Békés Megyei Népújság, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

KÖRÖSTÁJ

A „Feleskei nótárius”

szerzője

Száz évvel ezelőtt 1366. február 28-án — halt meg a reformkor egyik sokoldalú költői és .írói egyénisége: Gaál József. KJass'ztikai műveltségű atyja fiatalabb korában maga is verseit és lelkes előmozdítója volt a reformtörekvéseknek; a-z anya korán meghalt, így a tehetséges gyermek kezdetben szelíd, mély érzelmű, bánatos kis öreggé lett. Emiatt apja kiragadta komor környezetéből, szatmári rokonok közé vitte, ahol pár év múlva virgonc ifjúvá vált. Később a fiú Budán

évek divatlapjai szívesen közölték. Beszélyednek témája . átmegy a modern -életbe, egyaránt megénekli a szalonok, kunyhók, nagyvárosi kártya- klubok életét, a hortobágyi csárdával együtt. Pályájában a 40-es évek hoznak szép sikereket. Beszélyeibe szőtt népdalai, „Zenekórság'’ című pályadíjat nyert szatírája egy-egy állomása költői s- írói fejlődésének. Pályája töretlen, s ha 1842-ben nem tud szabadulni a légi hagyományoktól, mégis merészen m-utat rá arra az úttette. Nagyon természetes eizért, hogy Petőfi régebbi írók között Csokonai mellett szívesen olvasta, sőt» lépten-nyomon énekelte is vándor útjain. Egyik alkalommal költözködő szí nász- társaival a Rákóczi-indulót is a Peleskei nótárius szövegére' énekelte. Petőfi még színre kerülése előtt is ismerhette a darabot Aszódon, mert Neumann Károly Szarvason őrzöttt „Dal- lok’* című emlékkönyvében ma is megtalálható a mű .egy-egy szöveg-részlete 1837—38-as keltezéssel.

Ezüst György

Tavaszi táj

és Pesten tan-ult dicséretes sikerrel, elvégezte a bölcsészeti, majd a jogi taníolyamot. Keveset járt haza, önállósodott; órákat adott, iratokat másolt. Romlatlan szíve, a jó baráto-k s a magányos órákban űzött költészet élete végéig fenntartották derűs életkedvét, nemes törekvéseiben pedig megnyerte barátainak Eötvös Józsefet, Sízalay Básiziót.

Gaált szűkebb baráti körével az irodalom és hazaüság tüze lelkesített-e. Költészete — főképpen alföldi tájrajzával — nagyobb alkotókra, így Petőfire is hatott. Jártassá vált az irodalo-m mindjen. ágában. A régi és újabb magyar írók mellett Schott, B-ulwer, Claunen, Kotzebue is társai lettek. Az újabb magyar írók közül Kisfaludy Károlyt, Fáy Andrást, s a régebbiek kö>zött legtöbbet Szirmay Antal és Gvaöányi munkáit forgatta. Utóbbi híres művéből alkotta meg a „Peleskei n<ótárius”-t, mellyel írók s nagyközönség előtt elsöprő sikert aratott.

Jól látta a reformkori ifjúság problémáit, ismerte a tehetős külföldet majmoló, hazai kezdeményezéseket semmibe vevő kortársait, akiket Kisfaludy Károly gúnyolt ki olyan talpraesetten vígjátékaiban. Ismerte a fivoroyázó, garázda verekedések között edződött fiatalokat is-, akik a jövendő kor- tesküzd-elmekre vértezték fel magukat energiával. „Ólmos botok” című szatírájában ki is gúnyolja a szatmári korteskedést, s szónokolva tüntet fel benne egy -„.fontolva haladó” kortesvezért. Az Ólmos botok eredeti szerzői neve Szalikay Máté álnév .alatt sokáig homályban maradt. E hatásos művet a Nemzeti Színházban is elszavaltattálk Egressyvel, s oly derültséget keltett, hogy teljesen nevetségessé tette a konzervatív pártot. E költeményének megyei jelentősége, hogy 1842 tavaszán Petőfi szavalta el a Pápai Képző Társaság örömünnepén a műsor 14. számaiként, mely ünnepélynek egyik szervezője a -herényi születésű Orlai Petries Soma volt. A szereplők sorában ott találjuk a másik herényi származású Betőfi-barát nevét is: Sa-1- kovits Károlyét, aki még aszódi -diáktársa volt a költőnek, s később gödöllői főmérnök lett.

