Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-08 / 264. szám
Szakonyi Károly: Koszta Rozália Csendélet ■wwwwwwwwwwwwww *m*wwwwwmwvwwvw»www Gazsy Endre kamarakiállítása Gyulán A gyulai Jókai Művelődési Otthon KISZ Ifjúsági Klubja a napokban kapta meg a Kiváló Klub elismerő címet. Ebben a kiemelkedő eredménynek jó része van annak, hogy ez év során immár a nyolcadik képzőművészeti kiállítást tekintheti meg a gyulai közönség a KISZ-klub rendezésében. E kiállítások sorozatta kiválóan tölti be feladatát; a még ismeretlen tehetségek felszínre hozását, és városunk, megyénk esztétikai, képzőművészeti kultúrájának emelését. A már korábban kiállító Kiss István fafaragó művész gyönyörű népi ihletésű alkotásai mellett 1967. október 27-én nyílt meg Gazsy Endre békéscsabai tanár kiállítása. A bemutatott 16 kép a kiállító első önálló bemutatkozása, mely a látogatót az első pillanatban meglepi a látvány sokrétűségével. A konstruktív, zárt szerkezetű, csak síkokra és vonalakra épülő olaj, tempera és akvarell tájábrázolásai a világ anyagiságának szigorú rendjét hirdetik harmonikus színvilágra építve. E képek mellett realisztikus szemléletű filctoll tájképeket láthatunk konstruktív szerkezetességgel, valamint egy akvarellt, melyen az alsóőrsi táj szépsége él. Műveinek következő csoportjába a lírai-expresszív jellegű alkotások sorolhatók. Ezek a képek az emberi érzelem felszínre hozásával sajátságos belső látásmódot vetítenek olajba és akvarellbe. E művek mellett a látogatót kissé megdöbbentik a kubista- szürrealista jellegű munkák élénk színvilágé olajképei, melyeken a család jelenik meg. Üde foltot képviselnek a tárlaton az alkalmazott grafikai munkák ötletességüknél fogva, részben tussal rajzolva, részben már nyomtatásban. A fentieket áttekintve láthatjuk, hogy műfaji tekintetben, technikában és művészi szemléletmódban igen változatos a kiállítás. Ez a sökrétűség — ami esetleg zavaró lehet — azzal magyarázható, hogy Gazsy Endre a tanári pálya mellett jó néhány dologgal foglalkozik a színjátszástól kezdve a művészet- és színpszichológiáig. Az első kiállítás kapcsán a művésszé váló alkotónak kívánunk további sok sikert, melyért cserébe kissé nagyobb elmélyültségat kérünk az alkotómunka során a művek tartalmi és formai szépsége érdekében, mert a szépség igazát hirdetni csak így lehet Fóka György A fiúcska már felismerte a mozdulatok jelentőségét, s azt is jól tudta, milyen sorrendben következnek. Először is a hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyílt vízen közeledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles, rövid csengetés hallatszik, a jól kivehető mo- tordübörgés ütetne megváltozik, a hajó úszása lassul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámzókat verve — a móló cölöpéihez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, valahonnan a vízszintről (a fiúcska soh’ sem látja jól, honnan?) csípős füst csap fel kis pamacsokban, a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikötőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s valami effélét kiált: — A harmadik cölöpre dobd a kötelet, Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt. Nagyon helyes, hogy a matróz sovány, gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, pocakos, erős, fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne. Noha a fiúcska érdeklődve nézte, miként dobja Józsi — a matróz — a kötelet a cölöpre, hogyan húzza meg, s tekeri rá, hogy tartsa a hajót, arra a