Békés Megyei Népújság, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

1*06. Január M. 7 Vasárnap Hogy ne legyenek disszonáns hangok Amíg a felkészülés tart, még sok a fals hang is. A zenekar tagjai nem értik még mindjárt a karmestert. Egyesek előre­sietnek, mások lemaradnak. A művet újra és újra gyakorolná sell, közben magyarázná. Ha szükséges, tízszer, százszor. Kü- kjn-külon is mindenkinek. Nem könnyű a karmester dol­ga, sok-sok türelemre, akarat­erőre van szüksége, de összeha- aanlíthaitaAlaiml fdelősségtalje- sébb annak a feladata, aki egy egész ország előtt emeli fel a karmesteri pálcát, hogy összhan­got teremtsen a sok milliós együttes „játékában”. Ebben is ed kell tűnniük a fals hangok­nak, ne legyen disszonancia, amely ellentétes a mű alkotójá­nak elgondolásaival. A felszabadulás óta eltelt idő­szakban megtanultuk, hogy egyedül a párt az, amely képes ebben a mozgalmas kavallkád- ban eligazodni. Határozott és mindenki számára érthető a célja: az emberek boldogulása, ami nem szűkül le egy kisebb csoportra. A hangok azonban néha disszonánsak. Nem min­denki érti meg mindjárt, hogy mit akar a párt, a kormány. Egy. agy intézkedés, amelynek csak a későbbiekben mutatkozik meg asc áldásos hatása, eleinte so­kakban kétségeket támaszt. A társadalom javát szolgálja-e a hús árának az emelése? — teszik Bel a kérdést. Igenis, a közösség érdeke ez és az is, hogy emel­kednek a felvásárlási árak. — Na és 20 év alatt nem tudtuk el­érni, hogy legyen több hús? — Ha a felvásárlási árakat előbb szabályozzák, akkor bizonyára igen. A szocializmus útja azon­ban kitaposaitlan, a tapasztala­tok leszűrése után tehetjük csak meg a következő lépést. És így megy tovább. — A mű­vezetők „nem dolgoznak”, miért emelik mégis a keresetüket? — kérdezik egyesek az Orosházi Üveggyárban. A pártcsoportok tagjai megmagyarázzák: mert fe­lelősségteljes a beosztásuk és magasabb képzettséget kíván. A termelés közvetlen irányítása az ő vállukon nyugszik. Hogy ki mennyit ad a munkájával a tár­sadalomnak, azt nem mérhetjük csupán a fizikai erőkifejtéssel. Miért az olcsóbb ruha árát csökkentik? — A kommunisták kérdéssel válaszolnak: „Talán a perzsábundáét csökkentsék? — Elég ennyi a hosszas magyará­zás helyett. Legtöbbször azonban bővebb eszmecserét kell folytat­ni, baráti beszélgetéseket a párt politikájának alapos ismeretéből fakadó meggyőződéssel. A té­nyek és az érvek erejével, türel­mesen fontolóra véve minden más véleményt is. Persze a párttagok sem mente­sek mindig a szubjektív hatások­tól. Akadnak, akiket ha valami­lyen látszólagos hátrány ér, már kedvüket vesztik. Az egyik kom­munista művezető például így vélekedik: „Száz forint emelést kapok és 1 százalékkal több nyugdíjjárulékot vonnak le. Mi­re való az ilyen játék?” — A kérdés azt bizonyítja, hogy nem érti az egész rendelkezést. A kommunistákat az is meg­különbözteti a pártonkivüliek széles tömegétől, hogy jobban tá­jékozottak és képesek a külön­böző rendelkezésekből helyes konzekvenciákat levonni. Olya­nokat, amelyek megfelelnek a valóságnak és nem találgatáson alapulnak. De azt is el lehet vár­ni tőlük, hogy ne az „én”, hanem a „mi” szemszögéből vizsgálód­janak. Az emberek előtt csak így lehet tekintélyük, szavuk. Bármit tesz a párt, a célja mindig a társadalom jólétének, békés, boldog életének az előse­gítése marad. Az I960, évi nép- gazdasági terv célkitűzéseivel együtt kiadott jövedelemnövelő és csökkeni» intézkedések is egy lépést jelentenek előre. A kom­munisták most ennek eredmé­nyes megvalósításáért