Békés Megyei Népújság, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

rtffJ. március 19. 4 Vasárnap Az olvasókor és a jegyzője „Jobban szeretek tanulni, mint...” A 17 éves Batári Mihály. — Van nekünk egy olvasókö­rünk, egyszer oda is ellátogathat­nának már az újságírók — mond­ta egy alkalmi találkozásunkkor Batári Mihály. Idő hiányában ak­kor csak azt tudtam meg róla, hogy immár két hetessel jelzi éveinek számát, de jegyzője a népfront kisréti olvasókörének s éjjeliőre a Gyomai Halászati Szö­vetkezetnek. Most, néhány héttel később Batári Mihály lakásán és az olvasókörben ismerkedem a rész­letekkel Az úri kaszinók idején, főleg a községek peremén és a tanyavilágban alakultak ki az olvasókörök. Leginkább ezekben oltották újság- és könyvszomju- kat azok, akiknek nem volt pén­zük ilyesmire. Ott alkalmuk volt meghányni-vetni a „cudar világ” eseményeit is, meg aztán volt sakk, biliárd és kártya is. Gyomán a Dózsa György úti jelenlegi olvasókör 1932-től a nyugdíjas vasutasok klubja volt, de tagdíjfizetés ellenében szóra­kozhattak ott mindig más foglal­kozású emberek is. Ám 1965 vé­gére háromra csökkent a nyugdí­jas vasutasok száma és szakszer­vezetük már nem látta biztosí­tottnak a klub fenntartását. Ezért támadt az az ötlet, hogy mindenki klubjaként a Hazafias Népfront neve alatt működjön tovább az olvasókör, természete­sen tagdíj, tévé- és biliárdjavítási költség befizetése ellenében. Nem nagy összegről van szó, amit bi­zonyít az is, hogy 70 tagot tarta­nak nyilván, de vasárnaponként százan-száztízen is összegyűlnek a nem túl nagy helyiségben. — Nemcsak tévénézés, biliár­dozás és kártyázás folyik ebben a helyiségben — magyarázza Batári Mihály. Van itt a községi könyvtárnak egy fiőkkölcsönzője is. Ezenkívül tavaly 28 alkalom- ral volt légoltalmi, közlekedési, gyümölcstermesztési és más té­májú előadás. — Mihály bácsit milyen játék- szenvedélyek kötik még mindig az olvasókörhöz? — Már jóformán csak a meg­szokás, az olvasnivaló-csere. Leginkább az, hogy életem jó ré­szében tagja voltam Gyomán mindazoknak a kaszinóknak és olvasóköröknek, amelyek befo­gadtak. A könyvek és az újságok miatt iratkoztam be többe is egy­szerre. Egész életemben szeret­tem a könyveket bújni, most is ez a legkedveltebb szórakozásom. Az olvasókörben leginkább néze­lődöm. Élvezem többek között azt, amikor a 82 éves Porcsalmi Lajos és a 80 éves Veres István ádáz csatát vív azon, hogy me­lyikük bukja el a 30 fillér biliárd­pénzt. Vannak itt ilyen idős em­berek többen is. Például naponta ellátogat a körbe a 92 éves Nagy Endre is. Nincs még egy olyan másik intézmény itt Gyomán, amelyen annyiszor lengett volna I a fekete lobogó, mint ezen az épületen. Mi'minden volt tagun­kat meggyászoljuk... — Gondolom, hogy fiatal tagjai is vannak a körnek. — Persze, hogy vanak. Még­hozzá barna bőrű fiúk is. Termé­szetesen csak addig, amíg a kör alapszabálya szerint viselkednek. Voltak, akik azt mondták, hogy ők nem jönnek ide cigányok közé. Én szembeszálltam az ilyenekkel. Azt kérdeztem tőlük: vajon híres ember vált volna Rigó Jancsiból, Bura Sándorból, harminchatodik Rácz Laciból, Dankó Pistából és másokból, ha a társadalom kita­szítja őket a soraiból? Nem vál­tak volna híresekké. Nekünk most a demokráciában különö­sen nem szabad kizárni senkit sorainkból, inkább be kell fogad­nunk, s rendre, fegyelemre, könyv- és újságolvasásra szoktat­ni őket. Dicséretes, követésre méltó gyakorlat ez Gyomán a népfront Ha valaki ismeri a községet, bízvást mondhatjuk, hogy Fülöp Sándor, a községi tanács titkára