Békés Megyei Népújság, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-23 / 146. szám
JÄH. június 23. 4 Péntek A mi „munkanélkülieink“ A sajtóban napvilágot látnak időről időre híradások, különböző statisztikák, amelyek arról tájékoztatnak: ellentétben a mi társadalmi viszonyainkkal, a kapitalista országokban a munkások és alkalmazottak ennyi meg ennyi százaléka, sok-sok ember — munka nélkül kallódik. A híradásokban nincs okunk kételkedni, a számokat — melyek azt jelzik, hogy egy-egy országban mennyien kénytelenek a kalapácsot, a gépek fog- gantyúit vagy az irodák munkaasztalait nélkülözni — tekintélyes statisztikai intézetek teszik közzé, önként kínálkozik az összehasonlítás, mennyire más a helyzet nálunk, ahol nem ismerünk munkanélkülieket... azaz álljunk csak meg egy pillanatra. Mintha nem lenne ennyire rózsás a helyzet nálunk sem. Bevallom, sokat tűnődtem az utóbbi időben a mi „munkanélkülieink” szomorú sorsán. Az újságíró — hivatásszerűen — sokfelé jár-kel, sok helyen megfordul. Ha egyébként is érdeklődő, kíváncsi természetű, még több helyen. S milyen furcsa, hogy némely vállalat, egyes hivatalok, intézmények fontos beosztású dolgozóit keresve véletlenül éppen ráérő, unatkozó emberekre lelni, őszintén bevallom: nekem kicsit gyanús, ha valakinek például túlontúl üres az íróasztala. (Lehet azért, mert rendetlen a természetem, munka közben mindent széjjelhagyok.) Mégis, valamikor úgy képzeltem: egy osztályvezetőnek, főelőadónak, műhelyfőnöknek, üzemvezetőnek annyi dolga lehet egész nap, hogy azt sem tudja, hol a feje. Asztalán jobbról és balról tornyosulnak az ügyiratok — egyik oldalon amit már elintézett, másik oldalon, ami vár még rá — beosztottak, dolgozók, ügyes-bajos dolgaikat intézők jönnek-men- nek, ötpercenként szól a telefon stb., stb. A legtöbb helyen így is van, efféle kép fogad. Akadnak azonban siváran üres íróasztalok, mögöttük ülő, kimondottan unatkozó emberekkel. Akik láthatóan azért örülnek a látogatónak, mert végre elcseveghetnek valakivel, gyorsabban telik az idő. (A munkaidő.) A különös csak az, hogy éppen azokon a helyeken, ahol ilyen idilli békesség uralkodik, a legközelebbi látogatáskor teljesen hasonló kép fogadja a belépőt. Így senyvednek a mi „munkanélkülieink”. Ezután csak egy kérdés marad. Nem irigylik-e ezek a szegény unatkozó honpolgárok a többieket, akiknek a friss tevékenység, az értelmes munka alkotó lázában telik el a napi nyolc órája? S akik — úgy gondolom —, megtermelik a „borítékba valót” az ő számukra is... —ajda— Szeptemberben iskolások lesznek A beszélgetés cseppet sem hivatalos Petrovácz Anikó és Papp Andris az első két riportalanyom a gyulai 3. sz. általános iskola emeleti termében, ahol az első osztályosok beiratkozását lestem meg. A tábla, a számológép, a padsorok komolyságát a tanár néni asztalán egy apró, sárga játékmackó nevette ki, és mosolygott biztatóan az asztal elé álló kislányokra, kisfiúkba. Megvártam, amíg ők ketten széfjén, illedelmesen elmondják a nevüket, amíg a tanár néni felírja egy különös, nagy papírlapra, aztán amikor már a hivatalos aktus véget ért, fogtam kézen őket egy kis beszélgetésre. — A neveteket már én is felírtam, de ez még nem elég — mondtam nekik, majd riport- alanyi szerepükbe meglepő gyorsan beilleszkedve, kerek mondatocskákban válaszoltak az újságíró bácsinak. A