szállnak sikra. Sok még talán a disszonáns hang, tenni, magyarázni kell. De ha a „karmester” jól végzi el a rábízott feladatot, bátran a kö­zönség elé állhat. Pásztor Béla Virágos lett a tsz-központ meg a majorok — Egyél, Palikám! Tán szé­gyenled a nagy ádámcsutkádat? — Hát., akkor egy kis ubor­kát...! — Hallod-e, hé! Azt ne mondd nekem, hogy Hegedűs József bri­gádtársadnál éhen haltál a név­napodon! — Eriggy már — szabódik az asztal sarkánál Szabó Pál trakto­ros, de nem tágít, szorgalmasan széli késsel, villával'1 azt a jó sa­vanyú uborkát, s bizony nagyon örül, mikor elterélődik róla a fi­gyelem. Az asztalon hurka, kolbász, hi­deg májas, sajt, amit csak jó gyomrú ember él tud képzelni, no meg a jó újkígyósi bor, mert hiszen Újkígyóson találkoztunk ezzel a kedves asztaltársasággal, akikről hamarosan kiderült, nem véletlenül verődtek ossz». Társukat köszöntik a szocialista brigádok szokása szerint, együtt ünnepéi a nagy család, itt vannak az asszonyok is. De mire is jó ám a közös szó­rakozás? Ízes a disznóöléses hol­mi, mégis érintetlen. Már brigád­ügyeket tárgyalnak, sutba került a kés, villa, hangosodik a szó, vita kerekedik. Szelíd gyermekjáték Az Ohio állambeli Cleveland- . egyet, akit megpróbált menet köz- ban két huligán furcsa játékot ben berántani a kocsiba, talált ki. I A fiatalkorúak bírósága egyelő­Autóval járták a clevelandi ut- J re felfüggesztett börtönbüntetésre cákat, egyikük nyitva tartotta a ítélte a huligánokat, akiknek meg kocsi ajtaját és a járdán közieke- kell fizetniük egy 15 éves áldoza- dő fiatalok közül kiválasztott tűk kórházi költségeit. Tudásszomj — Februárban egy esztendeje lesz, hogy megalakult a traktoros- brigád, aminek én is tagja va­igyok — mondja Kovács János, a I fiatal vontatós. Csak úgy, bőrka­bátban üldögél, mint aki hamaro­I san menni akar, de a szót nem adja még másnak. — Vontatóve­zető vagyak jelenleg, 1961-ben ül­tem gépre. 1962-ben traktoros is­kolát végeztem, 1963-ban autóvil­lamossági tanfolyamon vizsgáz­tam, 1964 ben személy- és teher­gépkocsira letettem a voksot, az idén gépkocsivezető tanfolyamon mindenféle jármű vezetésére ké­pesítést szereztem. — Huszonöt esztendős vagyok, nem sokat próbáltam még, de nem kell azt hinni, hogy azért soroltam fel, mit végeztem, mint­ha szamárlétrát képzelnék magam alá. Nem. Azért mondtam el, mert mióta megalakultunk, jobban mondva mióta brigádban dolgo­zunk, értékesebbek ezek a tan­folyamok, ahol tud az ember, ott segít. Míg egyenként dolgoztunk, míg nem tartott bennünket össze a brigád szelleme, a szocialista címért való küzdelem sok közös vonása, bizony irigység is felbur- jánzott köztünk. Csak a pénz, a teljesítmény, néha talán a minő­ség rovására is — ma ez nincs. Hányszor szóltak már János bá­tyám, hogy társadalmi munkában ezt meg azt csinálni kéne? Men­tünk? — Jöttetek. Ebben hiba nincs — mondja Lőrincsik János, a tsz párttitkára. — Mind a négy bri­gád jött, valahányszor közös mun­káról volt szó. Itt vannak a lá­nyaink, a kertészeti brigád tagjai. Olyanok, mint a csirkék. Ha az ember kimegy közéjük, csak csi­pognak, csiripelnek, de ami ig^z, az igaz, mióta brigádba tömörül­tek a kertészeti dolgozók, azóta meg is lehet nézni nemcsak a munkájukat, de a termelőszövet­kezetet is. Nem elég, hogy volt olyan két nap a nyáron, amikor haza se mentek, álmos, piros szemhéjakkal dolgoztak, hogy a hagymaexport időben elmenjen, de arra is futotta az idejük, ere­jük, hogy virágba borítsák a tsz iroda-központjának meg a majo­roknak az udvarát. Geráné kéz­ben tartja a