Békés Megyei Népújság, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-24 / 174. szám
Ladislav Mnaeko: Elmondta egy százados Váci Mihály: Gyökerek fokoznak Töltésoldal, tördelt akácos, a sínnel fut, mint a puli, a fürge gyalogút; földöntúli csillag vezet az állomáshoz. A szél ujja veri keményen: s az útra tűzött nyárfasor suhogva mint a hárfa szól: gyökerek fogóznak a mélyben. A kukorica rendezett seregben visszavonul — a tarló néha lángol; mint csigaszarva: — a világból az utak visszahúzódnak ijedten. A zúgó erdők zöld-kék áradása a föld alá visszaszivárog; a táj kiszáradt meder, csorba árok, s a szárazon maradt hal csillanása minden levél. — A földbe eke vág az arcba ránc és fájdalom a szívbe. Az ember alig bírja eleinte, de aztán tűrhető lesz a világ. Ilzt az éjszakát soha nem felejtem el. A járművek egész nap szállították a menekülőket. Alkonyattájt elküldtem Máriát is. Nem volt rá időm, hogy eldöntsem, helyesen cselekedtem-e vagy sem, de amikor a tábornok akkor éjjel felhívott, hogy menjek el érte, az az őrült remény töltött el, hogy ott bizonyára találkozom még Máriával. Beültem a kétéltűbe. Személyautóval már nem lehetett átmenni, a víz keresztül- ömlött az országúton, s egyre nőtt. A termelőszövetkezeti parasztok marhacsordáikat tereltek, az emberek pedig batyukkal és kiskocsikkal teljesein ellepték az utat, ezért csak lépésben haladhattunk, nem segített sem a villogtatás, sem a kürtszó, így menekülhetett annak idején is á front elől a környék lakossága. Az út mellett helyenként tűz lobogott, tolongtak körülötte az emberek, bizonyára vacsorát készítettek. Az egész tömeg Érsekújvár felé ömlött, s csak kisebb csoportok maradtak Hurbanovóban. A harminc kilométer jó két óra hosszat tartott. Elképzeltem, hogy prüszköl, szitkozódik a tábornok. Hadd szitkozódjék... Érsekújvárod az utcák, a terek, a parkok tömve voltak menekülőkkel. Tűz mellett melegedtek vagy ültek, sírtak, tréfálkoztak, feküdtek, álldogáltak, aludtak. Az egész várost átjárta a katonai konyhák szaga, levágtak néhány hízót, és valami tehenét. A tűz mellett nyárson sütötték a húst, a helybeliek egymás között osztották el az embereket éjszakára, mindenki segíteni akart, ahogy tudott, hogy csökkentse a szerencsétlenséget. Az asszonyok állandóan hordták az ivóvizet, valahol csapra ütöttek néhány hordó sört is. Ismerősök idegenektől kérdezősködtek övéik után, a férjek keresték a feleségüket, a feleségek a férjüket, minden pillanatban lehetett hallani valakinek a nevét. A téren autóbuszaszlop állt útra készen, hogy hátországba vigye a menekülőket. Utasítottam a sofőrt, haladjon lépésben. Feszülten figyeltem; hátha meglátom valahol Máriát. Egy szó égetett: Vége. Nem lehet vége, Mária! Nem lehet. Túl ostobán lenne vége. Most nincs időm semmire, de egyszer csa'k lesz, és akkor meglátjuk, igazán vége-e. Hát persze, hogy káromkodott a tábornok! De ez már a tábornokok tulajdonsága és 'kiváltsága. — Csicsóra — parancsolta. Nem tudtam, mit akar ott éjjel, de a tábornok tábornok... — A legrövidebb úton...! * Az 1965-ös csallóközi árvízről megrázó riportokban számoltak be a szlovák és a cseh írók. A megrendítő természeti katasztrófa szépirodalmi mű megírására ihlette a magyar olvasóközönség előtt is jól ismert jelentős szlovák írót, I.adislav Mnackot. E fordítás résziét a könyvből. A legrövidebb út Komáromon keresztül vezetett. Egy ideig gondoltam, megmondjam-e neki, de aztán elvetettem. Még jobban kitörne. Hurbanovo után csak lépésben