Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
V KORO STA J KULTURÁLIS MELLÉKLET ___________ K özönség, mechanizmus és a színház M it hoz az új esztendő? A színházban is ez a leggyakoribb kérdés. Milyen műsorpolitikát, milyen közönségkontaktust igényel az új gazdasági mechanizmus teremtette helyzet, egyáltalán, hogyan kell lefordítani ezeket az elveket a. sp'n- házkultúra mindennapos gyakorlatára? S bár az alapelvek már világosak, mégis jó néhány félreértés él a köztudatban. Ez bizonyára abból származik, hogy egyesek eleve adottnak, változtathatatlan- nak veszik a közönségigényt. Bizonyos ízlésbeli korlátok, műveltségi szinték, érdeklődési körök adottak és ezzel meg is határozzák a publikum kívánságait. Ez a szemléletmód azonban nem veszi figyelembe a sajátos színházi tapasztalatot: a legnagyobb sikerek sohasem abból születtek, amit — az állítólag eleve adott — igények alapján el lehetett várni, hanem legtöbbször egy új igény létrehívásából, adódtak. Hogy a közönség mit kíván, mit szeretne látni a színpadon — az a színház ügyes kínálatán is múlik. A publikum sokszor éppen a színpadon fedezi fel, mit is szeretne látni, miben is fogalmazható meg igénye — akkor tehát, mikor olyasmivel találkozik, amire eddig nem is gondolt, de ami közéleti érdeklődésében, otthoni gondjaiban öntudatlanul bár, de már régóta motoszkált. A közönségigény tehát nemcsak a publikum felől áramlik a színpad felé, hanem a színpad_ is sugalmazza, hogy mit akarjon a publikum. Ez a törekvés figyelhető meg a veszprémi színház arculatában; nemcsak azon fáradozik, hogy otthont adjon az új magyar drámáknak — ami egyébként egyik alapvető feladata a színházkultúrának —, hanem arra is képes, hogy minden évadban közönségsikerré is avasson olyan műveket, melyeknek a színházi előítéletek — az „eleve adott” közönségigény alapján, nem sok jót jósolnak. Ilyen siker lett két éve Madách Mózese (mely éppen a veszprémiek kezdeményezése révén került fel aztán a pesti Nemzeti Színházba), vagy Gáspár Margit Ha elmondod, letagadom című szatirikus vígjátéka. A közönségigény tehát nem eleve adott, állandó „keret”, melyből nem lehet kilépni, s mely „diktatúrájával elnyomja” a színházat: a színház nézőterén alakul. A művészeti vezetésnek élnie kell ezzel a lehetőséggel — az elkövetkezőkben taktikusabban, ha úgy tetszik, „ravaszabban”, mint eddig, mert nem Mondhat le a közízlés* a publikum érdeklődési irányának formálásáról, ha izgalmasat, érdekeset akar teremteni. Az új helyzet követéli a színháztól, hogy elevenebben reagáljon a közönség érdeklődési irányának — esetleg: anyagi lehetőségeinek — alakulására, hogy az élettel összefüggő kérdésekbe tudjon belekapaszkodni, és ily módon magával ragadni publikumát. A nézőtérhez való közellépés tehát a közönség esztétikai nevelését is jelenti. Csak az igényformálás taktikája változik, s így teremti meg a közönséggel való újabb, elevenebb kapcsolat formáit. Ezért nem lehet egyetérteni azzal a felfogással, amely a műsortervek átszabásán kezd gondolkozni és csupán a kereskedelmi lehetőségek kihasználásában keres megoldást. (Erre is van példa, ha egyelőre még csak jelzésszerűen is). A gazdaságban arra törekszünk, hogy a szükségletek felmérésénél minél jobban számba tudjuk venni a fogyasztók differenciálódását, amely az új ösztönzési módszerek alkalmazása miatt erőteljesebbé válik. Mit jelent ez a színház számára? A színikritikusi tapasztalat szerint többek közt annyit jelent, hogy jobban kell alkalmazkodni a nézőtér, a közönségigények differenciálódásához. Az elmúlt 15 év műsorpolitikájában jobbadán az egységes nézőtérrel számoltunk: feltételeztük, hogy a publikum nagyjából azonos érdeklődési körrel, ízléssel, igényekkel jön a színházba, ezért ehhez az egységes igényhez szabtuk a műsort is. Az utóbbi években aztán kiderült, hogy a műveltségi viszonyok, az ízlésformálás tempója megváltoztatta ezt a képet: a közönség differenciálódott, a „mindenevő” időszak lezárult. K ialakult a klasszikus darabok törzsközönsége, ettől nem elkülönülve, ám mégis önállósulva formálódni kezdett a modem művek iránt érdeklődők tábora, mint ahogy más publikumréteg látogatja a körítiyebb szerkezetű vígjátékokat is. E differenciálódással most még jobban kell számolnunk — és egyúttal meg kell próbálnunk egészséges arányokat kialakítani ebben a folyamatban. Pesten, a Madách Színház