brigádot. Mindig ve­lük van, s talán neki is köszön­hető, hogy olyan nagyszerűen le­het bánni a kertészeti brigáddal. Mindig van valamelyiknek okos javaslata, okos ötlete, azt aztán megbeszélik, biztosan veszekednek is néha — lányok, asszonyok közt nem ritka! — néz egy kis bujkáló huncutsággal asztaltársaira a párttitkár. — De meg kell hagyni, hogy jó munkát végeznek. — Azt a teremtésit, hát ne csak termeljünk, igyunk is már vala­mit! — a házigazda újra teletöl­tögette a poharakat. — Meg az­tán azt se szabad kihagyni, mikor toronyfácánt lőttél, János! A ka­cagás mindenkiben ott pukkado- zik, de elnevetni egy se meri ma­gát. A párttitkár pillanatra körül­néz, aztán maga kezd el nevetni. — Hát jól kibabrált vélem ez a Pali! Vadászni voltunk. Fácánt lőttem. Aztán valamiért megáll­tunk a kocsival, ez meg fogja, ld a kocsi farából a fácánt, míg én él voltam foglalva, drótot is ke­rített, kimerevítette a kakas nya­kát, bele a hóba, aztán elrikkant­ja magát: „Ott! Ott szalad, lője már le valaki!” A valaki ugye, én voltam, mert nálam volt puska. Óvatosan közelítek, surranok, olyan délcegen állt ott a kakas, hogy nem akartam én elszalaszta­ni, ráduplázok, erre aztán a szérű mögül elő az összeesküvők társasága, meglőttem én még egy­szer a magam döglött fácánját. Bosszantott persze, de mit te­gyek? Azóta már csak nevetünk rajta. De... Ei! A teremtésit, el nem mulasztják, ha idegen ke­veredik közénk, hogy fel ne emle­gessék a toronykakast! — Jó egészséget mindenkinek, én megyek! — a Kovács család mozgolódik, a kislányt nemigen mdekli a brigád dolga, álmos. Apja brigádvezető, ő annál élén­kebben figyeli Lőrincsik János szavait. — Nem én mondom, mindenki tudja, hogy a tsz-ekben a gépesí­tés milyen fontos. Igazat beszélt ez a vontatós gyerek az előbb, mióta megalakultak a szocialista címért küzdő brigádok, jobb a gépek állaga, igyekeznek a bri­gádtagok maguk kijavitani a hi­bákat, s a brigáddal el lehetett érni, hogy a nyáron a 40—50 centi magas répát is tudtuk kultiváto- rozni. Nekik is köszönhető a 250 mázsás cukorrépaátlag, a har­minc és fél mázsás májusi mor­zsolt átlaga, de sorolhatnám a többi növényfélét is, most nem teszem. Egy igaz, alapos munkát végeztek, s ahogy haladunk az idővel, úgy forr egyre jobban ösz- sze a társaság, amit egy éwei ez­előtt még él se nagyon tudtunk képzelni, ók se. Kovács ülés kezében órák óta néhány gemkapocs. Mintha nem tudna mit kezdeni a kezeivel. Pe­dig csak el van merülve a gon­dolataiban. — A brigádban olyan nagy a tanulási láz, hogy a szakmai kép­zettségért harcoló, tülekedő fiata­lokat szinte le kellett állítani, le kellett beszélni őket arról, hogy most, ebben az esztendőben ta­nuljanak. Majd jövőre. Beosztva. Meg is értették. Nagy szükség van a kollektíva nevelő erejére, mert az én brigádom a kertészekén kí­vül a „legfiatalabb”. Átlag élet­korra gondolok. Ügy lehet őket mozgatni, irányítani, jól is, rosz- szul is hatnak egymásra, de az biztos, hogy nevelik is egymást Akár munkáról, akár tanulásról, akármiről legyen is szó. Vasárnap csinálni kell valamit? Egy se mond ellent. Mi ez, ha nem a kollektív szellem mutatója? Fogy a bor, fogy az óra. Vagy nagyon is halad? Már tíz felé jár, reggel dolgozni kell! A falura rá­száll a mindent beborító köd, a ahogy széledünk, ki-ki amerre az este viszi, még visszaszól a párt- titkár: — Aztán majd a közgyűlésre 3ljöjjenek, mert ott lesz kiadva a szocialista cím meg oklevél an­nak a brigádnak, amelyik megér­demli! Adám Éva Fotó: Kocziszky László I

Next

/
Oldalképek
Tartalom