Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
KÖRÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kilépünk a világ elé j A világorgánumok kultúrrovatainak olvasói mostanában magyar nevekkel ismerkednek. A Madách Színház, a Pécsi Balett, az Állami Hangversenyzenekar, a Nemzeti Színház és más magyar együttesek előadásairól, vendégszerepléséről szóló tudósításokat, kritikákat böngésznek. A mi újságaink is örvendetes gyakorisággal adnak hírt magyar regények, irodalmi antológiák, kiállítások és filmek külföldi sikeréről. Az elismerő visszhang, közönség és kritika élénk reagálása, a további ismerkedésre bejelentett igény azzal biztat, hogy végre sikerül a nagyvilág kulturális értékeinek csereforgalmába kerülni. Az elmúlt századokban — miközben a magyar irodalom és általában a művészetek hazai műhelyei európai hatásokhoz, példaképekhez igazodnak — Európa nagyon keveset ismert, s még kevesebbet fogadott el a legjobb magyar költők, írók és zeneszerzők alkotásaiból. Ez az egyoldalúság sok jogos panasz forrása lett. Különösen a mi századunkban volt indokolt az a nézet, hogy a magyar szellem vívmányai több figyelmet érdemelnének. Hiszen az első világháború előtt és után már nem egy-egy ■nagy egyéniség, hanem két- három nemzedék színe-ja- va vált érdemessé a nemzetközi felfedezésre. A magyar írók műveihez világirodalmi mércével is közelítő kritika elfogultság nélkül megállapította, hogy a legérettebb, legeredetibb teljesítmények széles körű visszhangra méltóak. A visszhang azonban sokáig elérhetetlennek látszott. Alig néhány magyar költő és író neve, műve jutott túl az országhatáron. S közöttük is hány volt az érdemtelen, az olcsó sikerek várományosa. Talán Petőfi volt az egyetlen, akiről érdeme szerint tudomást vettek külföldön, de még ő sem válhatott akkor népszerűvé, olvasmány- élménnyé. Mellette két zeneszerző: Liszt és Bartók reprezentálta az elit mű- veltségűek előtt Magyarországot, a magyar művészetet. Filmművészetünk alig volt, színházkultúránk és képzőművészetünk pedig az irodalomnál is kevesebb lehetőséget kapott a nemzetközi hírnév kivívásához. Mindennek okairól — főleg az irodalmi Vonatkozásokról — sokan és sokat elmélkedtek. Polémiák is indultak, csupán a diagnózis volt vitathatatlan: nyelvi akadályok, társadalmi különbségek, történelmi fejlődésünk megkésése és sajátos volta következtében áttörhetetlen falakba ütközünk. A Kosztolányi szavaival jellemzett helyzet: — néma gyermek minden kis magyar — történelmileg lezárt periódus. Mégis érdemes { megemlíteni, hogy legyen • mihez mérni a kialakuló j új helyzetet, a sokféléi ér- ; kező elismerés értékét, a; sok jó próbálkozást és ered- • ményt, amivel két évtizede S találkozunk. Nemzetközi s kapcsolataink fejlődésé- j ben, a magyar művészet • méltó elismertetésében a í hatvanas évek gyorsabb : ütemet és nagyobb akciórá- • diuszt biztosítanak. Mégsem • volna helyes megfeledkez- • ni az 1945-ös történelmi j fordulat jelentőségéről. Ar- ! ról, hogy a negyvenes és ’' ötvenes években jelentek meg az első nagy példány- számú magyar antológiák, regények, vers- és elbeszéléskötetek a Szovjetunióban. Orcjsz közvetítéssel jutott el irodalmunk híre sok más országba is. Következő lépésként jelentek meg költőink és íróink a szomszéd népek nyelvén és a nyugati könyvkiadás fórumain. Jelzésképpen említem csak a nagy sikerű orosz Petőfit, a magyar költészet évszázadait átfogó szovjet válogatóst, a Csongor..., valamint Az ember tragédiája, Ady és József Attila orosz fordítását, modem elbeszélőink francia antológiáját, József Attila és Radnóti Miklós francia, olasz, német, angol nyelvű kötetének visszhangját, Németh László, Illyés Gyula, Füst Milán, Lengyel József, Juhász Ferenc, Somlyó György, Simon István, Hajdik Antal Leányfej Szabó Magda, Fejes Endre és sok társuk kedvező nemzetközi fogadtatását. Az irodalmi sikerek mellett színjátszásunk, filmgyártásunk és képzőművészetünk térhódítása is annak kimondására bátorít, hogy az elmúlt évek nagyon kedvező minőségi és mennyiségi változást ■ hoztak a magyar kultúra exportjába. Ez pedig a tények regisztrálásán túl már néhány következtetésre is módot ad. Válaszolni segít a kérdésre, hogy vajon mit