csak 1200 darabot tett ki, heti egy megjelenéssel. Lapozzunk bele ezekbe a megsárgult, régi újságokba, nézzük meg, miről írtak a Békés megyei lapok a századfordulón, jó hatvan évvel ezelőtt? A Szarvasi Hírlap 1906. július 1-i számának első oldalán hatalmas betűk adják tudítul: „Ferenc József keserűvíz az egyedül elismert, kellemes ízű, természetes hajtatószer.” Ügy látszik, már akkor is sokat foglalkoztak az emberek a gyomrukkal és a reklámmal, bár meg kell mondani, hogy a mai keserüvíz-propaganda verse szellemesebb felhívás (jogosítvány nélkül hajtja, egészségét rendben tartja stb.). A lap vezércikke viszont már súlyos problémával foglalkozik. „Iszonyú elgondolni, hogy múlt évben 74 ezer emberrel több költözött ki Magyarországról, mint ahányan születtek." Ehhez a mondathoz nem kell kommentár, talán csak annyi, hogy az idézett mondat a Tulipán- kert Szövetség szarvasi fiókjának rendkívüli közgyűlésén hangzott el. Ez azért érdekes, mert ebben az időszakban Szarvason valóságos tulipán-mánia dühöngött. A Lapok egymás után számolnak be többek között a tulipánház és a tulipánkert megnyitásáról, a nagyszabású tulipánkert estélyekről, ahol eljátszották a tulipán- indulót, bemutatták a Tulipános lányok című színdarabot, sőt még egy tulipános élőképet is. A korabeli krónika Aratási csoda címmel beszámol a betakarítási munkákról is. „Kondoroson, ahol az ősziárpa termést learatták, a termés eredményéről valóságos csodákat beszélnek. Az egyik gazda egy kis holdról húsz, egy másik huszonegy köböl árpát kapott. Ügy látszik tehát, hogy a terméshez fűzött várakozások beteljesülnek, s a gazdák fáradozását bő Isten áldása kíséri." A gyulai Békés című hetilap 1895 februári száma nem kevésbé érdekes eseményről tudósít, mint Sarkad és még néhány környező község Békés vármegyéhez csatolajáról. Erre pedig azért került sor, mert a Gyula-remetei út folytatását képező Remete-sarkad! út szakasz kikövezését „Biharvárme- gye közönsége, a hozzáintézett átirattal szemben a lehető legmerevebben megtagadta... és a törvényhatósági utak közül is kihagyta, azt egyszerűen községi úttá degradálta.” Ez volt tehát az a nem mindennapi ok, amely miatt Sarkadot és a környező községe- , két (Sarkadkeresztúr, Méhkerék, Okány, Ant, Kötegyán) Bihartól Békés vármegyéhez csatolták. Az idézett lap hírt ad arról is, hogy szocialista nyomtatványok terjesztéséért Tótkomlóson letartóztattak két ismert munkást, Boros Pált és Csizmadia Sándort. Ez utóbbit így jellemzi a múlt század végi krónikás: „Kiművelt szocialista, mert az elvtársak őt közköltségen felküldték Budapestre __Újságból is szocialista dolgot o lvas. Ha azt mondják neki, hogy amit mondott, nincs az újságban, azt feleli: A papíron igaz, hogy nincs az írva, de a szívemben az van írva." Vajon mi történhetett a két nyomtatvány-terjesztő munkással. Hat évvel később 1901 júliusában a Szeghalom Vidéki Hírlap „Munkások és az iparosítás” című vezércikkében, mai szemmel nézve kissé naivul közelít a