haladhattunk, még mindig özönlöttek az emberek és az állatok a veszélyeztetett területről. Komárom után magyar és szovjet katonáikat láttunk dolgozni. Keresztül-kasul köröztek a motorcsónakokkal, reflektorokkal pásztázták végig az éj sötét tájat, a falvakban szedték össze a kétségbeesett embereket. Később sok mindenről lesz szó, de hogy az árvíz nem követelt smberáldoza,tokát, a fő érdem az övéké. A legjobb időben érkeztek, amikor még a mi különleges alakulataink nem jutottak el ide. Megmentették az embereket, az állatokat, vízbe ugrottak az utolsó tyúkért, csónakjukba vették a macskákat, a kutyákat is, elsőnek értek a legveszélyesebb helyekre, előbb, mint mi. Ott voltak a gátszakadásnál is. Erős agregátorok termelték, az áramot a reflektorok számára. Ezen az éjszakán láttam meg először a gátszakadást, A víz hömpölygőit, semmi sem tudta visszatartani. A gátszakadás két végén némán álltak a szovjet tisztek és katonáik. A gáton megrakottan, nehéz teherrel állt a teherautókaraván. Tanácstalanul, nem tudták, mit tegyenek. A tábornok üdvözölte a szovjet és a magyar katonákat. — Elmehet — utasított. — Önnek ott fontosabb munkája van... És küldjön ide egy hemyótalpast, használatomra. Elindultam. Csicsóban néhány átfagyott parasztot vettünk át a szovjetektől. Zlatna mellett a vízből egy fehér lovat húztunk ki. Itt divat volt a tsz-eknél, hogy fehér lovat tartsanak a parádés fogatok sízámára. A ló teljesen kimerült, megfogtuk a zabláját, és magunk után húztuk, míg szilárd talajra nem értünk. Aztán felhúztuk a járműre. Megveregettem a tarkóját. A ló, mintha érezte volna, hogy biztonságiban van, nyugodtam állt, hagyta, hogy veregessem, nehezen lélegzett... Komáromban a főtéren rakodott le az utászoszlop. Vártak a bevetésre. Ébren voltak, a járművek körül álltak és az árvízről beszélgettek. Ilyen volt ez az éjszaka. Az irodáiban az ügyeletes egy üzenetet adott át, hogy azonnal menjek az árvíz- bizottság ülésére. Az üzenetet néhány órás késéssel kaptam meg, így is időben érkeztem. Reggel kilencig üléseztünk. Elfogadtunk egy csomó határozatot, amelyek már akkor elavultak, amikor tárgyalni kezdtünk róluk ... * Elicit néhány nap. Nem egészen két hét. A két dunai szakadáson át milliárdnyi köbméter víz ömlött. A kiáramlott víz a talajvízzel együtt 150 ezer hektár földet árasztott él. Elpusztított és megrongált több ezer házat, sok helyen az egész berendezéssel együtt. Elszakított néhány hidat, alámosta az országutakat, és mély, gödröket vájt ki rajtuk, elpusztította a vasúti hálózatot, a vasúti hidakat, a töltéseket, a gépeli százait tette tönkre, amelyeket nem tudtak időben biztonságba helyezni. A vízben megfulladt néhány száz szarvas- marha, juh és százezernyi baromfi"! Több mint kétszáz hektár szőlő is a víz alá került. Tízezerre tehető a befulladt gyümölcsfa, cseresznyefa, sárga- és őszibarackfa, diófa. Aztán a dohány, a kukorica, a gabona, a cukorrépa, a rétek, a legelők és az erdők. Felmérhetetlen kár. A hajógyárban és a többi üzemben egy időre abba kellett hagyni a termelést. Több ezer teherautó és személygépkocsi több ezer kilométert tett meg. Másutt lett volna rájuk szükség. És arra az anyagra is, amelyet ide szállítottak, másutt lett volna szükség. A helikopterek több ezer órát repültek. Tucatnyi iskola pusztult el, amelyekben egyelőre nem lesz tanítás. És a több ezernyi, több tízezernyi menekült élelmezésének és felruházásának a költsége! És az emberek erőfeszítése, munkája? Két héten át száz és száz