Békés Megyei Népújság, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-22 / 120. szám
I Zelei Miklós: Petrarca után Átmehet úgy a városon, hogy nem veszi észre senki. Ezért csak csöndben eloson s nem mer soha felnevetni kinek a boldogság csak álma mert senki nem kiált utána. TANÁCS Hogy megtudd majd: mi mennyit ér örökké ág legyél s gyökér. Tandi Lajos: Elmentél Utolsó csókod még nem hűlt ki a számon, hosszú ujjaim érzik még hajadat, szíved még válaszol szívemnek, bársony kezed érzem még arcomon, de Te már messze vagy. Elmentél az esttel. Piros ballonod beködösült az égbe, vörös alkonyat lett a szürke égen. Letűntél egemről halkan, véresen, mint alkonyi vörös nap őszi esteken. Az ég sírni kezdett, cseppjei könnyeim voltak. A IX. Alföldi Tárlat Gyulán A közel egy évtized alatt már körvonalazódott az al- íöldi tárlatok jellege. Az érdeklődő közönség ismeri, számon tartja az évről, évre kiállító művészeket, s azt tekinti természetesnek, ha meghökkentő változások, indokolatlan vargabetűk nélkül építi mindegyikük a maga művészi világát. Látványos meglepetéseket ritkán tartogat az ilyen tárlat, ritkán fordul elő, hogy korábban észre sem vett kiállító egyszeriben az érdeklődés előterébe kerül. Ha mégis akad példa előre be nem kalkulálható gazdagodásra, ez jórészt annak köszönhető, hogy időről időre új név is felbukkan, s közöttük olyan művészek -neve, akiknek munkásságát jelentős kvalitású művek fémjelzik. Kiállításunk ez alkalommal sem „rendhagyó”. Elsősorban azokkal a művészi teljesítményekkel jellemezhetjük, melyeket a múltban is e tárlatok fő jellegzetességeinek hordozóiként emeltünk ki. Mégsem jelenti ez a megállapítás, hogy mostani kiállításunk ne hozott volna új színt, ne különbözne az eddigiektől. Ami mássá teszi, megkülönbözteti a korábbi évek alföldi tárlataitól, nem látványos újdonság, merész mást akarás ugyan, de a jórészt még rejtett tendenciák hovatovább olyan jellegzetességekké kristályosodhatnak, melyek differenciáltabb ítéletet kívánnak a véleményalkotótól. A továbbiakban tehát azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt években is tapasztalt megbízható teljesítményekkel együtt vagy azok mellett milyen újabb, egyélőre még csak nyomokban jelentkező tendenciákra kell a IX. tárlat anyagát elemezve felfigyelnünk. Ami a kiállítás összképét illeti (a lokális elfogultsággal váló meggyanúsítást vállalva jelentjük ezt ki), ez alkalommal is a Békés megyei művészek adják meg az alaphangot. A derűs hangvétel, a múlt és jelen, ember és külvilág relációiból kibontott vallo- másos gondolatérzések, ~a hangulat és az intellektus találkozásából született fegyelmezett s mégis az ötlet frisseségét őrző képi megoldások jellemzik művészi felfogásukat. Ha ezt művekkel akarnék jellemezni, elsősorban Koszta 1 Rozáliának a gyermeki nyíltság gyöngéden érzékletes megszólaltatásától a kama- szos zárkózottság jellemzéséig ívelő portréit, és Lip- ták Pál jelképi motívumokat felhasználó, a mindennapok egyhangúságából felfel villanó derűt látvánnyá formáló életképeit említhetjük példaképpen. De a többiek is — a dekoratív hatású láttatás és az aprólékos ábrázolás végletei között tájékozódó Ezüst György, a kopottas használati tárgyak esztétikumát hangsúlyozó Bazsali Ferenc és a kevéssé hangsúlyos művekkel szereplő Alexin Andor, Fülöp