Békés Megyei Népújság, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-26 / 49. szám
V. Vencov: A szövőnő arcképe A kerületi múzeum igazgatója ünnepélyesen felemelte a kezét. Erre a jeladásra a takarítónő hátat fordított a tömegnek és kinyitotta a terembe nyíló ajtót. A falakon a helyi festőművészek alkotásai függtek. Az igazgató kézen ragadott egy lila ruhás, pocakos embert és a nézők felé fordult: — Maga Arnold Gera- szimovics Kryk látogatott meg bennünket, ő az egész területünkön híres, nevezetes kritikus. Hamarosan jellemez' néhány vásznat. Hogy úgy mondjam, megtanít bennünket látni... Kérem, Arnold Geraszimovics, fogjon hozzá, tudja, nekem el kell szaladnom: ez egyik teremben a teve csontvázának az állkapcsa leesett... Pardon, még egy megjegyzést: ne üljenek le a székekre, azok kiállítási tárgyak! Amint a lila ruhás kritikus egyedül maradt a tömeggel, először végigment a falakon függő képek előtt. Azután kinyitotta a száját és egy pillanatra elgondolkozott, pontosan úgy, mint akinek nem jut eszébe, hányadika van. Majd a ceruzájával rámutatott arra a képre, amelyik magára vonta a figyelmét és beszélni kezdett: ■— így tehát előttünk van egy kép, a szövőnő portréja. Első pillantásra egy egyszerű asszony. De ne siessenek, hogy ebből immár levonják a következtetéseket. Ama színes foltok egybekötve lényének lelkesültségével, bizonyos feszült expressziót kölcsönöznek az arcképnek... — Mifenét? — Hallgass, inkább írd fel magadnak ezeket a lői munkaközösség elnöke? Bárki is legyen, ő... — Itt van, ni! — szakította félbe az igazgató a lila ruhás kritikus szavait, amint befutott a terembe egy új képpel. — Nem függesztették fel! A kis táblát ‘ odaszögezték, a szavakat, majd odahaza szövőnőt pedig kifelejtet- megnézzük a szótárban. ték. Fogja csak a kalapá— Ekképpen taglalva a szövőnő mentes a banális akadémizmustól. A művész — az egész területen hires, nevezetes kritikus a táblácska felé hajolt —, bizonyos Peszkin, az építészeti részleg ácsmestere, a tarkán lüktető kolorittal, a kontúrok öszcsot, fiatalember. Egy pil lanat és kicserélem a képeket... — Hát kinek a képe az, ami a falon lóg? — Öh, az nem igazi! Szenykovnak, az egyik gyári munkásnak a harmadik felesége, ismeretlen ember mázolmánya. szefogottságával be tudta Nincs neki művészi érténekünk mutatni az él- munkásnő őszinte lelki nagyságát. Tekintetét a jövőbe vetíti. A szövőnő szemében új teljesítmények akarata tükröződik. Kicsoda ő? Ö a mi korunk embere, a miénk, a mai népé. Ha figyelmen kívül hagyjuk csipkés pe- lerinjét és szemérmetlenül meztelen vállát... hm... akkor előttünk áll egy szerény... Ebben a pillanatban lépett be a terembe az igazgató a teve koponyájával a hóna alatt. Egy pillantást vetett arra a képre, melyről a kritikus annyi hévvel beszélt, káromkodott és eltűnt. — Ez a vászon — folytatta a kritikus >— megeleveníti előttünk a szövőnő lelki életét és társadalmi tevékenységét. Kicsoda ő? Szakszervezeti szervező? Biztosítási társadalmi munkás? A szűke... Csupán azért tartottuk meg. mert csoda cifra rámája van... Most pedig, látogatók. Arnold Geraszimovics beszélni fog önöknek Jelkinának, az igazi élmunkás szövőnőnek az arcképéről... De hová mennek...? Oroszból fordította: