Békés Megyei Népújság, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-05 / 287. szám
KÖRÖSTÁJ _____________KULTURÁLIS MELLÉKLET ____________ Ir odalmi emlékek nyomában Szabolcs-Szatmárban Kinézek a nyíregyházi szálloda ablakán. Lent a sorakozó autókkal pára- felhőkben bajlódnak a gépkocsivezetők. Vésztjóslóan kopog és csikorog a lábak alatt a jéggé fagyott hó. November . 16-án reggel januárra ébredtünk. Pedig hosszú út áll előttünk: a megye legtávolabbi pontjába megyünk; a TIT vendégeiként az ismeretterjesztést tanulmányozzuk, de elzarándokolunk. az irodalmi emlékek színhelyére is. TunvopialaScs A baljóslatú reggelt napfényes délelőtt váltja fel, de a kemény hideg tartja magát. Mégis melegít valami belül: a tiszaháti kurucok harsány csatakiáltásai, a szatmári jobbágyok megindító panasza, az innen jött költők, írók okos szavai. A Szamos csillogó párába burkolódzik, igaz, ez már csak holtág. De a komplejárat még mindig felismerhető, s a parton valamiféle pontonrész a régi fa- kompra emlékeztet. S ott fönt a csárda, pontosabban a helye. Benne „kurjongattak” a legények, s lent „pihent a komp”. A túlsó parton áll az urasági épület, a tar fák közül hármas timpanonját vélem látni. Kissé messzinek találom, no meg az is furcsa, hogy a kompot „kikötötték”, nem jöhetett át akárhogy az urasági ugronc, hacsak valami sajkán nem. No de erős a népemlékezet és nagyon él. Miért ne hagynék meg hát ezt a Petőfi-emlé- ket is...? utolsó éveiben vette meg Franki bácsi. Kis szatócsboltot és kocsmát nyitott benne. A család hátul húzódott meg egy szalmatetős kis házban, elöl volt a lakószoba, s az utcára nyíló részt, mely most a jelenlegi tulajdonos lakása, akkor építette, amikor megszületett a hátsó traktusban fia, Béla, a mi legendás hírű forradalmárunk, írónk, szabadsághősünk: Zalka Máié. 1896. április 24-én született. A szülőház már nincsen meg, csak a régi, töpörödött, gerendás, deszka- mennyezetű lakószoba. Itt rendezték be emlékszobáját, amelyet ez év októberében avattak fél. A kis múzeum őre éppen sepreget az udvaron. — Tessék, tessék, nagyon sokan jönnek ám — invitál be az idős asszony. — A néni talán ismerte Zalka Mátét? — A Bélát? (Neki már csak Béla marad.) Már hogyne ismerném, hiszen együtt jártunk iskolába — feile] i, s nagy készségesen mutatja be a kiállítást. — Itt vannak a bizonyítványai. Hát nem volt a legjobb tanuló. Az elemiben és a mátészalkai polgári iskolában még pót- vizsgázot’t is. Ilyen volt érettségiző korában, Szatmárnémetiben, milyen szép, derék fiatal ember. A tárlókban kézirat-fakszimilék. spanyol emlékek, többéi: között egy spanyol aláfrású kép: El general Lukacs, s az az ismert bőrzubbony, amelyet ott hordott, és amelyet a képein már korábban láttunk. Megmaradt a régi kocsma falitékája, l:>enne néhány helyi vonatkozású tárgy. Még egy-lcét levél, a spanyol szabadságért emlékérem posztumusz kitüntetésének a fakszimiléje, s körül is néztünk az aprócska szobában. Szerény, de szép kiállítás, így kell őrizni azok emlékét, akik szabadságunkért hal ták hősi halált. Útban Szatmárcseke felé Kanyargós utak, finom dombhaj la tok, egyenes síkság, ligetes erdőcskék, apró, tiszta, dallamos nevű falvak. Ez Tiszahát, és a környező táj. Egy