Erzsébet, Miklós István, Mokos József — ugyanennek az együttesnek közös szólamából szólaltatnak meg jellegzetes hangzatokat. A fentiekben jellemezhető alaphangulatot viszont más jellegű vállalások, törekvések árnyalják, mintegy ellenpontozva a Békés megyeiek művészi szándékait. Első helyen Szalay Ferenc képeinek áhítatos tisztaságáról, lírai gondolatiságáról és harmóniakereséséről, mint a fiatal vásárhelyi művészek egy irányba mutató igyekezetének sűrítetten megvalósuló eredményéről kell megemlékeznünk. Tartalmilag, érzelmileg ugyanezt a határozott célra törést figyelhetjük meg Hézsö Ferencnél, a Munkácsy-emlékérem ez évi nyertesénél. Képépítésében a szerkezetesség, dekorati- vitás egyensúlyát keresi, s ilyen szempontból az alföldi tárlatokon is évről évre erősödő konstruktív igény megfogalmazója, mint rajta kívül még a festő Fontos Sándor, Pintér József, a grafikus Józsa János. Hézső azonban nem elégszik meg a felületek struktív építésével — jól tudva, hogy ez csak formai vívmány —. a szívósan kimunkált kifejező eszközöket lírai mondandójának szolgálatába állítja, s ily módon a gondolatilag kiérlelt képi szerkezet s a vásárhelyi hagyományokban gyökerező naív igazmondás szerencsés együtthatását sikerül elérnie. A kiállításnak ez utóbbi s tendenciájában mindinkább számottevő mellékszólama — mint lentebb már utaltunk rá — korántsem hat váratlan, különleges eseményként, s főleg azért nem. mert a Békés megyeiek, illetve vásárhelyiek törekvései tulajdonképpen egyirányúak, s ami ebből művekben realizálódott, esetleg ugyanannak az útnak különböző állomásait jelentheti. Amit eddig elmondtunk, szinte kizárólag a festményekre vonatkozott, s ez nem véletlen, hisz egy-egy képzőművészeti kiállítás hangulati elemeit elsősorban e műfajnak kell hordoznia. A grafikai lapok kevésbé látványosak, s bármilyen mívesek is — mint ez alkalommal például Lóránt János és Józsa János lapjai —, inkább egyenként, mindegyik darabot külön- külön elemezve, mintsem együttesen értékelhetők, értelmezhetők. A plasztikai anyag azonban (jóllehet egyébkor, s vidéki kiállításokon különösen, a szobrok is némileg alárendelt szerepet viselnek) szerencsés esetben igen hangsúlyossá válhat egy-egy kiállításon, s korántsem tűnik a festmények hátterét adó szervetlen kiegészítésnek. A. IX. tárlat ilyen szempontból feltétlenül figyelmet érdemel! S ha az eddig nem szerepelt művészek jelentkezését — mint a kiállítás rangjának emelkedését jelző tényt — konstatáljuk, ez is egyszersmind a szobrászati anyag gazdagodását jelenti. Kis Nagy András (aki megyénk szülötte és első alkalommal mutatkozik be szűkebb pátriájában) a Dózsa György emlékét idéző érmeivel és monumentális hatású kisplasztikáival a tárlat egyik legrangosabb kiállítója. Mihály Árpád és KÖRÖST AJ Rácz Edit szintén először szerepelnek Békés megyei kiállításon, s mindketten — korántsem együttfogó utakon ugyan — a kisplasztika kifejező eszközeit jó irányban keresik. De a most első alkalommal bemutatkozó szobrászok művei mellett a „törzsgárdából” is ki kell emelnünk néhány teljesítményt : a vonalak harmóniájára. illetve ritmusára építő Fekete Jánosét, a domborítás, a körplasztika és az érem műfajában egyaránt elmélyülten munkálkodó Tóth Sándorét, a gyermeki tisztaságot líraian megfogalmazó Simon Ferencet, a kedvesen játékos érmekkel