Pogonyi Antal OLVASÓNAPLÓMBÓL Serioző Simon: Hozzátok jöttem Fiatal, sokat ígérő, tehetséges költőt mutat be a Szépirodalmi Könyvkiadó. Serfőző* Simon szinte gyermekfejjel csöppent bele az irodalmi élet sodrásába. Kgmaszos hittel és szenvedéllyel próbál elindulni, hogy rálelve saját költői ú.jára, megfogalmazza sajátosan egyéni ízű költészetét. Az első versek ihletője a gyermekkor, a mesék, az álmok világa. A tanyai élet (innen jött, de nem ide tér vissza) nyers, nehéz múltú világa ötvöződik, találkozik valami misztikus, kamaszős nosztalgiával. („Vigyázok a házra”, „Magamhoz szólítom”, „Felcsapódó szán: ók felől” stb.) Költészete itt még idillikus hangvételű, de éppen ebből az idillikus világból nő ki egy egészséges, egyéni magatartásé líra. Ahogy elkerül ebből a világból, úgy zsugorodnak össze, fogynak el a kamaszkori világ valóságdarabjai, hogy egy új, a városba került ember új szemléletével telítődjenek meg. Elmegy a múltból, de nem tagadja meg a múltat, hanem egy előtte mindennap feltáruló izgalmas és értelmes jelen és egy még most születő, titkok és csodák nélküli jövő nevében fogadja el. Költészetének legfőbb ereje és értéke a költői kép. E képeket nagyon sok élménykomplexum, szug- ge&ztivitás és a már nagy elődnél (Vácinál) is tapasztalt epikus jelleg gazdagítja és fogja össze. Miszticizmusa Juhász Ferencével rokon. Népiessége pedig Nagy Lászlóéval. Hangja sokszor nyers és erőszakos, néhol azonban nosztalgikusan lírai, friss és őszinte. Éppen ezért verseinek szerkezete rapszodikusan egyenetlen, máshol a tartalmat erősítve fegyelmezetlen és montázsszerű. összegezve az elmondottakat: a sok dinamika, keresetlenség, élményszerűség, eleven lírai* ság azok a momentumok, amelyek költészetét figyelemre méltóvá teszik. (Szépirodalmi Kiadó, 1966.) Zsadányi Lajos Vasárnap a tanyán Tárnái László: C \ ■-.smmiseg Az emlékek hozzám mindig hűségesek. A legkedvesebb — talán csak álom — felkeres minden este, mintha mindaz, ami rég elmúlt, most valóság lenne. Csak messziről láthatom, hozzájuk nem nyúlhatok, mert ha tenyerembe veszem őket, — semmiséggé huüaaak. WWWHWWWHWMWMilWMíMlWWWVWHtimHmitMm Jó lerme néha költőnek lenni, mert sok mindennel találkozik az ember, ami versbe kívánkozna. Erre gondoltam éppen, ahogy rakoncátlan gyermekeimmel a tanyára igyekeztünk. hogy meglátogassuk a tatát és a mamát, akik betegek voltak a héten. Ráérő vasárnapunk volt és olyan kemény idő, hogy meg lehetett közelíteni őket. Kinn baktattunk már — a vonatból leszállva — a dűlőúton, azaz: az alkalmi téli úton. Vidám csetlés-botlás ilyenkor a járás... Fehérség mindenfelé; a Petőfi versében meglevő „befagyott a tenger” vesz bennünket körül. Ügy szikrázik a napfény, hogy szem legyen a talpán, aki állja. Az jut eszembe, hogy micsoda konvencionális butaság, hogy ilyenkor nem viselünk napszemüveget. Mert az nem a fénnyel, hanem a meleggel kialakult képzet- társítás... Egy tanya mellett haladunk el. Szélütött, rozoga ,tanya. Az öreg K. lakik benne. Tíz éve lehet, hogy megismertem. Akkor is öreg volt már. Régen nem láttam. A kutya kiszaladt az útra — a formaság kedvéért —, hogy megugasson bennünket. Ekkor tűnik szembe, kontrasztként a nagy fehérség ellenében a fekete varjúfelhő, amely az eddig csak ott bóklászó vén, baljós madarak megriadásából keletkezett. Itt jutott eszembe, hogy ez így együtt érdekes lehetne egy költőnek. Később meg Zilahy képei jelentek meg... Mondom aztán otthon, hogy milyen jól utaztunk, milyen jót sétáltunk, és hogy mennyi varjú (vagy ahogy a tanyán kell mondani mifelénk: „varnyú”) volt itt a K.