Gaál munkáit a harmincas évek alnianaciijai, a negyvene©

ra, amelyen Petőfi és Arany nagyobb sikert arattak. 1847- ben írt ,,Bányai Anna” című besizélyéin-ek harcos- ellenállásában már a közeli forradalom szele is érezhető.

Pályáját mégis a színmű- írás tette halhatatlanná. Nevét az 1838-ban színire került Peleskei nótárius őrizte meg. Haiti ataitlaiuságánaik oka: a harmincas évek német színdarabjainak bonyolult cselekménye, alantas komikuma, közismert sematikus meggazdagodási vágya, a tündér! beavatkozások olcsó motívumai — melyekhez a zenekíséret is osaik operahulladék volt — nem elégítették ki a magyar közönséget, mely e magyarosított német komédiák világából egészségesebb darabok után vágyódott. Gaál műve eltalálta a magyar közönség ízlését. A tárgyat Gvadányi könyvedből vette, de reális mesévé szőtte annak kalandos romantikáját. Érdeme, hogy nem a régit követeli vissza, hanem a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. Baczúr Gazsija maradi ember, a fokosok fénykorából való jurátus, ellensége mind-en kultúrának, s megtestesít őj e — egyben kigúnyoló ja — a nemes ifjak céltalan vjjtézkedésének, semmittevésének. Színpadi sikerét Zaj- tay biztosította, kinek szerepét a híres Megyeri játszotta, a Bí- róné Déryné, Hopf-en pedig Szentpé-tery Zsigmond volt. Műve az első magyar darab volt, mely színpadiról hirdette a haladást, nevetségessé tette az elmaradást, s fölkarolta mindazt az elemet, amelyből kiésőbb a népszínmű alakult. 1852-ig már negyvenhétszer adták a Nemzeti Színházban. Vidéki útja is -diadalát vo-lt. Megyei nevezet-esség, hogy 1842 augusztus végén Békés megyében is játszották hivatalos színészek és műkedvelők, akiknek névsorában, ott találjuk Petőfi és Orlad nevét is. Petőfi Baczúr Gazsit, Orlai Zajtayt alakította.

Petőfi korábban is »»rette Gvadányit: — „Ha kegyelmed mostan sírból föltá- madna, e ilyen magyarságot könyvekből olvasna: Élni, jól tudom, hogy nemigen kívánna. De halottadhoz újra visszaszállna” — írta nagy tiszteletben álló költőjéről. — Metternich elnyomó rendszerében a Peleskei nótárius valóban a haladó hazafiság emlőjét jelen.

Pálos Rozita:

TAVASZELŐ

Lángoló esőben jönnek a fonthajú lányok Oly szép szemükben a tókék hallgatás, a tisztaság naptörvénye, aranyködü táncban kivirágzott.

Hiába minden tél. Egy bánat három élete süllyedő havakban elszivárog.

A Peleskei nótárius halhatat- lan szerzője termékeny irodalmi munkássága mellett is nyo- morgott. Írói működése csak a negyvenes években szerzett számára valamirevaló jövedelmet. 1849-ben a németek távozása után a „Március 15-ike” című republikánus szellemű lap szerkesztését vette át 1849. június 6-ig. A forradalom végnapjait Damjanich köréiben töltötte, itt érte a világosi katasztrófa, melyet hat évig tartó üldöztetés követett. Később visszatért Pestre. Száz év előtti halála —* melyet egy hirtelen meghűlés- okozott — n-em törölheti. ki rokonszenves alakját az utókor emlékezetéből.

Irányi István

É Rt T E

Az ujjúimra fonódott az ujja.

