Békés Megyei Népújság, 1968. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1968-02-04 / 29. szám

KÖRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

„A K&vttís d

Karikatúra-kiállítás a Műcsarnokban

Utoljára tizenkét évvel ezelőtt rendeztek közös reprezentatív kiállítást a magyar karikaturisták. Mostani, ötödik tárlatuk érdekessége, hogy a bemutatott anyag gazdagsága és sokfélesége amellett bizonyít, hogy a következő kiállításig nem szabad ennyi időnek eltelnie. Erre szaNagy játszma.

váz a közönség is. Sok ezer érdeklődő kereste fel már az első napokban a Műcsarnokot, ahol elhelyezték az anyagot: negyvenegy karikaturista több mint 300 rajzát Üjság is megjelent a kivételes alkalomra, a magyar karikaturisták revűje: a Csúzli, hogy némi ízelítőt adjon magából a kiállításból. ' Voltaképpen mi a karikatúra, amelynek mostani magyar tárlatát oly sokan felkeresik?

zott ki, átvette és meghaladta ezt a szép hagyományt Az V. magyar karikatúra kiállításon látható rajzok többsége, Kaján Tibor, Vasvári Anna, Szűr- Szabó József, Réber László, Várnai György, Hegedűs István, Mészáros András, Sajdik Ferenc, Ba- lázs-Piri Sándor, Pusztai

(Mészáros András rajza)

Pál, Dalmáth Ferenc és még néhány társuk munkássága új változata a régi műfajnak.

„Annál jobb, minél gonoszabb” — mondotta Móra Ferenc a karikatúráról. Csakhogy ez a jellemzés általános; semmit nem mond arról, hogyan lehet és kell a karikatúrának „gonoszkodnia”. Közelebb visz a karikatúra leginkább mai értelmezéséhez Kárpáti AuréL Szerinte a

gúnyrajz realitása „akárhányszor irrealitásba megy | áft, s hogy hol áll meg; mindig csak a művésztől függ... A határvonal felállítása ezen a téren meglehetősen nehéz.” S éppen e határvonal körül helyezhetők el legjobb karikaturistáink. Ami rajzaikban

— a realitás átfogóbb-szé- lesebb felfogása és alakítása mellett még — közös; erőteljes és eredeti gondolatiságuk. Világjelenségekre és hazaiakra, történelmi eseményekre és a magánélet apró, napi mozzanataira egyaránt az eszükkel reagálnak.

Ami a tematikát illeti, a kiállításon látható rajzok zöme a felelőtlenség, a haszonlesés^ a pöffeszkedö tehetségtel enség és még sok egyéb haszontalanság fölött ítélkezik. S úgy teszik ezt, hogy a vádbeszéd rajz jeleit a legtöbb esetben magunknak kell összeraknunk, kiegészítenünk, végiggondolnunk. Ez komoly játék, s szép is, amire a művész, s vele azonosulást keresve a néző is, vállalkozhat. Ez a játékos-komoly keresés adja meg a felismerés örömét, a hirtelen nyilvánvalóvá lett igazság, az összefüggések és bonyodalmak közötti eligazodás élményét, amiből

— Marcel Pagnol szavával

— „a nevetés diadaléneke” születik.

Derei Tamás

Alexin Andor

Orosházi részlet

A szocíográfusok bibliája

Emile Dürkheims Az öngyilkosság

Hetven esztendeje jelent meg a Le Suicide, s bár könyvtárat töltenek meg a róla írt művek, Az öngyilkosság ma is gondolatok és vizsgálati módszerek kiindulópontja, s inspirátora is egyben. Émile Dürkheim szociológiai tanulmánya a szocíográfusok bibliája lett; vitáztak fölötte, citáltak belőle, s természetesen — megtanulták. A szociológia fiatal tudomány; a szerző kiemelkedő úttörői közé tartozik. Munkássága több tekintetben a szociológia elméleti alapjait teremtette meg. Vizsgálati módszerei, annak ellenére, hogy ma már a legkorszerűbb eszközöket, így például az elektronikus számológépeket is felhasználják a szociológusok, Időtállónak bizonyultak. Mindez érthetővé és indokolttá teszi a mű magyar kiadását.

Az élet önkéntes befejezése nem volt ismeretlen a társadalmi fejlődés korábbi szakaszaiban sem. Az

öngyilkosság, mint aktus, a primitív törzseknél éppúgy ismert, akár a modern társadalmakban. Milyen okokra, miféle tényezőkre vezethető vissza a tragikus cselekedet? Dürkheim erre kereste s adta meg a választ művében. Nagy alapossággal veszi sorra a téma valamennyi alkotóelemét. Kiindulásként magát az öngyilkosság fogalmát határozza meg.