-ék tanyájánál. Aztán mondom, olyan szélütött tanya ez, hogy egy tisztességes vihar mindenestül elviszi. — Szélütött a gazdája is —mondják. Tavaly lett beteg az öreg, azóta se mozdul... Ebéd után sírva jön a lánya a tanyánkba: — Meghalt az apám. Nem lenne hálás költőnek lenni — gondoltam át a napot. Mert ez így együtt múlt századi téma. Korabeli viszonyokkal. Beck Zoltán Győry Dezső: „Egy hattyú száll fölöttem m ágasan. Az zengi ezt az édes éneket — óh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlék ezet (Petőfi: Tündérálom) 4* ok ‘minden megválto** zott az utóbbi emberöltő alatt. Olyan változásokon ment át a világ és az' emberek, mint azelőtt száz meg kétszáz év alatt sem. Nem árt hát emlékezni az idősebbeknek és ráébredni az idő vágtatására a fiatalabbaknak. Nem a két világháborúról, nem a gőzhajtású áu- tomobilősről, nem is a Bleriot-vászonból, a bam- buszrudakból és dróthuzalokból szerkesztett húsz lóerős, óránként 75 kilométer sebességű s mindössze 350 kiló súlyú repülőgépről — ■melyen a világ csodájára 23 perc alatt repülte át a La Manche-csatornát —, a szuperszonikus, léglökéses gépóriásokig megtett fejlődésről akarok beszélni. Még csak nem is a házilag kötött pamutharisnyától a selymet verő nyloncsodákig beszáguldott technikai bravúrról. Egyszerűen csak a szerelemről. Az első szerelemről, aminek századelői kínjai s örömei már érthetetlennek, nevetségesnek és hihetetlennek tűnnek a mai ifjú szerelmesek szemében, hiszen ők már felügyelet nélkül járhatnak a jégpályára, a tánciskolába és házibulikon vesznek részt... Az örök szerelem „formai” változásáról akarok beszélni. * •Tizennégy éves múltam. * Egy osztálytársammal a jégpályára tartottam. Akkor láttam meg llust. A Rima hídján Gizi barátnőjével kis korcsolyájukat szíjon csörgetve már hazafelé tartottak a jégpályáról. Húsra bámultam. Valami édes villám vágott belém. — öl A nagy Ő. így neveztük akkoriban az ideált. Az enyém most érkezett meg. Tisztes távolból, kifürkészhetetlen akaratra követtem öt a piac felé. Aztán vettem egy füzetet. Naplónak. Beleírtam a dátumot és — még most is megvan — ezeket a korszakos szavakat: — „Ma láttam ■ meg llust...” És első Múzsámhoz este már megszületett az első szerelmes vers is. Költő lettem. m kkortájt nem lehetett megszólítani lányt az utcán. És a barnás bőrű, gyönyörű, nagy szemű llus nem járt velem táncórára sem, ahol a legyezőjüket billegetve árgus szemmel figyeltek a mamák, vagy a gardedámok. Hús akkor tizenkét éves múlt. így hát nem is tárhattam ki előtte nagy titkomat, jóllehet egyre készültem rá. De majd a verseim! Oda- adom neki. Azok mindent elmondanak. És „meghódítják”. Mindennap írtam egy verset. Néhány hónap alatt egy egész füzetet teleírkál- tam versekkel, amelyekben egy mai nyelvészbarátom szerint annyi a modem, hogy kétszer lemagáztam: Magába szerettem s többé meg nem állom, megmondom, kimondom: