Békés Megyei Népújság, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
KO ROST AJ Evzen Perina: Tanmese a retekről Körkép 66 — Huszonnégy mai magyar novella — A IX. c osztály élősarkában olyan hatalmas retket termesztettek, mint egy velencei gondola. Betöltötte a fél osztályt. Le- velei egy emelettel feljebb a VIII. a • mennyezetéig nőttek, gyökerei lenyúltak az igazgatói irodába, s ott megrongálták az egész iskola nevelési tervét. Ki tette ezt? Hát, persze hogy Torkos és Vondrasek! Torkos és Vondrasek, Vondrasek és Torkos! Bármi történik, ez a kettő nem hiányozhat...! Kukrál igazgató felelősségre vonta Kostát, a biológia tanárát. A retket el kell tüntetni! Azonnal! Ha ezt valaki meglátná, még kellemetlenség lenne belőle, nem beszélve arról, hogy az egy tanulóra eső alapterület kisebb lett az előírtnál... Kosta magához hívatta Torkost és Vondraseket. — Nézzétek csak, csirkefogók, mit műveltetek megint— Megfogták hát a retket és húzták, húzták, de erejüknél nagyobb feladatra vállalkoztak. Ami a sommázó válogatás tematikáját illeti, úgy tűnik, hogy a második világháború élménye most kezd igazában beérni íróinknál. A válogatás huszonnégy darabja közül ugyanis hat foglalkozik a háborúval. Közülük Feleki Lászlónak a szervezett tébolyt véresen gúnyoló gro- teszkja, a „Labdarúgó-mérkőzés” emelkedik ki, valamint Tabák András szelíden szomorú rajza egy, a deportálásból visszatért kisfiúról. Barabás Tibor felszabadulási élménye, Cseres Tibor budai ostromképe, Ga- labárdi Zoltán ellenállási rajza és Illés Endre lélektani írása mind kihordozott, élményt aidó művek, de közösek is egyben: nem kerek novellák, de kiemelt regényrészletként hatnak inkább. Virtuóz írást hármat találunk. Bertha Bulcsu balatoni impressziója, Szakonyi Károly őszi borongása és Thurzó Gábor kutyahistóriája arról tudósít bennünket, hogy e három igen felkészült, komoly tehetségű prózaírónk pici ötletből is tud megragadót írni. téktartással megrajzolt és ezért oly hiteles alakok, hogy sorsuk elszorítja szívünket. A kötet leglíraibb írása Veres Pétertől van, az „Ilus és Bandika”, mely egy, az asszon yiság, az anyaság első sejtéseit átélő lányka mesteri tollrajza. A legtöbb szereplőt Szabó Pál mozgatja a Szépülő szegénység című, kisregénynek is beillő elbeszélésében. Életerős, szép és méltóságteljes írásmű ez a közös gazdálkodás hasznosságát lassan megértő alföldi parasztokról és a művet át meg átszövik a szemér- metesen halk humor aranyié szálacskái. Bairáth Lajos kissé darabos elbeszélése igen rokonszenves, mert bányásznői „A Kuszenda-lá- nyok” tornyos testükkel, hihetetlen munkabírásúikkal nem valamely hősi pózú szoborrá nőnek előttünk, de magányos asszonyok maradnak, szeretetre vágyók. A válogatás egyik legdöbbenetesebb darabja a „Magány” Vészi Endre tollából. Témája egy süketnéma segédmunkás elárvultsága, vergődése társai között, Molnár Antal akik hiába segítenék ki rossz sorsából, de védencük baja előtt bénán áll az orvostudomány. A Körkép 66 összeállítása nagyjából sikerült, mert kevés kivétellel minden besorolt novella kitűnően megírt, ám a kép mégsem teljesen kedvező, mivel a ma témái kisebbségben maradtak itt. Helyes, hogy a „Körkép” most már évről évre rendszeresen jelentkezik, ám kérdéses, hogy az idei körkép egyenlő-e a mostanában, bőséges és változatos novellatermésünk, tükörképével? Darázs Endre Zsákhordók Ténagy Sándor: VAN REMÉNY Nem mártírkodom, ám boldog sem vagyok fulladásig; viselek hitet és rongyot, szívem, szavam kilátszik. Virág megüt, kő megsimít — magamat kire bízzam? Ifjúságom ha elsivít, kialszom, mint a villany. Álmom nyugodtan nyugtalan: bolondulásra, szépre van még remény, ha van szavam és van a reménykedésre. Gy omormosas Segítségül hívták az igazgató helyettesét. Torkos megragadta a retket, Vondrasek Torkost, Kosta Vondraseket, az igazgatóhelyettes Kostát... húzták, húzták, de a retek meg se moccant. Kukról igazgató ezt már nem bírta elviselni. Felgyűrte ujját, megfogta a helyettesét, a helyettes Kostát, Kosta Vondraseket, Vondrasek Torkost, Torkos a retket... húzták, húzták, de kihúzni csak nem tudták. És kihúzni még akkor sem tudták, amikor a segítségükre sietett a körzeti módszertanos és a szaktanácsadó, ezért a szakfelügyelőhöz fordultak. A szakfelügyelő a módszertanos mögé állt, a módszertanos a szaktanácsadó, a száktanácsadó az igazgató, az igazgató a helyettes, a helyettes Kosta, Kosta a két nebuló, a nebulók a retek mögé... húzták, húzták, ámde hiába. A szakfelügyelő tehát telefonon segítségért folyamodott a felső szervekhez, de senki sem vette fel a kagylót, sehol sem jelentkeztek, mert mindenki egy nagy tanácskozáson vett részt, amelyen az