és a Thália Színház stúdiószínpadot hozott létre, hogy ott mutassa be azokat a műveket, melyek szűkebb közönségréteget érdekelnek, hogy ezzel tehermentesítse a nagy színházat, és ugyanakkor egészséges kereteket teremtsen egy bizonyos közönségigény kielégítésének. Tartamilag más jellegű törekvés vezette a Pécsi Nemzeti Színházat, mikor létrehozta a Gyermekszínpadot, "ahol nemcsak gyermekműsort, hanem mai magyar művek kísérleti produkcióit is színre tudják állítani. (Hasonló jellegű kamarastúdió szerveződött Debrecenben is.) A technikai keretek azonban nem mindenütt valósíthatók meg, s a differenciálódás színházgyakorlati kérdése nem is zárult le a technikai lehetőségekkel. A műsoron belül is érezteti hatását. A több műfajú — tehát elsősorban vidéki — színházakban eddig is természetes követelmény volt — különösen egyetemi városokban, Debrecenben, Miskolcon. Pécsett, Szegeden — a szélesebb skálájú választék kínálata. F ontos, hogy ez a differenciálódás ne csak egyirányú legyen, hogy a színház kezdeményező módon tudja befolyásolni ennek az ízlésbeli és gondolati tagolódásnak irányát. Más szóval: ne engedjünk az előítéletnek, mely ebben a jelenségben is a kommer- cializálódástól való rettegésnek vagy éppen a klasz- szikus értékek halmozásának ad hangot. Arra kellene törekedni, hogy egészséges áramlás történjék a friss, szellemes, korszerű rendezésben előadott operett-musical kategóriájából a modem, gondolatilag izgalmas, művészileg súlyos művök irányában. Az egyik kategória ne zárja ki a másikat, hanem ellenkezőleg: nyisson utat. Vagyis: differenciáljuk a közönség igényt, húzzuk szét az értékek skáláját — adott adott esetben menjünk közelebb az egyszerűbb nézőtéri kívánságokhoz is —, de azzal - a világos céllal, hogy ez az ízléskorlátok oldását szolgálja, hogy segítségével fogékonyságot teremtsünk a valóságos művészi értékek számára. Csupán a színikritikus gondjait és elképzeléseit érintettük, abból kiindulva, amit néhány színház erőfeszítéséből már megfigyelhettünk. Gondoljunk a debreceni Csokonai Színház széles választékot kínáló programjára, ahol Pirandello, Miller, Jacoby, Taar Ferenc és Racine egymás mellett szerepel, látszólag a különböző nézőtéri igényt kiszolgálandó: mégis olyan színi lehetőségek ezek, melyek egy meghatározott gondolati irányba sodorják a nézőt: az egyik mű a másikra hívja fel a figyelmet. Nemcsak üzletileg számol jól, hanem művészileg is. Persze ez csak egyetlen megoldási lehetőség. Ennek a programnak kimunkálása sok kísérlet, esetleg kudarc is az ára, de most már nem csupán az új mechanizmus elvei sarkallnak erre a feladatra, hanem kulturális forradalmunk továbbvitelének ugyancsak elodázhatatlan kötelességei is. Almási Miklós Csanády fános: Tátrai éj Tátra-alji ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had roppant, csillagos ég alatt — medveerejű szálfák rázkódnak meg az éjben. Karjukkal felfogják puhán a hópehely-angyalokat; tűleveleik hullanak, mint konfetti nép-ünnepélyen. Megharsannak a zord hegyoldalak; fehér szikla-gyertyák kigyúlnak, kántálnak a Három-királyok, vígan didergő gyerekek házalnak papír-betlehemmel. Éjfelen felzúg Bach miséje, és tisztán, ünnepélyesen járnak-kelnek a hóesésben: medveerejű ősfenyők, bozontos, gyantaszagú had tűlevél-szőnyegén a népek — mi kiteritettete'tt ez éjen völgyön és meredélyen, hogy fel ne sértsék békés lábukat! Oláh Éva: DAL Lejtőkre lejtő dombokhoz búvá Zalai erdők hajában lengő Nevető szőke szigorú barna Gyerek te jössz-e Tavaszi zajra oldódó szélre Hívogatom Én is úgy jöttem, akár a gyermek, Ki sosem érhet zizegő csendet Tudom, hogy nincs és nem tudom n Lakna a kedvem lepke-szerelme Azért én mégis járok utána Minthogyha volna S futna előlem dalolva könnyű Könnytelen éjjelen csillagon csüggö Szeszélyes fényben. Tudja elérem Ha nem találom. Azóta nyílik Végtelen kéken örökös létem Hajnalka bokra Gzabán Samu, a forradalmár nagyszénásí tanító Békés megye pedagógusai tisztelettel hajtják meg fejüket Czabán Samu (1878—1942) halálának 25. évfordulóján. A magyar nép harcos, nagy tanítója a miénk. Békés megyeieké is, hiszen életének egy szakasza Nagyszénáshoz kötődött. Innen táplálta a megyei és országos tanítómozgalmat radikális forradalmi- ságával. Innen indult a politikai előadásokra a megye városaiban, községeibe (pl. Szarvasra, Orosházára), hogy az elnyomott dolgozó