A fogalmak pontos meghatározását, félreérthetetlen tartalmuk megjelölését Dürkheim minden szociológiai munka alapkövetelményének tartotta. Az idő őt igazolta. És őt, pontosabban vizsgálati módszereinek helyességét igazolta az idő a mű további részeit tekintve is. A szerző ugyanis, elütően kora megszokott stílusától, nem az elméleti okoskodás útját választotta. Igen nagy figyelemmel gyűjtötte és elemezte Európa országainak adatait, de amikor vizsgálati módszerei ezt kívánták, a földrészen is túllépett. Hipotéziseihez gyakorlati igazolást keresett tehát, s a gyakorlati példákból levonta a kellő elméleti következtetéseket. Ez a durk- heimi módszer, kisebb változásokkal, de alapjaiban változatlanul ma is szerves része a szociológiai munkának.

Lépésről lépésre bővül a kör. Dürkheim először a társadalmon kívüli tényezők szerepét vizsgálja, harmadik, befejező részében pedig az öngyilkosság mint társadalmi jelenség elemzését végzi eL Különösen érdekes az a fejezet, amelyben az öngyilkosság és az ún. többi társadalmi jelenség — például háborúk, belpolitikai viharok stb. — összefüggéseit vizsgálja. A könyv utolsó fejezetében Dürkheim a gyakorlati következtetéseket foglalja össze. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó).

> /WWWVWWl WWVWWVWWVWWWSA«<\

Az öreg Kurcsics

Maga a szó olasz származék, s eredetije azt jelenti: túlzás. Hagyományos értelemben a karikatúra ennek meg is felel. Jellegzetes emberi vonások túlzó kiemelése, torzítása, humoros vagy szatirikus célú ábrázolása. Ismertek a karikatúra ókori és középkori példái is, mai — vagy a miénkhez közelálló — értelemben azonban a XyiII. századtól művelik rendszeresebben és nagy hatékonysággal. Kiváló mesterei: az angol Hogarth, a spanyol Goya, a francia Daumier, a német Gnosz és sokan mások.

A karikatúra magyar mesterei ugyancsak a jó ügy harcosai. Hagyományaik tekintélyesek. Az első magyar élclap, a Charivari, a múlt század negyvenes éveiben jelent meg, vezető rajzolója Szerelmei Miklós volt öt követte már a kiegyezés idején Jankó János, Mukácsy barátja, aki hetvenezer rajzával alighanem rekorder. S akikre már a mai olvasók egy része is emlékezhet: Bíró Mihály, Pólya Tibor, Vértes Marcell, Kelen Imre, Major Henrik, Dezső Alajos, s a két világháború közötti politikai karikatúra legmerészebb képviselője, Gáspár Antal. A folytatás, amely 1945 után indult, különösen pedig az elmúlt tűi esztendőben bontako— Az idősebbek okkal, vagy ok nélkül könnyen odadobják: „Ezek a mai fiatalok” ... De mondhatjuk-e nekik fordítva: „Ezek az öregek...” — ha minket sértenek meg, igen sokszor a régtől bennük maradt és beléjük szikkadt, szavakká, vagy tettekké formált gondolataikkal. Nekem is lenne okom, hogy ilyesmiért haragudjak az' öreg Kurcsics Jánosra, de inkább sajnálom, hiszen a mara- diságot nem lehet csak úgy levetni, mint valami kabátot

— Két éve kerültem a műszerészműhelybe. Nem sokkal előbb kaptam kézhez a szakmunkásbizonyítványt és tudtam, hogy a műszerészet igazi megismerése még csak ezután kezdődik. Igyekeztem szorgalmas és figyelmes lenni, szerényen viselkedni, nehogy úgy járjak, mint előző munkahelyemen néhány társam, akik ugyancsak érettségi után mentek ipari tanulónak és egyesek, nem is mindig ok nélkül, hamar megkapták a „nagyságos ifjúúr” titulust.

— Fél év múlva a brigádban fogadtak és az öreg Kurcsics bejelentette, ő vállalja a patronálásomat.

Örültem ennek, mert láttam, hogy nagyszerű szakember, gyors és pontos munkát végez és amit kiad a kezéből, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Furcsállottam ugyan, hogy néhányan ellenezték a pat- ronálást, még szokatlanabb volt, amikor a szomszéd pádon dolgozó Barabás Zoli néhány nap múlva megjegyezte: „Óvakodj az öregtől, nem keli mindent az orrára kötni.” — „De miért? Hiszen olyan, mintha az apám lenne” — magyaráztam lelkesen. — „No, no, csak meg ne bánd ezt az apaságot. Engem is elvállalt annak idején és a végén majdnem az utcára kerültem” — vetette visz- sza.