férfit vetettek be. a csicsói gátszakadás elfojtására. Ezenkívül be kellett töfniná több ezer kisebb-na- gyobb buzgárt. Szinte minden községben hirtelen emelt gátakkal kísérelték meg a víz útját állni... És a jövő? A víz hónapokra vette birtokba a vidéket. Nem hetekre __ hónapokra... mi l esz a földdel? És jön oda egy. hülye újságíró, és pofázza, hogy az itteni embereknek az árvíz csak szerencse. Hogy új, szebb falvakat építünk nekik ... Békés ember vagyok, nem lobbanok fel hirtelen, de olyat sóztam a kélepelőjére, hogy elöntötte a vér. — Ide az engedélyt — üvöltöttem rá. — Ebben a szempillantásban elhagyod az árvizes területet, és ha még egyszer itt megjelensz, csak vért fogsz köpni, te disznó. Még abban az órában ki- zsuppedtuk aWörzetböl. És még egyre fenem a fogam. Valamelyik újságban, már nem tudom melyikben, valamelyik szamár megírta, hogy nekünk is van Velencénk ... Szerencse... Velence... eh!... Kirajzottak az okosok. Eljön, sertepertél az ember előtt különböző papírokkal és követeli, adjatok helikoptert, kétéltűre van szükségem két napra, csoda, hogy némelyik rám nem kiáltott, álljon vigyázzba, ha valamit kérek magától! De volt itt egy szürke ember a prágai rádiótól, soha nem kívánt semmit, soha nem kérdezősködött, volt füle és szeme, nálunk üldögélt a parancsnokságon, senki sem figyelt fel rá, a katonákkal járt a falvakban felderítésre, — de minden este izgatott, zaklatott hángon tudósított arról, ami aznap történt. És hány önmagajelölte megmentő •fordult itt meg! Eljött egyszer egy ezredes a parancsnokságra, és mindjárt parancsolgatni kezdett, ezt csinálják, ezt rendezzék! Rajta! Mondom neki, ezredes elvtárs, tudja-e merre van Calovec? Nem tudja. Hát akkor előbb ismerkedjen meg a tereppel. Tudja, sokszor az ember majd felrobbant, mikor hallotta, és nem is akármilyen szájból, hogy az árvízzel a talaj feljavul, ahogy javul a Nílus ártere a folyó áradása nyomán. Jöttek utánam és mások után is — ki a felelős ezért, százados elvtárs? Nem nyugtatta meg őket, amikor azt feleltem, hogy a Duna., Mást akartak hallani. Feltartottak bennünket, lopták a drága időnket, mindennap mások, de mindennap mintha ugyanazok jöttek volna. ..pszichológiád” tanulmányokat, folytattak. Nem vették észre, hogy éppen rajtuk kell „pszichológiát” tanulmányozni. A „tudja merre vafi Calovec?” a parancsnokságon titkps jelszóvá vált az eltávolításra. Nem tudja, merre van Calovec? Ügy előbb nézzen utána, nincs időnk hiábavaló szórakozásra. Mondom, milliárdnyi köbméter víz, százötvenezer hektár elárasztott föld, és ráadásul ez a „járvány”... Nekünk más gondunk volt. Odafut egy rémült katona: — Tűz van — kiáltotta már az ajtóban. Ez a szó mindig mozgósít. Az ablakhoz ugrottam. A katonának elakadt a lélegzete, zihált. Csak nagy nehezen tudtuk kivenni belőle, mi és hol ég. Az elárasztott állami gazdaságban meggyulladt a karbid. öngyulladás. Istenem, még ez is! Éppen csak a tűz hiányzik nekünk! Elküldtük a tűzoltókat. Volt munká- ük. Víz körös-körül és nincs mivel oltani! Víz körös-körül, milliárdnyi köbméter víz, és nincs mit inni. Az árvízbizottság minden faluba küldött helybeli önkénteseket. Annak a kicsinek a védelmére, amit meg lehetett őrizni. A rend megőrzésére. őrszolgálatba. Mindenre gondolnunk kellett. Az esetleges rablásra is. Megtiltottuk, hogy a lerombolt és elárasztott falvakba önhatalmúlag bárki is belépjen. Megtiltottuk, hogy bemenjenek a házakba. Az árvíz nem követelt ember- áldozatot, most veszélyeztettük