vár tőlünk a világ, mivel szerezhet további híveket Európában és a többi kontinensen is a magyar művészet A párizri magyar képzőművészeti kiállítás iránti érdeklődés méretei kellemes meglepetést szereztek. A siker tanulságai is hasznosak lehetnek. Ha megfelelő keretről és igényes, csak a fontosat kiemelő válogatásról gondoskodunk, felfigyelnek ránk. A nagy európai kultúrkorszakok magyarországi vívmányainak bemutatása a művészi események zsúfolt programját kínáló francia fővárosban is tömegeket vonzott. Nemcsak a párizsiak,- hanem a világ minden részéből érkező turisták is felfedezték: van egy kis ország a Dunánál, amelynek művészei elragadó szépségű gótikus, reneszánsz és barokk alkotásokat hagytak az utókorra. A képzőművészeti hagyomány Európa előtti feltárását segíti a vizuális hatás közvetlensége. Kétségtelen, hogy a betűnek nehezebb visszhangot biztosítani. A párizsi siker mégis, ennek figyelembevétele után is arra figyelmeztet, hogy múltunk értékeivel szemben sem közömbös a világ. Tőlünk függ, megta- lóljuk-e kincseink közvetítésének korszerűen hatékony formáját, a külföldi közönség igényeihez hangolt módszereit. Milyen törekvések és lehetőségek motiválják eredményeinket, a rólunk kérdezők, velünk barátkozók kérdéseit. Kádár János kongresszusi referátuma érintette ezt a problémát, s a legfontosabbat emelte ki: a nemzetközi visszhangot kiváltó művek hatásának titka, hogy az új utakra tért nép életét ábrázolják Más szóval: egy nagy történelmi vállalkozás konfliktusait és energiagazdagságát teszik átélhetővé. A közelmúlt években sok vita folyt arról: mivel vagyunk export1-'pesek. Nyugati irodalmi irányzatok önállótlan átvétele, külsőleges utánzása, vagy pedig a magyar társadalom és történelem sorskérdései felé forduló alkotói probléma biztosíthatja-e inkább a sikert? A vita eldőlt. Az európai közvélemény hosz- szú éveken át és a legkülönbözőbb fórumokon az utóbbira szavazott. Félreérthetetlenül nyilvánította véleményét; a dekadencia, az elidegenedés, az ellensúly nélküli pesszimizmus életérzését, a szakadék felé rohanás szorongását Nyugat művészei mélyen élik át, és módjuk van a felfedezés eredetiségével foglalkozni. A szocialista országok, köztük Magyarország művészeitől nem a nyugati mesterek utánzását, hanem azt várják, hogy saját világuk fölé tartsanak tükröt. Magukról és népükről az önállóság igényével valljanak. Leghatásosabban talán Sartre fejezte ki ezt az igényt. Prágai előadásában arról szólt, hogy a kor nagy regényeit, drámáit, filmjeit a haladó nyugati értelmiség ma Kelettől várja. Fontos művek — mondta Sartre — ott születnek, ahol fontos dolgok történnek. Ami pedig most a legfontosabb: a szocialista társadalom gazdasági megalapozása, építőinek anyagi és szellemi emelkedése, az elkerülhetetlen akadályok legyűrése, a szükségszerű ellentmondások feloldása. Erről szólnak, közvetlen vagy közvetett jelentésükkel ehhez a témakörhöz tartoznak az elmúlt évek kiemelkedő nagy sikerei: a Rozsdatemető, a Húsz óra, a Hideg napok, a Szegény- legények és még néhány film és regény. Fordított előjellel ugyanezt az igazságot erősíti a sikertelenség: drámairodalmunk és a legtöbb idegen nyelven megjelenő magyar regény csekély hatékonysága, semmitmondó filmjeink gyér keresettsége, a modernes- kedő képzőművészek többnyire érthető elszigeteltsége. A következtetés ezek után kézenfekvő: a világhódítást ambicionáló magyar művésznek nem kell kétfelé kacsingatnia, nem kell különböző igények kielégítésének kompromisz- szumát keresnie. A külföldi és a hazai közönség lényegében ugyanazt várja. Határozott nemzeti jelleggel bíró, progresszív célú és ihletű valóságábrázolást, az élet javításának krónikáját. Dersi Tamás Desanka Maksimovic: INTELEM Elmondom, halld a titkomat: ne hagyj magamra sohasem ha valaki zenél. Megeshet, mélynek bársonyosnak érzem egy szempár egészen közönséges tüzét. Megeshet velem, úgy érzem, örvényébe kap a zene s minden férfinak nyújtom a kezem. Ilyenkor megeshet, hogy szépnek ítélem szeretni a tünékeny alkalmi szerelmet. Elmondhatom, megeshet, ha zene bujtogat, legdrágább titkomat: hogy mennyire szeretlek. O, ne hagyj magamra sohasem ha valaki zenél. Dudás. Kálmán fordítása