kérdésre, hogy „mit gondoltok, miért kell iskolába járni?” Anikó így felelt: Petrovácz Anikó és Papp Andris beiratkozik. Nagy Zsuzska és a számológép. —; A húsüzemben a kolbászt akasztja a füstre. Vajon meddig fart a betyáros huzavona a Kondorosi Csárda körül? Rózsa Sándornak és betyárjainak egykori kedvenc szórakozó- és búvóhelyéről van szó. Az ország közeli, távoli lakosait, de a külföldi turistákat is mindjobban vonzza a szarvasi Arborétum, a gyulai vár és Békés megye néhány más, kisebb-nagyobb nevezetessége. Szarvastól Gyuláig Kondoroson keresztül vezet az út. Ott, ahol egykor Rózsa Sándor ( főhadiszállása volt. A prospektu- | ••••• •#•••••••••••••••••••••••••••••••••••• Óvodások a csárdában Bizony bármennyire is meghökkentő a cím, igaz: 58 békési óvodás vett részt egy kis hétvégi kiruccanáson. A békési Csabai úti óvoda óvónői és szülői munkaközössége különautóbusszal, egész napos kirándulásra vitte a napokban a gyerekeket. A Ve- szely-csárdánál ütötték fel tanyájukat, s felügyelet mellett bebarangolták a Veszely-erdőt; bo- garászgattak, szívták a jó levegőt és egészségesen — elfáradtak. Ezek után természetesen igen jólesett a kipirult arcú apróságoknak a falatozás a csárda teraszán igaziból megterített asztalok mellett. Később néhányon azonban már anyuka után kívánkoztak, meg azért is, hogy mielőbb elmondhassák ezt a nagyon nagy élményt, és megmutathassák a zsákmányolt bogarakat is. Békésen nagyon a lelkemre kötötték, ne felejtsem el, hogy amerre csak jártak, a felnőttek mindenütt feltűnő kedvességgel, figyelmességgel, szeretettel vették körül a békési kis óvodásokat. (íer—ó) sok hosszasan ismertetik a híres haramiavezér szabadságharcbeli hősiességét, azt is, hogy milyen nagy segítő szándék élt benne az elnyomott, szegény emberek iránt. Részletesen ecsetelik ügyességét, leleményességét, a betyárok eltűnéséről, hirtelen előbukkanásául szolgáló csárdabeli szabadkémény és az onnan szertekígyózó, föld alatti vakondjáratokat. Évente sok száz iskolás gyerek ruccan el a környékből és a távoli vidékről Kondorosra a tanárok vezetésével. Bel- és külföldiek egész autókaravánja fékez le a csárda előtt, látnivaló és kimondottan kondorosi jellegű betyáros él elek reményében. Kíváncsiságuknál aztán csakhamar nagyobb lesz a csalódásuk, mert az egyetlen kéménynél és egy Rózsa Sándort és betyárait ábrázoló freskónál egyebet nem láthatnak. Annál többet hallanak évek, immár egy évtized óta arról a tervről, hogy a csárdát eredetijére alakítják majd vissza, faragott asztalokkal, székekkel, kármentőkkel, s úgy, hogy a sejtelmes félhomályban, korabeli öltözékben, bográcsban főtt ételeket, egykori iccékben, kupákban pedig jóféle itókákat szolgálnak fel a csaplárosok. A tervekről szóló mese szövődik, ám minden maradozik a mostani formájában, mert a helyi tanács attól tart, hogy az eredetibe visszaalakított csárda rontani fogja a község összképét, s gá tolni a további fejlesztési tervet. Az fmsz illetékes irányító szervei pedig attól tartanak, hogy nem lesz annyi a forgalom, mint amennyibe az átalakítás belekerül. Az is gond, hogy a régi csárda épületének és udvarának visz- szaállítása miatt lebontsák-e az éttermet, vagy ha nem, hova he- | lyezzék jelenlegi helyéről a konyhát. Egyesek szerint új művelődési otthon kellene, mert az, amelyik a csárda udvarán