— Hamarosan észrevettem, hogy sok brigádtag nem szereti az öreget és ha nem lenne olyan kiváló szakember, akkor már kiutálták volna maguk közül. De nekem addig, és még utána néhány hétig nem volt vele semmi bajom. „Ha tőlem tanulsz, fiam, mestere leszel a melónak” — mondta sokszor és valóban megmutatott olyan fogásokat, amiket még a rutinosabb szakik sem tudtak, „Ügyes gyerek vagy, mondhatom” — — jegyezte meg, amikor észrevette, hogy kéztartását, spórolós mozdulatait apránként sikerült ellopni tőle. De már akkor észrevehettem volna, hogy a dicsérő megjegyzést soha nem elismerő mosoly, hanem elkomorodó arckifejezés kísérte.

— Egyre szótlanabb lett az öreg és amikor nemrégen a művezető közölte, hogy igyekezetemért órabéremelést javasol, két napig alig nézett rám. „Mi baja van, Janó bácsi?” — kérdeztem tőle többször, de csak rámmordult: „A magad dolgával törődj”. Azt hittem, otthon van valami zűr és emiatt lett is szótlan. Azzal akartam elűzni a rosszkedvét, hogy beszéltem hozzá és még magánügyeimben is tanácsokat kértem tőle. Elmondtam neki azt is, hogy eljegyeztem Kalmár Erzsit, az üzemi normást és úgy tervezzük, hogy egy év múlva összeházasodunk. Furcsán, ösz- szehúzott szemekkel pillantott ekkor rám, úgy nézett, hogy szinte megdöbbentem tekintetétől. Magamban csodálkoztam, hiszen pontosan úgy viselkedett, mintha féltékeny lenne Erzsi miatt. De hát ki tudja megérteni ezeket az öregeket...?

— A következő brigádgyűlésen a művezető még

egyszer külön, megdicsért. Váratlanul jött, még a nyakam is belevörösödött a dicséretbe. A gyűlés után meg hallom ám az öreg dobogását: „És én kutya vagyok? Én, aki tanítom ezt a tacskót, annyit sem érdemiek, hogy mukk ...? *

— Az öltözőben Barabás Zoli megint hozzám jött: „Kopj le az öregről minél előbb, azt mondom. De igyekezz, mert nagyon megbánod.” — Nem fenyegetés, inkább féltés volt a szavaiban. Es hamarosan rájöttem, hogy igaza van.

— A brigádgyűlés wtán

két hétig alig szólt hozzám az öreg. Egyik délben megkapom ám az üzenetet: munka után rendkívüli brigádértekezlet tárgyalja az ügyemet és hívjam meg a menyasszonyomat is. Az ügyemet?... — döbbent

belém. És hívjam oda Erzsit is? ... Űristen, mi történhetett? Miféle ügyem lehet nekem? Én ugyan nem tudok semmiről semmit ...

— Hangosan és dühösen

kezdte Gál, a brigádvezető: „Bejelentés érkezett Nyíri Péter műszerész és Kalmár Erzsébet normás ellen. Bűnösek lennénk, ha tovább hagynánk a népgazdaság és a vállalat fosztogatását.” — Ilyeneket harsogott, és Erzsivel akaratlanul is riadtan lapultunk a fal mellé.

Barabás Zoli meglepődésében majdnem lecsúszott a pádról, Bodó Ernő meg akkoráit szisszent, hogy a brigádvezetőben is megakadt a szó. Egyszerre rám mutatott: „Nyíri Péter, hány százalékot teljesített a múlt hónapban?” — „Százhúszat” — mondtam, mert valóban jól jött az a hónap. „Aztán hogyan?” — „Ha nem tudná, megmondhatom: sélejt nélkül.” — „Es a nőjének nem volt köze ahhoz a százhúsz százalékhoz?”

— Kegyetlen méreg fogott el és amikor fülemhez ért Barabás morgása: „Felelj már neki, te szerencsétlen” — hiába markolta meg Erzsi a karomat, elöre- ugrottam: „Először is, Erzsi a menyasszonyom, és nemcsak úgy a nőm. Még ha ezerszer is brigádvezető Gál szaktárs, akkor is tiszteletet követelek. Másodszor: megdolgoztam azért a százhúsz százalékért és nem vagyok hajlandó eljárni, hogy a becsületünkkel játszanak. És harmadszor, vizsgálatot kérek az üzemvezetőtől. Más is ért a normához, nemcsak a brigádvezető ...”

— Igaza van a gyereknek. Bizonyíték kell — harsant közbe Bodó Jenő hangja, de Gál tovább mondta a magáét: „Van bizonyíték. Az öreg Kurcsics