Mosolya reszketett a szememen.

És azt kérdezte: eljöhet-e újra, s én így feleltem: nincs értelme. Nem.

Elváltunk. És a tér forogni kezdett, házak, koporsók táncoltak körül, •> s szédülve láttam, hogy a nap is roppant lyukként vigyorog értelmetlenül.

utak szaladnak —- hová? új utaknak, s azok vége is út, csak egyre út, nekivághatunk keletnek, nyugatnak a lábunk végül ugyanoda fut,

L E 11

Van-e értelme akkor az egésznek? Nincs! Nincs! S ha volna is — örök titok. És mégis menni, tenni kell — egy végzet, egy vágy, egy törvény útnak indított...

Várlak. Akár van értelme, akár nincs. Szeretlek, ha bölcs ez, ha esztelen.

Bűn vagy erény, hozzád térek, ha szólítsz, bár öröm vár, bár újabb gyötrelem.

Annak talán volt értelme, hogy égve érted, vergődtem fojtó éveken?

•iöjj. hadd ragyogjon ránk boldogság

[végre,

értelmetlenül és szépségesen.

Tiszai Lajos:

Zsúptetős ház a kisváros szélén. Az egész környéken csak egy van, el sem téveszthetem. Roggyant deszkakapu, omiaitag vertfal. Az udvaron néhány tyúk ka- pirgál; akit keresnek, görbebottal csoszog közöttük: özv. N. Jánosné.

— A levél miatt jöttem! — Rögtön leültet egy szú- elte lócára.

— A szegényháztól? — néz rám sokat váróan; és ömlik belőle a panasz: egyedül van, rossz a ház, kevés a nyugdíja, és a fia nem tudja segíteni.

— Miért nem?

Látom, hogy bántja a kérdés:

— Mert nem vagyok jóban a m, enyemmel meg szűkén vannak azok is. Nem mehetek oda!

— És ha kapna a fiától támogatást ? Akkor is bemenne az otthonba?

— Be! Nem bírok se főzni, se mosni. Ott jobb lenne...

— Hol él a fia? — kérdezem. Megmondja és másnap egy zegzugos budai utcában keresem N. mérnök lakását. Becsengetek. Az asszonyka végigmér.

— A mérnök elvtársat keresem.

— Kit jelentsek be a főmérnök úrnak?

Az utolsó két szót jól hangsúlyozta és mintha nyújtaná a kezét. Bemutatkozom, mire a házvezetőnő még egyszer végigmustrál és átmegy az előszobán, benyit egy ajtón. Zavartan állok; erre nem számítottam, itt névkártyát vártak.

Bevezetnék, pasztellszínű kagylófotelekben ülünk.

vallomások

Hozzák a kávét. N. főmérnök 35 óv körüli fiatalember. Roppant szívélyes. A felesége kimonóutánzat- ban van. nem eredeti japán darab, de nem akármilyen. Az asszonyon látszik, hogy sokat ad magára. Percenként méltóságteljesen a fejéhez nyúl, tapogatja, nem bomlott-e széf az otthoni frizurája.

Vontatottan indul a beszélgetés. A főmérnök nagyot hallgat, amikor szóba hozom a beteg édesanyját, de a felesége elröppent egy alig hallható mondatfoszlányt.

— Ö, már megint ez! — s feláll. Nagyon dühös, de ebben a pillanatban cseng a telefon. Az asszony odalép a készülékhez.

— Halló! Dr. N. villa! Nahát! Megjöttetek, ti londoniak! Jó, jó, Feriről olvastunk különben az újságban. Nem, nem most, még a római utunk előtt... Persze... Mi sem ülünk ám mindig itthon, szivecském!

A főmérnöknek nagyon kínos a jelenet.