félhurök alakú víztükör, a Szenke, s a benne magukat néző házak, Penyige község. A fehérgyarmati Móricz Zsigmond Művelődési Ház igazgatója már recitálja is az ide fűződő tragikus történe- tű balladát: Szatmár megye Penyige községe. Kilenc kislány kiment a Szenkére... Mennyi emlék és mennyi szomorú életsors... De már Túristvándiban vagyunk, a „kis Túr” körülöleli a falut, s partján áll a híres vízimalom. Jobban mondva nem áll, mert őröl. Szép fehér lisztet, olyan finomságát, hogy megirigyelheti bármelyik modem malom. A múlt század elején építették a helyi mesterek ezt a három vízikerekű, nagy favázas vízimalmot. 1952- ben leszerelték, de még 1957-ben darált. Az Országos M űerrüélkfelü gyei őség állította helyre, s szeptember óta őröl. Fehér haja van az idős vízimolnárnak, ahogy mondja, gyermekkorától itt dolgozik, ismeri a malom minden porcikáját, és kívánságát is. Túri stvándi ban töltött kél esztendőt a kis Móricz Zsigmomd. A bizonyos „tüzes gép” felrobbanása után tönkrement család elköltözött Tiszacsécsóről. Az egyik „bűnrészes”, Laci nagybátyja itt lett uradalmi gépészkovács, vele jött a nagyanya is, őrá bízta Móricz Bálint a hatéves Zsigát, míg valamiképpen össze nem szedik magukat. „Istvándi volt az én jellemformáló kohóm” — olvassuk Móricz kései vallomását az emléktábláról, amelyet a régi házon helyeztek el. A hosszú, sárga épület a szép, karcsú református templom szomszédságában húzódik meg. Ez volt hát tanúja a „csecsei paradicsom” utgn Móricz Zsigmond gyermekmagányosságának. Szatmárcseke „Törekedjél ismeretekre!” —■ intette Kölcsey Ferenc unokaöccsét, Kálmánt, a neki írt Parainesis-ben, s mintha szellemi végakaratát teljesítené a hálás utókor, a csekei Kölcsey-kúria helyén, ahol megszületett a Himnusz, klasszicista ízlésű művelődési ház áll, egyik termében a refomjok kiemelkedő költője, politikusa, hazafija előtt hódoló állandó Kölcsey-emlékkiállítás. Ezt az emlékszobát is októberben avatták. Azelőtt is volt, kisebb, rendszertelenebb. A mostani A komplejárat fölött levő házat a múlt század 500000000000000000000000000000000000000000 Koszta Rozália Női portré igazán méltó Kölcsey nagyságához. A „genius loci” úgy látszik, megihlette a rendezőt; dióhéjban az egész életművet összegezi, de helyet adott a kevés számú, ám értékes relikviának is. Szép Kölcsey-idézetek fogják keretbe az anyagot, A költő és államférfi fenn- költ szavai e környezetben a ma honpolgárának reális követelményeként lobognak: „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket, a hazának kívánni joga van.” Itt élt és halt, ezért az eszméért. Az idelátogató utódok csak kegyelettel tudnak meghajolni e sziklaszilárd jellem előtt. Láthatjuk néhány csekei bútorát, almáriumot, párnázott székeket, asztalkát, használati tárgyait: borotváját, porzóit, s a csekei egyháznak adományozott úrasztalát. És a sarokban egy mindenképpen múzeumi rekvizitumot: a megyei nemességet szavazásra ösz- szehívó hatalmas dobot. Hangjára nem mindig szavazták meg Kölcsey haladó javaslatait. Sőt! Eredeti síremléke, egy oszloptartó, a templom mögött áll, új sírja helyén kör alaprajzú, hatoszlopos emlékművet helyeztek el. Nem hivalkodó, inkább méltóságos. (Az új irodalmi lexikon még a régi képét