az. Igaz, mindössze huszonhat éves, szinte együtt nőtt a sza­badságunkkal, nyiladozó értel­me szinte nap mint nap újait és újat látott- A régiről nem sok emléke van, de családja, kör­nyezete eleget beszéltek a község felszabadulás előtt5, rendkívüli rossz helyzetéről. — Hallottam erről eleget — mondja beszélgetésünk során —, s bár nem sok személyes él­ményem lehet az elmaradott­ságról, párhuzamot tudok vonni a régi és mostani helyzet között. Régen még vásárolni is más köz­ségbe kellett menni, villany, járda szinte ismeretlen volt ná­lunk. Sok baj volt a vízellátás­sal és a különböző közintézmé­nyeket is nélkülözni kellett a lakosságnak. A felszabadulás után fokozatosan megváltozott a helyzet. Iskolák, bölcsőde, óvo­da épült., villamosítva lett az egész község, s ma már minden utcán van betonjárda. Egyik leg­nagyobb eredménynek számít a művelődési otthonunk létreho­zása, ami biztosítja a lakók kul­turális igényeinek a kielégítését. — Hallhatnánk néhány szót a legutóbbi négy évről? — A legutóbbi választás’után a tanács egyik legfőbb célkitű­zése az volt; hogy véglegesen megoldjuk a járdásítást, illetve minden utcában betonjárdát építsünk. Háromezer-hatszázöt- ven méternyit építettünk, s egyedül az Aradi utcában nem si­került végrehajtani a tervet cementhiány miatt Nyugodtan elmondhatjuk, hogy az utolsó négy év alatt mintegy ezer mé­ter hálózat megépítésével befe­jeztük a villamosítást. Az ivó- vízellátás javítására hat kutat fúrattunk, s komoly eredmény­nek számit a községi vágóhíd felépítése is. Ezek csak a na­gyobb beruházások, természete­sen még sok más jelenti a köz­ség fejlődését. Négy év alatt ösz- szesen egymillió-kilencszázezer forintot fordítottunk ezekre a célokra. — A lakosság is segített? — Az első években — nehéz lenne kideríteni miért — a la­kosság nem nagyon vállalt részt a község fejlesztéséből. Később, valószínű az eredményeket lát­va, egyre többen kapcsolódtak be a társadalmi munkába. Ma már igen szép eredményekről beszélhetünk. — Milyen feladatok várnak az új tanácsra? — Lesz munkája bőven, hiszen Emlékszem rá: ezelőtt 'négy esztendővel, frissen szerzett oklevelével .megjelenít a körösla- dányi általános iskolában. Csupa tűz, csupa lelkesedés volt. A kar­társai kicsit megmosolyogták, s mintha ezt dünnyögték volna ma­gukban: — No megint agy új „Makarenko”... Négy év eltelte után Szeghal­mon beszélgetünk könyvekkel zsúfolt szobájában, — Hát szerintem is úgy vain az, hogy az ember az iskola padjai­ból kikerülve új Makarenko sze­retne lenni. Én is ilyen titkos vággyal kezdtem pályafutásomat, de talán egy kicsit túlságosan is nagy lendülettel. A főiskola után hiába kerültem általános iskolá­sok közé, meg akartam tanítani szinte mindent a tízegynéhány éves gyerekeknek, ami még fris­sen nyüzsgőit bennem. Persze, hogy nem ment Ma már szinte magamon mosolygok, ha arra gon­dolok, hogy főiskolai szinten ok­I még nagyon sok feladat vár I megoldásra. Nincs a községben megfelelő egészségház, s bizony az anya- és csecsemővédelmet ez hátráltatja Az elképzelések szerint az orvosi rendelő mellet­ti parkban a jövő évben hat­százezer forintos beruházással egészségház épül. Húsz férőhe­lyes idényjellegű bölcsődénket szeretnénk állandósítani dupla létszámmal. Az iskolai tanter­mek száma jelenleg kevés, ezért ezerkilencszázhetvenre egy új négytantermes iskola építését vettük tervbe. Az Aradi utcai elmaradt járdaépítés, másutt a meglevők szélesítése, a közvilá­gítási égők számának növelése és még nagyon sok más elintéz­ni való vár az új tanácsra. — A tanácstitkár marad? — Majd