rézmicsodára, aminek jó lenne tudni a nevét, mégis inkább a kapitányt figyelte, a kék zub- bonyos, tengerészsapkás erőteljes férfit, csodálta nyugalmát, lassú lépteit (ahogy végigmegy a fedélzeten) — s elképzelte őt a nyílt in- zen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, elképzelte, hogyan küzd a hullámokkal a viharban, hogyan manőverez a ködben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne vele. De hát csak a kikötő korlátjáig merészkedett, ott ácsorgóit kis rövid nadrágEgy kis filmstatisztika Takács Dezső lx. libris A hazai filmstatisztikusok érdekes adatokat gyűjtöttek össze a magyar filmek szovjetunióbeli sikereiről, s a szovjet filmek magyarországi látogatottságáról. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom félévszázados jubileuma alkalmából — amiről a mozik is megemlékeztek, ünnepi előadások, kiállítások keretében — állították Össze a statisztikát. A legérdekesebb számadat: 1948-tól a Szovjetunióban 116 magyar játékfilmet mutattak be, ez idő alatt egy-egy magyar filmnek átlagosan 15—16 millió nézője volt. A felszabadulás óta készült, a Szovjetunióban bemutatott magyar filmeket eddig közel kétmilliárdan látták. A legnagyobb sikert a vígjátékok, a Meztelen diplomata és az özvegy menyasszonyok aratták. Az utóbbit több mint 20 millióan nézték meg. Megnyerte a szovjet nézők tetszését a Fotó Háber, a Karambol, az Űj Gilgames és a Hogy állunk, fiatalember ? is. A Szovjetunió egyébként a HUNGA- ROFILM egyik legjobb üzleti partnere, az utóbbi esztendőkben átlagosan mim den második filmünket megvásárolják. A magyar alkotások népszerűségét nagymértékben megnövelte a Húsz óra és az Apa moszkvai fesztiválon nyert nagydíja. Magyarországon a legnagyobb sikert a Szállnak a darvak aratta Hazánkban ez ideig 2 millió 674 ezren látták. Kétmillión felül volt a Huszárkisasszony, a Tiszta égbolt, A béke első napja, A negyvenegyedik, az Emberi sors és a Ballada a katonáról című filmek nézőinek száma. Legutóbb a Háború és béke második részét és A férfi, akit szeretek című filmeket tűzték műsorra a mozik. S még néhány adat: elkészült az első magyar— szovjet koprodukciós film Jancsó Miklós rendezésében, a Csillagosok, katonák. Magyarországon többek között fogadhatjuk Szergej Bondarcsukot, Irina Szkob- cevát, Ludmilla Szaveljevát, Vjacseszláv Tyihonovot, Galima Polszkiht, Grigorij Csuhrajt, Mihail Rommot. Oleg Szt rizse- novot. Néhány nappal ezelőtt búcsúztunk a Cirkusz című film főszereplőjétől, Orlo- vától és alkotójától, Alekszandrovtól. jóban, magas nyakú szvet- terében a móló sárga kavicsain, leste a felbukkanó hajót, izgatottan figyelte a kikötés mozzanatait, a kiáltásokat; nézte az érkező és az induló utasokat. Gyönyörű hajó volt: karcsú és fehér; vörösréz- kürtőin csillogott a nap; kis bronzharangja, kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kötélzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtette. Ha befutott a kikötőbe, megkönnyebbülten felsóh'ajtott, ha nekivágott a víznek, aggódva követte tekintetével, amíg csak el pem tűnt, s visszaérkezéséig nem szűnt izgalma: vajon megérkezik-e? ősz volt már, a tó partjáról elutaztak a nyaralók, a táj elnéptelenedett, s ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett az utas. De a kis hajó még napjában kétszer átkelt a vízen, s a fiúcska mindannyiszor ott várakozott a mólón. Eleinte, mondom, csak messziről merte lesni a Haimá-t (így hívták a hajót) —■, de ahogy múlt az idő, mind közelebb merészkedett. Egy napon, amikor a kapitány, a matróz és a bajszos, olajos gépész a hajó azon részén beszélgettek, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óvatosan átbújt a korláton, és szívdobogva, lopva megérintette a hajó fehér, hűvös fémtestét. Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak, meg a gépésznek: — Hát már éppen elegem van ebből a furikázás- ból. Ráadásul utas sincs. Vége lehetne a szezonnak, a könyökömön jön ki ez az átkozott ingajárat! — Igaz, ami igaz — mondta a matróz —, megunja az ember. — Már azon is gondolkodtam — folytatta a kapitány —, hogy itthagyom ezt az egészet. De hát hová menjek? Mindennek megvan a maga hátránya. Panaszkodtak volna még egymásnak, de elérkezett az indulás ideje, mindegyikük elfoglalta a helyét. — Nézz ki — szólt a kapitány :—, van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan volt, a fiúcska, már ott állt a korlátnál ismét, elpirult, akart valamit mondani, de a szavak a torkában akadtak, ezért csak bólintott gyorsan, zavartan. — Hát akkor igyekezz — mondta a kapitány —, mert indulunk. A matróz besegítette a fiúcskát az utas nélküli hajóra, visszalökte a mólóra a pallót, a kapitány meg csengetett, feldübörgött a motor. A fiúcska csak akkor tért magához ámulatából, amikor a hajó már megkerülte a mólót, s a nyílt vizet hasította. Szép őszi idő volt, szélcsendes, napsütéses. A tó fölött könnyű pára lebegett, eltakarta a szemközti partot, a víz úgy nyúlt a messzeségbe, mint a tenger. A fiúcska meg éppen- hogy azt goridolta: ez itt a tenger. Belekapaszkodott a korlátba, azt hitte álmodik, pedig hát minden valóság volt: a hajómotor dübörgése, a korlát, a tat körül vitorlázó, sirályok, a habzó zöld víz. — A jegyedet! — fogta meg a matróz a vállát. A fiúcska csodálkozott: — Nincs jegyem...-1- Hát akkor? — vakarta meg a fejét a matróz, s hátratekintett, a parancsnoki híd ablaka nyitva volt, a kapitány a kormánynál állt, előreszegezett tekintettel. Odakiáltott a matróz: — Ennek a kisfiúnak nincs ám jegye! — Engem ő hivott! — mondta megszeppenve a fiúcska, s a kapitányra mutatott. A kapitány jól hallotta a szavait, hiszen kis hajócska volt — s valamit akart is mondani bosszúsan, de akkor találkozott a tekintetük: a nagy erős férfié, meg a szőke, barna szemű kisfiúé. A fiúcska tekintete oly esdeklő volt, hogy a kapitány elámult, majd gondolt egyet, s kacsintva rámosolyodott. — Ügy is van! — mondta a matróznak. — Az „úr” az én vendégem! A matróz vállat vont, otthagyta a potyautast, s hátrament a tathoz. — Bejöhetek? — kérdezte a fiúcska a kapitánytól, a parancsnoki híd ajtajában. — Tessék csak, gyere! — Nézd csak! — szólt rekedten a kapitány — már látszik a kikötő. Akarod egy kicsit kormányozni? — Akarnám — mondta a fiúcska —, de nem merem. Nagy felelősség. A kapitány megérezte, hogy nem szabad erőltetni a dolgot. — Hát akkor nézd, hogyan manőverezek. — És fokról fokra elmagyarázta neki a kikötés mozzanatait. Amikor partot értek, a kapitány kezet nyújtott a kisfiúnak. — Köszönöm, hogy felengedtél a hajódra — mondta a kisfiú. — Idefigyelj — mondta a kapitány. — Szeretném, ha nem felejtenéd el: ha netán kapitány lennél egyszer, s a parton látnál egy kisfiút, aki nézi a hajódat, vedd fel a fedélzetre. Élne feledd! A kisfiú csak bólintott, de a kapitány jól tudta, miért mondta ezt. — A jó öreg Hanna — mondta a gépésznek, amikor az előmászott a gépházból. — A jó öreg teknő! — A gépész látta, hogy a kapitány körbejárja a hajóját, mintha most látná először.
