Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

I

Jegyzet

egy dokumentumról

Volt idő, amikor a polgári társadalom válságtudatának legjelentősebb művészi kifejezőit a kritikánk és a kiadói gyakorlat jobbára megvetéssel intézte el. Proust, Joyce, Kafka (és mások ebből a kategóriából) leginkább megismerésre méltatlan szerzőként szerepelt a szellemi köztudatban, Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének új dokumentuma, a Társadalmi Szemle július— augusztusi számában közölt tanulmány bírálja ezt az elzárkózást. Elismeri, hogy az említett szerzők, nem védelmezték, hanem embertelenségében, elsivárosodásá- ban tetten érték és leleplezték az imperialista korszak polgári világát, elboruló horizontját, gyötrő reménytelenségét. Művészetük nagy hatású kritika volt, szellemében és céljában a nálunk is elfogadott, egy időben példaként állított kritikai realizmus folytatása. Könyvkiadásunk ezért mindazokat a, művészeket hozzáférhetővé te‘te és teszi, akik valóban jelentős újat alkottak.

A szemléletben és a formaadásban nemcsak értékes, hanem vitatható, vagy éppen elutasításra ingerlő elemeket is tartalmazó művek megjelenése ma már nem újdonság. A mítoszteremtés sznob papjai kellemetlen helyzetbe kerültek: a közönség maga ismerkedik a mértéktelen buzgalommal agyonmagyarázott — ős magasztalt írókkal. Elismeri és élvezi műveik tényleges hatását, ám azt is megállapítja, hogy a földig boruló ajwá- rozás kórusvezetői elfogultan, egyoldalúan tájékoztatták. Nem szóltak például arról, hogy a humánus értékeket romboló polgári társadalom kritikája ezekben a művekben maga is hasonul, torzulásaiban ismétli a széthullást, a le- fegyverzettséget és még sok mindent abból, amit tiszta szándékkal elutasít. Az Elméleti Munkaközösség állásfoglalása, Az irodalom

és a művészetek hivatása társadalmunkban című elemzés* erre is felhívja a figyelmet.

Tanúi vagyunk tehát egy folyamatnak, amely egyszerre jó és rossz. Jó, mert felnőttként szembesít értékes, de nem mindenben' meggyőző és nem mindig rokonszenves művekkel. Feltétele ez az igazi vitának, az igényeinkhez és lehetőségeinkhez méltó tájékozódásnak. Más dolog azonban a megismerés és merőben más a kritikátlan elfogadás. A kulturális érték elismerése és a különböző, olykor eltérő tartalmú értékek összemosása, a kategória-határok önkényes lebontása között nagy a különbség. Alig bontakozik ki a polgári dekadencia elemző kritikája, az ismerkedésnek az a vitázó válfaja, amely szinte feltétele az eszményeinkkel súrlódó, sőt nem ritkán ütköző regények, novellák, színdarabok rendszeres közlésének. Ez a folyamat rossz oldala, s erre szeretnénk a továbbiakban néhány példát idézni. A Thá- iia Színház bemutatta: Sámuel Beckett nagy hírű darabját, a Godot-ra várva című drámát. Dicséretes vállalkozás, amelynek sikere megérdemelt, haszna nyilvánvaló. Mindenki, aki képes és hajlandó őszintén szembenézni korunk problémáival, érzi Beckett művének izgalmát, hátterét és gyökérzetét a XX. század megrázó és felrázó történelmében. De éppen ez a felismerés, a teljesebb valósághoz viszonyító mérlegelés döbbent rá, hogy ez a darab igazi emberi hit nélkül fordult szembe egy hit nélküli világgal. Torz játékban mutatja fel torzulásait, lehangoló reménytelenségbe ágyazza, lefegyverzi önmagát, elérni vágyott, de el nem ért humanizmusát. Az a kritika, amely erről nem vesz tudomást, nem segíti a kritikai elsajátítást, a bírálva, megismerés folyamatát.

Elmondható ez Genet:

Cselédek című darabjának ismertetéséről is, amely a Nagyvilágban jelent meg. Kafka: A kastély című regényének bevezetője sem felel meg a felszínnél mélyebbre hatoló, elemző tárgyalás igényeinek. A marxizmus és az egzisztencializmus összeboronálásának lehetőségét valló irodalomkritikai fejtegetések már nem is hiányérzetet, hanem tiltakozást váltanak ki. Újból és újból előbukkan továbbá a Kafka-probléma. Az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozatban megjelent Kafka-tanulmány úttörő, értékes munka. El lehet ezt ismerni úgy is, hogy nem hallgatunk közben arról sem, ami a szerző, Sükösd Mihály felfogásában vitatható. Érdekes, sokoldalú fogékonyságú elemzésben bizonyítja Kafka jelentőségét. Élvezzük gondolatainak szép dialektikáját, s nem értjük, miért torpan meg a tény előtt, hogy. Kafka módszere, világnézete és művészi gyakorlata nem realista. A kérdésre választ ad Sükösd egyik vitacikke. Ebben közli: „...Brecht és Kafka között sem értékben, sem látásmódban nem látok merev ellentétet, sőt a művészi absztrahálás módszereiben, eszközeiben, a hagyományos realizmus formavilágának elhagyásában kettőjük messzemenő rokonságát sejtem”. Biz a párhuzam az irodalom és művészet alapvető kérdéseinek szembetűnően egyoldalú megközelítésére, vall.