ifjú mi- csurinisták kezdeményezésének felkarolásáról tárgyalták, és arról, hogyan lehetne egyszerre olyan nagy retket termeszteni, mint egy futball-labda... Fordította; K. Á. Rangján alul szerepel Mándy Iván. A „Saki” ez az elkapkodott boxoló-kar- colat — gondoljuk —, hogy antifasiszta mondanivalója miatt került a kötetbe s nem istiláris értékeiért. Kolozsvári Grandpierre Emil írása nem azt a mindig világos Grandpierre-t mutatja, akit ismerünk. Stílusa fárasztó. Ugyanez áll Thie- ry Árpád talányos szimbolizmusára. Mennyiségét tekintve a szatíra e kötetben mostohagyerek. Viszont Moldova György „A verhetetlen tizenegy című sport-karikatúrájával — érezzük — e műfajban egyszeriben a legelsők közé tört fel. Hangja kissé nyers, de szeme a lehető legélesebb. Hatásosan villantja elénk valóságunk egy-egy szilánkját Csák Gyula, Lázár Ervin, Molnár Zoltán és Végh Antal. Oly egyéni sorsokat írnak le igen éretten, amelyek csak az ábrázoltra jellemzők. Talán Molnár napfényes anyácska-képe és Végh letargikus anyókaportréja igyekezne általánosan érvényeset is elmondani, de ez kettőjüknek helyenként sikerült csupán. Nádas Péter novellája, „A kertész” a kötet stílusban legkonzervatívabb írása. Nem idegen tőle a régies naturalizmus. Ami erénye, az a nyugalmas hang. Palotai Boris elárvult gyermekei viszont nagy mérNagy pogány volt Kuka Gergely, de most mégis úgy nézett fel a felhőtlen égre, mintha onnan várna segítséget. A homlokát átszelő mély barázdában úgy húzódtak a verejtékcsöppek, mint katonák a lövészárokban. Fejére millió tűznyilat lövellt a tűző nap, zúgó agyában az esti nóták dallamai kísértettek. — Lesz még ennek böjtje is — jutott eszébe a brigádvezető szava, aki vacsora előtt betért egy. félde- cixe a kisvendéglőbe és látta, amint körülülték a hordót a másik néggyel, akik szintén itt kókadoznak körülötte a hereföldön. Többet kalapálták a kaszát, mint amennyit suhintottak vele. Igaz, a fogadást megnyerték, mert megitták öten a hordó sört, de most meg... Hű, hát ezt nem lehet kibírni! Ügy érzi, az a sok sör — hiába lefelé nyelte — valami rejtélyes módon mégis fölfelé, a fejébe került és most szót akarja azt feszíteni. — Biztosan nem fér el egy ember fejében tíz liter sör — morfondírozott Kuka Gergely. Még ha üres lenne, akikor se. Hát persze, hisz nem vödör az ember feje. Kezefejével elmázolta homlokán a verejtéket, aztán olyan reménytelenül hordozta végig tekintetéta Közös Rög Termelőszövetkezet hatalmas heretábláján, mint hajótörött a végtelen tengeren. Idétlenül fenni kezdte a kaszáját, de kiejtette kezéből a kaszakövet. Bal kezével a kaszanyélre támaszkodva lehajolt, hogy felvegye a követ, amikor úgy érezte, hogy valaki fejbevágta. Kínosan felegyenesedett, megfordult, de senki sem volt körülötte. A feje viszont úgy hasogatózott, mintha kisfejszével aprították volna. Ha lehajolt, még jobban. Szemei előtt karikák foszforeszkáltak. — Itt a végórám — gondolta. — Emberek — kiáltott lémül ten. Egyik kezével gyomrát, másikkal a fejét fogta. — Rosszul vagyok — lihegte a másik négynek, akik úgy vették körül, mint este a félakós hordót. A keszeg Üsti Gábor szólalt meg először: — Én mondom, romlott volt az a sör, én is kutyául érzem magam. — Én is... Én is... Én is... Csakugyan, nagyon pápista színük volt. — Ez nagyon gyanús nekem, biztosan valami gyomormérgezés — állapította meg elhaló hangon a szé- le-hos&za egy Kis Gergely —, így nem lehet kaszálni... — Menjünk be a központba, oszt’ jelentsük — jött vissza a látása Kuka Gergelynek (mert határozottan jobban lett, hogy abbahagyta a kaszálást). Vál- lukra vették a kaszát és elindultak. Ügy poroszkál- tak, mint a fuvaros ló estefelé. Ha szóltak is, csak panasz volt. — A fejem... a gyomrom... jaj. Amikor beértek a Közös Rög Tsz hatalmas épületektől körülvett négyszögletes udvarára, éppen akkor jött meg a másik oldal felől motorral az elnök is. Pont előttük fékezett le. — Mi van, emberek? — Valami mérgezés lehet a bajunk, elnök elvtárs — magyarázta szaporán Kuka Gergely. — Még a látásunk is homályos... — Már reggelizni sem tudtam — sóhajtotta Üsti Gábor. Az elnök nagyon komoly képet vágott. — Hűha! Itt gyors intézkedés kell. Üljenek csak le oda a hűvösre. Egy padot tett a nagy eperfa alá. — Aztán ne mozogjanak, mert ilyenkor az is gyengíti a szervezet ellenállását — szólt a megszeppent emberekre. Aztán elsietett az iroda felé. A betegek meg úgy ültek a lócán, mint csínyt tét); gyerekek verés előtt. A nyitott irodaablakon kihallatszott a telefon csengése, majd az elnök fojtott hangja, de a feszülten figyelő öt ember csak a végét értette. — ...igen... csak minél gyorsabban., igen, ide a központba... köszönöm. \