szereplő Szabó Istvánét, a robosztusán faragó Búza Barnáét és a szerényebb műfajban alkotó (érmekkel szereplő) Mlado- nyiczki Béláét. A szobrászati anyagnak ez a vázlatos szemléje is sejteti, hogy ez alkalommal korántsem játszanak alárendelt szerepet e műfajok, sőt a figyelmesebb vizsgálódás azt is megállapíthatja. hogy egyik-másik alkotás végső soron a festészeti törekvésekkel rezonál. A bevezetőben azt hangsúlyoztuk, hogy a IX. Alföldi Tárlat nem lep meg — s nem is lephet meg — váratlan újdonságokkal. Ami a kiállítás alaphangját illeti, ezt próbáltuk bizonyítani, utalva arra is, hogy figyelemre méltó mellékszólamként (s az idén ez jobban kihallható, mint volt az elmúlt évben), a struktív képépítés igényére is felfigyelhettünk. A változás, a gazdagodás a szobrászok szereplésével jellemezhető elsősorban, s ha ez a gazdagodás valóban tendenciát sejtet, a jövőben tovább növekszik szobrászaink érdeklődése a kiállítás iránt, feltétlenül az alföldi tárlatok rangjának további emelkedését szolgálja. Szilágyi Miklós OLVASÓNAPLÓMBÓL Larissza Reissner: Holdfényes Afganisztán ^ gazdag tehetségű Larissza Reissner bizonyára a szovjet szépirodalom első vonalába emelkedik, ha mándazit megírhatja, amire olyan nagy gonddal készült. A halál azonban korán közbenyúlt és Reissner alig harmincegy éves korában elment, maga mögött hagyva egy, az uráli munkások sorsát megörökítő nagy regénytri- lógia töredékeit. Sok megvalósítatlant vitt el miagával, de ami készet hátrahagyott, az igen jelentős. A négyszázegynéhány oldalas válogatás nem bőséges, de gazdag anyagából elsősorban a kötet címadó írása magasodik ki, ez a lírai úti- és komapló. Szokatlan .szépségű mű, amely — különösen az első félében — bámulatos érzékle- tessógével már a prózaversek erejével hat ránk. Re- i'ssner aprólékos megfigyeléseiből óriási látomásokat épít és ezek festőivé varázsolják előttünk a sziklás, kopár Afganisztánit. Az írónő epikája egyszerre bájos és erőteljes!, a mese- hangulatok nem nyomják el a 'kölcsönt kínálgató tőkések karakterisztikus leírását, azokét, akik az évezredes vakságból és süketségből gyógyuló — a mű 1923-ban íródott — független kis hegyi államra, Afganisztánra rátennék ’,boldogító” kezüket. Két németországi írása, az 1923-as „Hamburg a barikádokon” és az 1924-es „Hindenburg országában” két szűkszavú, felvillanásos irodalmi riport. A stílusromantikát messze kerüli már a hamburgi munkásfelkelés leírásának gyorsan pergő soraiban és a német milita- rizmus tápászkodásait is filmszerűen örökíti meg. Hazatérve — riportok írása mellett — a dekabristák portréit rajzolja — ezeket olvasva az acélmetszetek finom árnyaltsága jut eszünkbe —, ám élete már a felkészülés az első igazán nagy mű, a trilógia megírására, amely aztán már nem készülhetett el. Mint az alapos utószó megírja: Reissner nemcsak művében él ma is, de ott él Visnyevszkij nagyszerű „Optimista tragédiá”-ja felvonásaiban. A komisszárnő alakját Visnyevszkij Larissza Reissnerről mintázta, aki nemcsak írónőnek volt kiváló, de forradalmárnak ugyanígy. . Reissner kitűnő írónak indult és ezt a megfontolt válogatás hűen érzékelteti. Az alig százharminchárom oldalas, de pompás „Holdfényes Afganisztán” egy külön megjelentetést is megérdemelne könyvkiadásunktól. (Európa Könyvkiadó, 1966). Darázs Endre Józsa János Nyár