Maga — Ideálom. És naponta megvártam a polgári iskola előtt, a piacon, meg a Gizi barátnőjének a házánál, és köszöntem. A legnagyszerűbb trubadúrt ötletemnek azt tartottam, hogy köszöntem ne ki az iskola előtt, aztán elfutottam kerülő úton a piacra s a házuk előtt megint köszöntem neki. A család nyáron már vizitlábon áíU. De én csak nem mertem megvallani a remegve érzett titkot. Csak a költeményeimet tisztáztam le nagy igyekezettel egy miniszterpapírból készített füzetfélébe. Még be is szekundáztam miatta görögből! Ez volt az első és utolsó szekundám egész gimnazista koromban. Éjjel-nappal csak rá gondoltam. Ha pár szót válthattam vele, pirultam és izzadtam. * f\e aztán húgom barát- nője, Pásztory bitta egyszer magával hozta őt is. Lementek a kertbe virágot szedni. — Most! Itt az alkalom. Add oda a verseket! — biztattam magam. És a letisztázott versfüzetet a matrózblúzom buggyába dugtam. De nem mertem ajtóstól rontani a házba. Leszakítottam egy fehér nárciszt, visszasiettem a szobába s egy kis sorsjegyreklámra ráírtam: — „Átadhatom a verseimet?” Ezek a sorsjegy-reklám- icédulácskák olyanok voltak, mint egy • gyufaskatulya fél címkéje. Az egyiken ez állt: „Török — szerencséje örök!”, egy másikon ez: „Kis — szerencséje nagy!”. Összesodortam a szöveges cédulát és bedugtam a nárciszom kelyhébe. — így add oda — biztattam megint magam, — Akkor sem a húgod, sem Ditto nem veszik észre a nagy manővert. Szaladtam a kertbe. Csodaszép késő tavaszi nap volt. Szinte nyár. Minden ragyogott a. napfényben. Smaragdszínű volt a friss lomb, gyémántgömbként csillogtak a virágzó fák. És minden csupa illat. A csodálatos kép közepén Ö hajladozott a nárciszokért. Csokorba szedte. — Tessék, llus — nyújtottam át az én cédulás nárciszomat, és már ajkamon mit a szó, hogy „olvassa el, cédula van ben- ne!” Büszke voltam, hogy ilyen regényes lovag vagyok. Fölnézett rám azokkal a gyönyörű, hollófekete, édes két szemével. Ha tudtam volna énekelni, elkezdtem volna dúdolni az akkor népszerű nótát, hogy: Ragyogó két szép szemednek álmodója lettem... Szerencsétlenségemre nem volt. se hangom, se hallásom. De még a szépprózát sem fejezhettem be. Mire kinyögtem volna, kikapta a kezemből az üzenetet rejtő nárciszokat és a csokrához csapta: — Csak egy?... Miért nem segít szedni? — és az én nárciszom már eltűnt a többi között. Ez nagyon lesújtott. Oda a regényesség, oda a szép modorú ostrom. Oda minden! * Aztán ismét nekiduráltam magam. írhatok még egy cédulát egy másik nárciszba. De sietnem kell, meri Ditta és a húgom már végeztek a virágszedéssel és felénk közeledtek. — Mi a kedvenc virága, llus? — sóhajtottam gyorsan, bízva, hogy azt mondja, a nárcisz, és akkor én mégis megmondom neki. hogy mindjárt hozok még egy szál titokzatos nárciszt. Rám nézett, mosolygott. — A szamárkóró! — És elnevette magát. * t s*sak érettségi után ad- tam oda neki a vers- füzetet, mikor már kardos, sarkantyús tüzérönkéntesként úgy beszéltem neki az én tündérálmomról, mintha legalábbis nagyapómesét mondanék egy rég letűnt világról. Ötven évvel később, Egerbe látogatva, fölkerestem. Most ott él. És megmutatta a versfüzetemet. Örültem neki és ’qrültünk rajta. De sajnos, már nem tudtam elpirulni ettől az örömtől.