van, kicsi is, meg aztán minduntalan súrlódást jelent a két „dudás” együtt- léte. Ami a művelődési otthont illeti, a kondorosiak már rászolgáltak egy sokkal nagyobbra és modernebbre. A csárda rekonstrukciójával azonban nem kellene ezt megvárni. Az éttermet sem kellene lebontani. Egyrészt kár volna érte, másrészt a helyiek mind szívesebben tartják ott az esküvői lakomákat, a szövetkezetek pedig a zárszámadások, kitüntetések utáni ünnepségeket. A régi csárdaépületet ettől függetlenül vissza lehetne varázsolni az eredeti formájára és teljesen különállóan. Nem kerülne sokba, hiszen lényegében csak a ráépített burkot kellene lehámozni róla. Egy kicsivel több jóakarattal meg lehetne ezt oldani mielőbb. Elférne egymás mellett a modern étterem és a régi világ romantikáját lehelő betyárcsárda. A helybeliek igényei mellett egyúttal kielégítésre találna a messze vidékről odase- reglők kíváncsisága is, s nem kellene továbbra is szégyenkezniük a csárda vezetőinek és dolgozóinak, hogy csupán csak a tűzrendészed követelményeknek megfelelően, vasajtóval ellátott, ki-bebúvásra alkalmas régi kéményt tudják mutogatni. Elég régóta tart a huzavona ahhoz, hogy eldöntsék végre: vagy rekonstruálják, vagy pedig igyekezzenek elfeledtetni a csárda kíváncsiságot ébresztő múltját. Ez utóbbi viszont nemcsak nehezebb lenne, mint az előbbi, hanem res- t»llnivaló is ország-világ előtt. Kukk Imre — Azért, hogy mire nagyok leszünk, tudjunk írni és számolni. Andris helybenhagyólag bólint és kíváncsi szemmel várja, mi jön ezután? — Az óvodában mit csináltatok? — Énekeltünk, tornásztunk, Mesemondó voltam a Róka meg a gólya mesében. A többiek meg eljátszották. — Verseket is tanultunk — szól közbe a kis csörfös Anikó —, én azt szavaltam, hogy „Fürge lábán, lenge szárnyán útra kelt a nyár...” Osváth Erzsébet verse. Igaz, hogy a nyár éppen most érkezik, Anikó mégis boldog, hogy elmondhatja és a tanár nénik megdicsérik. Az egyik padban Ibos Gyu- láné tanító néni ül Farkas Ágika és Vizi Zoli társaságában. A beszélgetés cseppet sem hivatalos, nincs elfogódottság sem, hiszen a tanító néni olyan kedves, aranyos, mint anyuka otthon vagy Csöpi óvó néni az óvodában. Ági rám figyel. — Apu hol dolgozik? — kérdem. — A magasépítő vállalatnál. — És anyu? — Ö a városi tanácsnál. — Hát a te apukád, Zoli? — A kórházban hentes. — Anyu? (Nem szabad mosolyogni, Zoli a komolyság szobra. Nem ismeri a gyári fogalmakat, hogy ott kicsoda, micsoda; gyerek a javából.) — Aztán szereted a gyulai kolbászt? — De még mennyire! Vizi Zolival ebben maradtunk. Nagy Zsuzska az ötödik, ott áll a számológépnél és ügyesen tologatja a korongokat. „Három, négy, öt, hat...’” Egy sor után ő is leül az újságíró bácsival és interjút ad. — Tetszik tudni, már megvettük az iskolatáskát! Bőrből van, szép sárga. Kaptam egy ceruzatartót is, de ceruza még nincs benne, csak egy radír. Azt az óvodában adták a középcsoportosok, amikor búcsúzkod- tunk. — És mit csinálsz a nyáron? — Nyaralni megyünk Pestre meg a Balatonra. Vonattal utazunk! — Jó nyaralást, neked is, anyunak, apunak is! — Köszönöm szépen. Elmehetünk? Egy kicsit még óvodások. Egymás kezét fogják, és kórusban kívánnak jó napot. Szeptember hozza majd kis életük első nagy eseményét: iskolások lesznek. Sass Ervin Fotó: Demény Ibos tanító néni Farkas Ágival és Vizi Zolival beszélget.