volna őket, amikor már megállapodott? A férfiak a falvakban — volt köztük rendőr, politikai munka,társ a- járási bizottságtól — enni és inni akartak. Az árvíz megnehezítette az áru szállítását, néhány napig kétél- tűeken voltunk kénytelenek szállítani. És ez drága közlekedés volt. Amit leginkább kértünk — sör volt, és sörből volt elég. Éjjel-nappal szállították az élelmet és a sört. Egyszer elmentem, hogy meggyőződjem róla, hogyan zajlik ez le. A közlekedő nehéz motor zaját széltében-hosszáiban lehetett hallani, de a sofőr a megérkezéskor vagy a kikötéskor mindig félzúgiatta a motort. A férfiak, akik már hetek óta állták az őrséget, iikák nem tudták, merre van a feleségük, a gyerekeik, összefutottak, ez az egyetlen összeköttetésük a világgal. Beültünk valamelyik „száraz” házban, ha volt posta, szétosztottuk a címzettek között. Drága férjem, olyan szerencsétlen vagyok, nem akarok élni ... törődj a kacsákkal, ha már otthon vagy. Zsuzsi írt valahonnan Észak-Csehországból, hogy jól vannak, de ’ állandóan sír, drága férjem, a fehérnemű alatt volt ezer koronánk, amelyről nem tudsz, hát védd meg a víztől, vendégeld meg a szoniszédokat, akik ott vannak veled, ha már annyit vesztettünk ... drága férjem, szomorú vagyok, jó embereknél vagyok, de úgy érzem, hogy a terhűkre vagyok, segíteni szeretnék, de nem engedik, hát olyan feleslegesnek érzem magam, és olyan nehezen múlik az idő ... drága férjem, élünk ... és majd lesz valahogy, és jól ápold a kislibákat, szükség lesz új párnákra... — Maradjon velünk, százados elvtárs — kacsintott rám egy öreg paraszt. Olyan jelentősen kacsintott. Enni hála istennek van mit, megöltek egy gazdátlan hízót, a kocsma ép, víz alatt van, de ép, és amit lehetett, megmentettek belőle ... — Maradjon, százados flvtárs, pihennie kell... elüldögélünk a tűz mellett és kortyimtunik a tüzes vízből. Nagyon szerettem volna maradni. Pihenni is, tüzes vizet is inni. De eszembe jutott a határozott tábornok a gátszakadásnál. Hár<yn vonalat húztunk ki neki és azóta az éjszaka óta, amióta kivittem, nem mozdult el onnan. Adna is ő nekem pihenni és tüzes vizet inni! — Ismeri azt a tréfát a Mariról és a kocsiról, százados elvtárs? De én arra gondoltam, mit éreznek, mikor lefeküdnek a sarokba, a rongyokra, és újból és újból felidéznek mindent. Amikor felléptem a járműre, zeneszót hallottam. Valaki szájharmonikán játszott az alkonyaiban: Kertem, kertem, szép zöld kertem... a holt kertben, a halott fákon túlértek a cseresznyék. Éjfélkor megkeresett a rádiós. — Telefon Olmücból. fl telefon egy ideig prüszkölt, krákogott és recsegett, de egyszerre csak felhangzott: — Hallasz engem? Hallasz? Hallasz engem? Ott vagy? Hallasz engem? Nagyon haragszol? Cerveno- horsko Sedlon vagyok a gyerekkel... miért nem szólalsz meg? Haragszol? Nagyon haragszol? Ne haragudj rám, bolond voltam, tudom ... akkor miért nem beszélsz? Semmit sem mondasz? Hallasz engem? Azt mondtam: Mária. Még egyszer mondtam: Mária . .. Mária, s még egyszer Mária ... és ismét... aztán berecsegett... Cervenohorsko Delo... hol az ördögben van? Olmüc valahol ott... — Tudod, hol van Cervenohorsko Delo? __ kérdezt em a rádióst. — Tudom, százados elvtárs, Jesenikyben. Ott nagyon szép... Oldal táskámból kivettem egy kis papírt. Egy szó állott rajta. Lassan, nagyon finoman, apró kis darabokra téptem. Az asztalon egy üzenet volt: „Jelentse a miniszternek, megfékeztük a bestiát!” Ijedtemben és egyben az örömtől, füttyentettem. Fordította: Krupa András