a mai választá­son kiderül. A jelölőgyűlésen szerepelt a nevem, sőt járási ta­nácstagnak is jelöltek... meg átszőtték fehér szálakkal. De hisz’ maga is szövőnő — gyerek­lány korától. Kék szemében a visszaemlékezés fénye gyűlt. Te­kintete szinte bársonyosan simo­gatott. Mintha csak Gorkij világ­hírű regényének, Az anyának a hősnőjét, Pelageja Nyilovnát lát­tam volna magam előtt. A festő nyomban megmintázhatná róla az igazi munkásasszony portréját. — Nehéz riportalany — figyel­meztettek már jó előre. — Nem szeret magáról beszélni. A mun­ka, az emberek gondjának, bajá­nak intézése a mindene. Ha szól, akkor annak oka van. Nem erőltettem a beszélgetést. S hogy jól tettem, annak bizony­ságául íme Frei Erzsébetnek, a mezőberényi pamutszövő volt szakszervezeti titkárának rövid élettörténete, amely leírva, tudom, sokkal fakóbb a valóságnál. Mentségemre szolgálhat azonban, hogy 40 éves küzdelmes munkás­múltját, amely regénybe, kívánko­zik, ily röviden megírni legfel­jebb csak vázlatosan lehet. A gaz­dag tanulság miatt azonban így is megéri. Az ő munkásélete is nagyjából úgy kezdődött, mint annyi más hozzá hasonló sorstársáé. Tizen­tattam matematikára, fizikára, ké­miára a gyerekeket. I — Hogyan? — höikkemek meg. Nem válaszol mindjárt s én gyanakodni kezdek... — Nagyon jól jött Ladányban, hogy a gimnáziumot egyre erő­teljesebben szervezték, s mivel kaptam óráikat, ott alaposan „ki- taníIhattam” magamat. Azok a tanulók, akik sikeresen s jól le­érettségiztek: főiskolákra, egyete­mekre jutottak, állják a sarat ma­tematikából, fizikából. Különben azért kerültem Szeghalomra, mert ide nősültem. — Nevet egyet, s most újra olyan diákosmak, dina­mikusnak, nyugtalan vérűnek lá­tom, mint négy esztendővel ez­előtt. Nem is késik észrevétele­met bizonyítani: — Nagy áldozatot hoztam azzal, hogy megnősültem... No nem a független legényéletet sajnálom (a feleségem aranyos teremtés s a kis trónörökös is útban van már), hanem azt, hogy egyelőre általános iskolában tanítok. El is határoztam, ott egye a csuda, hogy továbbtanulok. Nem mondtam még: — suttogóra fogja a hang­ját — én jobb szeretek tanulni, mint tanítani. — Hogyan — bökkenek meg. — Nagyon szeretem az általá­nos iskolás gyermekeket, de va­lahogy úgy érzem, hogy több van bennem. Három éve jelentkeztem az Eö|vös Loránd Tudományegye­temre' matematika és fizika szak­ra; félvettek, s most már a har­madik évet végzem. Nagyon bol­dog vagyok, hogy európai, sőt vi­lághírnévnek örvendő tudós pro­fesszoroknál hallgathatok, kollok­válhatok, szigorlatozhatok. Na­gyon jó érzés, hogy megy a ta­nulás. Egészen jól megy... — jó­kedvűen, szélesen nevet rá egyet. — Még mindig nesm értem, mit akart azzal mondani, hogy jobb Sizeret tanulni, mint...' — Talán nem jól fogalmaztam, de annyira bele tudok mélyedni főleg nyáron a tanulásba, a tu­dományos, idevágó szakirodalom olvasásába, hogy a feleségemnek ötször is kell szólnia, mire tudo­hat éves lehetett, amikor 1928. január 3-án átlépte az Alföldi Szövőgyár kapuját. Azóta is itt dolgozik. Jóban, rosszban kitar­tott. Nem tágított, pedig nemegy­szer lett volna oka elmenni, de sohasem gondolt a megfutamo- dásra. Ahogy ide került, a cséve- lőben dolgozott, majd 16 évig fel­vető volt. ötvenfilléres nap­számmal kezdte. Fiatal kora elle­nére már gyakorlata volt a mun­kában, mert korábban két évig a Schön Szövőgyárban dolgozott. De hát mit érdekelte ez a gyá­rost? Az emberpiacon mindig volt utánpótlás, s ha valaki el­ment, akár tízet is kapott a he­lyébe. Nehéz esztendők voltak. A munkanap, volt rá idő, amikor reggel 6-tól este 9-ig tartott. Bi­zony alaposan téved, aki azt hi­szi, hogy gyerekjáték volt akko­riban a szövőnők munkája. Ma sem az, mégis más. Hát hogy lett volna akkoriban, amikor naponta 15 órát dolgoztak fillérekért? 