Egyetemi szemináriumon, vagy műhelykérdésekkel foglalkozó művészek között van értelme arról a nem lényegbevágó, de valóban létező mozzanatról is beszélni, ami Brechtet és Kafkát nem elválasztja, hanem közelíti. A részletek és szakmai kérdések iránt kevésbé érdeklődő nagy- közönség előtt azonban a lényegről tanácsos szólni. Nem helyes a meglevő merev ellentétet oldva, lazítva arról beszélni, hogy a harcos marxista humanista, a

Vágási Imre:

Száguld már a

szél

Száguld már a szél anyácskám

sírod felől muskátlik száradása és vidám kacagás rohan

Mint a rét állatai Mint a fák madarai Kezedben a szőlő fürtje Kezedben a szelek lelke

Üzeneted átadták már Szelíd szemmel simogattál

Ilyen az emlék Lám az eltávozott itt jár az utcák visszavert fényében tétován és előttünk játszik a köd függönyeit eregetve amíg elfáradunk

nemzetközi forradalmi munkásmozgalommal szorosan eggyéforrt, pártos művész Brecht, és a szorongó magány fantasztikus kuli&z- száit felhúzó, önmagát is közéjük záró Kafka — szellemi rokonok. Nem azok, az absztrahálás módszereiben sem azok. De még, ha volna is valamiféle egyezés, a minősítés, a kategóriateremtés kritériuma változatlanul a két életmű célja, jellege, tartalma, alapélménye és sugallata közti kibékíthetetlen konfliktus maradna. A humanizmus forradalmi és ener- váltan polgári válfaját megkülönböztető, egyértelmű értékrendet is felállító kritikáról és esztétikáról közvéleményünk nem mondhat le és nem is fog lemondani.

Dcrsi Tamás

KÖROSTA J

Katsányi Pál

OLVASÓNAPLÓ

azt is tudja, hogyan kell megírni mindazt, amit akar.

Prágai pikareszk

Jegyszer alaposabban utána kellene már gondolni, miért van, hogy a szomszéd népek irodalmáról, annak értékeiről általában olyan keveset tud a magyar olvasóközönség; miért megy felfedezésszámba egy-egy cseh, román, jugoszláv író jó műve, holott az illetőt esetleg már régen magas árral jegyzik a pemzetközi irodalmi tőzsdén. Könyvtárak kimutatásai, könyvesboltok forgalmi statisztikája igazolja: gyenge az érdeklődés az ilyen művek iránt. S ha aztán valakinek a kezébe téved egyik-másik regény, elbe- izéléskötet, meglepetve

.IáH -Pz-dl . A + t

Hogy Hrabalt nem ismertem, nem bizonyult szégyennek vagy vétkes rövidzárlatnak irodalmi radaromban. Magyarul ez az első megjelent kötetkéje és otthon is csak 1963-ban publikálta először a Gyöngy a mélyben című novellagyűjteményt. Ekkor negyvenkilenc éves volt. Meglehetősen szokatlan életkor egy kezdő író számára. Eddigre azonban már egy eseményekben, élményekben, foglalkozásokban, kalandokban gazdag élet állt mögötte: volt jogászhallgató, jegyzőgyakornok, vasúti forgalmista, biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó,

Elbeszélései egy érdekes műfajt elevenítenek^ fel, a pikareszk-regények, novellák műfaját, mely tulajdonképpen sose tűnt el az irodalomból, csak időnként színt és alakot váltott, álruhába bújt. A kalandosság, a néha burleszkig felpörgetett humor, a különleges figurák, a jó ízű, nem ritkán vaskos történetek mindig éltek, s mindig népszerűek voltak. Hrabal pompás novellái annyiban adnak eredeti színt és ízt ehhez a népes és gazdag téma- és figuraegyütteshez, hogy sajátos lírával szövik át a történeteket, s egyik- másik írásban a mi Gel- léri Andor Endrénkre emlékeztető módon keverik a realitást egy tündéri irrealitással, mintegy másik képsíkba fordítva a törMilyen jó író! Mi jelent már meg ettől magyarul? S nekilát, hogy felfedezze a már régen felfedezett szerzőt.

Kicsit így jártam most én is. A Modern Könyvtár zöld színű új kötetén először a cím ragadott meg: egy cseh író neve és alatta olasz a cím: Bambini di Praga. 19i7. Bohumil Hrabal nevét életemben sem hallottam, pedig hűségesen figyeltem az új és gyakran kitűnő cseh műveket, mióta Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámája belém- oltotta a kíváncsiságot a mai cseh irodalom iránt.

vasmunkás, papírgyűjtő, díszletmunkás. Egy életre való élményt szedett össze, s ezeket irta és írja meg a novelláiban. Első kötete nyomban népszerűvé tette, s később a kissé értetlen kritika is főt hajtott előtte, 1964-ben .és 65-ben megjelent újabb kötetei után.

Hrabal kötete — meglepetés. A Bambini di Praga, 1947 elbeszéléseiben egy teljesen kiforrott hangú, egyéni látásmódú író jelenik meg. Semmi nyoma a kezdők bizonytalankodásainak, semmi jele a tétova forma- és stíluskeresésnek. Hrabal tudja mit akar és

ténetet, a szereplőket. Valóság és költészet, vaskos tréfa és légies könnyedség egymásba játszása adja e novellák egyéni báját. Szereti az életet, szereti a néha svihák, néha elragadó, néha gonosz, néha tragikomikus kisembereket, szereti a jó sört, a jó tréfát, a csinos, bővérű nőket, a finom virslit; — abban a korban, amikor divat szenvelgő, vérszegény, unott és kiégett hősöket teremteni az irodalomban, Hrabal nem restelli az életörömöt és a megelégedett, boldog ember alakját megformálni, szívvel és meleg együttérzéssel. Jó író, igazi művésze az írásnak.

Takács István