népet, a mezőgazdasági cselédeket, kubikosokat, napszámosokat felvilágosítva jogos harcuk oeztályharcos indulatait szítsa. Czabán Samu munkássága ezért nemcsak haladó neveléstörténeti hagyományaink kiemelkedő áMomása, hanem megyénk szocialista munkásmozgalmának szerves része, tiszteletreméltó emléke is. Élete, a céltudatos és következetes forradalmár tanító sok-sok megpróbáltatásával, szenvedésével teljes, de a szocialista eszmékhez mindhalálig hű, és annak terjesztésében soha nem fáradó népnevelő, agitátor küzdelmes sorsa volt. Méltán történik tehát róla országszerte megemlékezés. A Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztálya nyilvános ünnepi ülésen a napokban rótta le kegyeletét. Az egykori harcostársak: Bikori Mór, ülés Béla, Győry Dezső mondták eí nagyraértókelő visszaemlékezéseiket. A közös élmények frisseségével ható felolvasások, haladó történelmünk egy jelentős szakaszába épülő, sokat szenvedett, de a dolgozó nép érdekeit önzetlenül szolgáló emberi sorsot mutattak be, a Czabán-kép valóságanyagát gazdagították. Ekrnek felhasználásával adózunk mi is emlékének. Hárcos törekvésedben a magyar iskolaügy, a tanítók és a magyar nép sorsának fejlődéséért folytatott hármas célkitűzés ötvöződött politikai programmá. Jól ismerte az elnyomott, kizsákmányolt emberek századforduló utáni életét. Azon kevés magyar kultúr- politikusok közé emelkedett, aki a dolgozó nép győzelmét a szociáldemokrata, majd a kommunista munkásmozgalomtól várta. A rozsnyói csizmadia fia 1897-ben kezdte tanítód pályafutását. Albertirsa, majd Miava- Rudnyik után, 1906-ban, a Temes megyei Klopódiára kellett költöznie. Ennek lakossága a Wekerle-uradalom cselédsége volt. Az embertelen életmód ellen tanfolyamok szervezésével, felvilágosító előadások tartásával hadakozott. De szót emelt már 1910-ben a népoktatás fejlesztéséért, a tanítók parlamenti képviseletéért is a Bihari Mór által szervezett „Közoktatás” c. polgári radikális hetilapban. A W&, kerle-uradalom nem sokáig tűrte „az izgató, aratósztrájkra buzdító” tanító munkálkodását. Még az 1911- es évi aratás előtt elhelyeztette a környékről. Ekkor került Nagyszénásra. Ráeszmélt, hogy egyéni akciókkal, magános küzdelmével nem sokra viheti az urak országában. Ezért kapcsolatba lépett a baloldali haladó csoportokkal, mint pl. a polgári radikális Z1- gány Zoltán és a szociáldemokrata Somogyi Béla által szervezett Magyar Tanítók Szabad Egyesületével, illetve annak antifeudális és an ti klerikális lapjával: az TJj Korszakkal. Bátor hangú írásai révén rohamosan nőt* tekintélye az igazságosabb társadalom után vágyódó pedagógusok előtt. Rövidesen a radikális tanító mozgalom vidéki vezetőjének ismerték él. Szuggesztív hatása politikai tisztánlátása következtében az 1912. április 3-án kezdődő Állami Tanítók Országos Egyesületének közgyűlésén már komoly vezető szerepet töltött be. Az általa vezetett radikális tanítód csoport elsöpörte az úri rend előtt megalázkodó és hódoló vezetőséget. Az egyesület elnökévé is Czabán Samut választották. Elnöki székfoglaló beszédében az összes felekezeti és községi iskolák államosítását követelte. (Az iskoláknak csak 16 százaléka volt állami!) Beszéde politikai hitvallásnak is tekinthető a kapitalizmus háborús válságának kibontakozása éveiben: „Az egyes országok őrületei fegyverkezése valóságos» átkává lesz a népeknek. Az a felfogás uralkodik, hogy a nemzetek közötti ellentéteket csak a fegyverek küszöbölhetik ki, mégis meggyőződéssel kell hirdetnünk, hogy a jövendő győztese az a nép lesz, amelyik kultúráját magasra emeli, kifejleszti a munka és munkás szere te tét és lerombolja a kiváltságos osztályállamot. Az így felszabadított gazdasági erők feltartóztathatatlan haladása egyszersmind legnagyobb biztosítéka lesz a békének is. örök igazságként kell hirdetnünk, hogy nemzetünk újjászületése a nép felemelkedéséhez van kötve, minden erőnek, hatalomnak kútforrása a nép!” — A béke, a munka, a gazdasági és kulturális felemelkedés öntudatos harcosa, sőt vezéregyénisége már ekkor. A tanítóság forradalmi magja köréje tömörült. Tapasztalta ezt a grófi közoktatásügyi kormányzat is. Hogy megbélyegezze Czabánt, a választást hatalmi szóval megsemmisítette. Az 1913-as esztendő a Békés megyed tanítók radikalizálódásának is időszaka. Czabán irányításával ugyanis a megyei Általános Tanító Egyesület ez év