1931 tavaszán a túlórapótlékot sem kapták meg. S mit volt mit tenni, sztrájkba léptek. Frei Er- ’ zsébet is köztük volt, aki azóta tagja a szakszervezetnek. Győz­tek. Igaz, ennek az lett az ára, hogy néhány munkást az utcára tettek, a túlórapótlékot azonban végül is kifizették.­másul veszem, hogy kész a va­csora. — De hát — eirősködök — nyil­ván azért tanul ilyen szenvedélye­sen, hogy majd a tudását átad­hassa az újabb generációknak. — Természetesen. Az a célom, hogy a gimnáziumba kerüljek, s ott kialakíthassak egy olyan tu­dósszakkört, amelynek a tagjai komoly alapokkal pályázhatnak majd főiskolára, egyetemre. „Pi­hentetőként” tanulás közben ma­tematikai feladványokat szerkesz­tők, s külön öröm számomra, hogy már néhány meg is jelent a Ma­tematika tanítása című szakfolyó­iratban. Volt tanitványaimmal ál­landó levelezésben vagyok. Taná­csokat kémek tőlem, « alig vár­ják, hogy egy-egy izgalmas mate­matikai vagy fizikai feladványt csatoljak levelem mellé; amit az­tán ők megfejtenek, s visszakül­denek nekem... Hegedűs Zoltánnak hív­ják ezt a 26 éves, magasra nőtt fiatalembert, akinek portréját fel­villantottam. Szenvedélyes tudás­vágya, hivatásának szeretete s az, hogy volt tanítványaival is áll- landóan tartja kapcsolatát, cáfol­ja a címet. Azzal üdyániumk neki sok szerencsét, hogy ez a szen­vedélyesség tehetségével párosul­va hozza meg gyümölcsét. Ternyák Peren« • Nyári táborozásra készülnek a méhkeréki úttörők A méhkeréki általános iskola N. Balcescu úttörőcsapata a kötegyáni úttörőcsapattal együtt a Bakonyban — sátrakban — tervezi a nyári táborozást. Erre a célra 5000 forint áll rendelke­zésre, amit a műsoros estek be­vételeiből gyűjtött össze. Tavasz- szal a csapat egy hold, az iskola mezőgazdasági szakköre pedig 600 négyszögöl földet kap a tsz- től, melynek bevételét ugyan­csak kirándulásra fordítják. A tsz minden évben pénzbeli se­gítséget i' nyújt. Ekkor esett ált az első tűzke­resztségen. — Nehéz idők voltak — emlé­kezett vissza. — A harcot azután sem adtuk fel. 1933-ban már 10 órát dolgoztunk egy műszakban. 1937-ben pedig 8 órát, s akkori­ban már egy pengő 50 fillért is megkerestem naponta. A mások gondját és a munkát mindig a vállára vette. A felsza­badulás után egy ideig raktáros volt. S ha kellett, akkor férfiakat megcsúfító erővel cipelte a ládá­kat. A közösséget mindig szerette és tisztelte. Akkor volt igazán boldog, ha sikerült valamit elin­tézni, s ha nem, akkor legalább egy-két vigasztaló, jó szót mon­dott a panaszosnak. Embertársai iránti szeretetéért, szókimondásá­ért becsülik azóta is. Több mun­kásnő mondta el róla, hogy nála nincs hivatalos idő. Reggel mun­kakezdés előtt egy órával már bent van. Ilyenkor intézi az éj­szakai műszak dolgozóinak ügyeit. Délután, munkaidő után sem saj­nálja az idejét munkatársaitól. Az utcán és bárhol, ha olykor többre nem is futja, egy-két ér­deklődő, baráti szóra mindig ta­lál alkalmat. Népszerűségének mércéje, hogy majdnem mindenki egyszerűen csak Liszka néninek szólítja a gyárban. Igen, Liszka néni nemhiába juttatta eszembe Gorkij regényé­nek felejthetetlen Pelagéjáját. A gyárban sokan, meglett férfiak és asszonyok anyjukként tisztelik és kisréti olvasókörében. K. 1. Fotó: Malmos Dombegyház sem marad et o. l. Liszka néni Dús haját a múló esztendők át-

Next

/
Oldalképek
Tartalom