— Nézze, hogy is magyarázzam. így elvileg talán érhet szemrehányás, de a dolog nem olyan egyszerű. Annyi a módosító körülmény, hogy... Hogy is kezdjem. Amint látja, intellek- tuel család vagyunk, a feleségem is mérnök — mondja közbevetve —, a Mamika meg, hát szóval, járt ott, látta! Azt hiszem, megérti, hogy bizonyos érzelmi és értelmi faktorokkal kell számítanunk. Ügy gondolom, talán nem is erezné jól magát ebben a környezetben.

— Tessék, kubai! — nyújtja felém a gyöngy- hazkagylóból készült cigarettatartót. Nagyot szív az erős kubai dohányból és beszélni kezd.

— Szóval. gondoltunk már arra, hogy fel kellene hoznunk anyumat, de attól tartok, szegénykém, ő már ott szokott meg a tyú- kocskái között. Az mellesleg megdöbbeni, amit ezzel a szociális otthonnal mond — sóhajt és zavarosan kapkodva fejtegeti nézeteit.

Megtudom, hogy szak- érettségivel került az egyetemre, csaknem húsz éve nem él otthon. Eleinte hazajárt. aztán családot alapított és — ami az „és” után következne, nem meri kimondani, hanem nagy hirtelen, mintha magát biztat- gabná, felemeli a hangját:

— Na természetesen, gondoskodunk a Mamáról, gondoskodunk, természetesen...

Amikor- búcsúzom, az asszony csak biccent. A főmérnök az ajtóig kísér, mosolyog; nagyon örültem! — és hirtelen csapódik mögöttem az ajtó. Nézem a villát. Tényleg szűkében lennének itt a hellyel?! De valójában, milyen emberek is ezek? A férfi vezető főmérnök, az asszony kutatómérnök. Mennyit kereshetnek? Ketten öt-hatezret havonta vagy még többet. Számolgatok magamban, majd legyintek, nem pénzkérdés ez...

Tanya valahol a lankákon. B. néni ott él. Hatvannégy éves, a falu 17 kilométerre van. A szövetkezet lánctalpasán hozták ki hozzá az orvost. Most is beteg, de amikor a gyermekeiről kérdezem, nagyon büszkén válaszol. Különösen Jánosról, a legfiatalabb- ról beszél örömmel.

— Nagy ember- — mondja. — Mindig is ő volt a legokosabb.

Félve kerülgetem a kérdést:

— Akikor miért nem akar odamenni, Juliska néni?

Megdöbbent a zavara. Ez a szerencsétlen öregasszony még saját magának sem akarja bevallani, hogy teher a gyerekeinek. Hazudik önmagának, hogy tovább is szerethesse fiait. Sokáig késik a válasza, majd magára erőltetett könnyedséggel nyitja fogatlan száját:

— Nem tudnék én már lelkem, megszokni a városban. Jobb lenne nekem itt valahol arra a pár évemre!

Megkeresem a fiát. A Belvárosban lakik, eléggé szűkösen. Két gyermeke van, négyen lakják a két- szoba, félkomfortos lakást. Mentegeti magát, amikor az anyjáról kérdezem:

— Nekem olyan állásom van, hogy nem sokat tudok a családdal foglalkozni. Nem hanyagolom éppen el, nem azt mondom, nevelkednek a gyerekek szépen az iskolában. Ha idehozom anyámat, akkor — szóval, nézze, elvtárs, én nem csinálok abból titkot, pékem semmi szükségem arra, hogy a gyermekeimet naponta ötször imádkoztassa. Állandóan arról beszélünk, hogy kerüljük ed a kettős nevelést. Hát akkor? — Látta, szegény anyámnál hatvanhat feszület meg szentkép van a falon. Tisztelem, becsülöm, de inkább tartásdíjat fizetek..

o

Régi istálló a falutól néhány kilométerre. Lakója S. Imre bácsi. Még nem idős ember, de háborús rokkant. Kevés nyugdíjából megélne valahogy, de kiújult a fronton szerzett betegsége. Nincs, aki gondját viselje, pedig van egy lánya.

Megkerestem, de nagyon rosszkor. Házibulit tartott. Az egyik sarokban piros muszlinsállal letakart éjjé. lilámpa omlasztott valami