hozza, de hát ez a szerkesztők dolga!) Tiszacsécse Ügy vitt az utunk, hogy Móricz Zsigmond szülőfalujába utoljára érkeztünk. A Tisza roppant nagy ölelő karja alatt szerényen, csendesen húzódik meg a falu. Főutcája kétszeres S- kanyar, a falu közepén aprócska községhez illően, liliputi templom, fagerendás, zsindelye® h arangtoron y, mint a mesében. Móricz szülőházát kerestük. „... a falu két végén ... egy-egy kis telek” — írja az Életem regényéiben. „Két pólus... a két pólus között szákra pattant, s lettem én.” Megvan a két pólus, de hát nem oly egyszerűen, ahogy ő írja. Ahhoz oly írói fantáziára van szükség, mint Móriczé volt. Az egyik: pöttöm, szalmatetős, fehér, vakító falakkal, a tető olyan rajta, mint egy borzas, bő kucsma. A házikóra 1952- ben tették fel ezt az emléktáblát. Móricz Bálint háza volt ez, de nem Móricz Zsigmond szülőháza. Amikor helyet kerestek az emléktáblának, az író lánya ezt a házat választotta, mert jobban tükrözi az író világát Milyen találó — a Joó Györgyök, az elbeszéléseinek konok, alázatos paraszthősei, ilyen kis házakban éltek, nyomorogtak. De a tudománynak ez nem elég. Keresik hát az igazit. Kérésemre a kísérőim megmutatják. Fiz az? — Jellegtelen, felújított, magasított parasztház. Ez lenne az? Talán mégis a másik a valódibb, ha nem is az igazi. A hangulat varázsa visszahúz a kucs- más házikóhoz. A jelenlegi lakónak a község takaros házat épített melléje. Ellenszolgáltatásul gondját viseli a múzeumnak. De takaros, tiszta a többi csécsei ház is. Mint ahogy a legtöbb tiszaháti falábam Az irodalmin túl ez volt a másik legnagyobb élményem: a szépülő, fejlődő Tiszahát. Dr. Krupa András Új Rezső: TÉLAPÓ Élete első két évének Télapója csupán futó vendég volt. Éppen csak bekukkantott nyiladozó képzeletébe, s azonmód el is tűnt. Ám. ezt a harmadikat , már tudatosan várja. :— Hányat alszunk még? — kérdezi fáradhatatlanul és december közeledtével mind izgatottaibban. A na-gy érkezés előtti időben lazas tevékenységbe kezd. Buzgón kutat a kamrában az ott porosodó, kinőtt cipőcskéi után. Sorra előszedi és szorgalmasan tisztogatja valamennyit, nehogy az öreg bármit is visz- szavigyen csak azért, mert nincs hová tennie. És persze, b: nem áli a csacsogója egyetlen pillanatra sem: — Milyen a Télapó? Mikor jön, korán vagy amikor már alszom? Mit kapok tőle? Igaz, hogy a rosszaknak nem hoz semmit? — Dehogynem — torlaszoljuk el a kérdésáradatot. — Mit? — Virgácsot. A választ nagy megiilető- déssel fogadja. Leül a sámlira, egy darabig homlokát ráncolja, aztán előrukkol a kérdéssel: — Télapó tudja, hogy ki volt a rossz? — De még mennyire! Arcocskája még gondterheltebb lesz. Azt latolgatja, hogy ő mennyire rossz. Ha őszinte magához, be kell vallania, miszerint azzal sincs még egészen tisztában, hogy mi a „jó” meg a „rossz”. A múltkor meghúzta a cica farkát. Az jó volt. Anyu mégis azt mondta, hogy a cicának nem volt jó. A cica a hibás, miért nem tud vele együtt örülni. Végre megérkezik a várva várt. Körülményesen közeledik az öreg. Nem csoda. Betyárul nehéz ám este benyitni otthon a hírrel, hogy: — Jön! Mér a szomszéd utcában cstlingeÄ a szánját húzó szarvasok csengője! — A hírverés után eltűnni és rohanni a fáskamrába, s ott oly ügyesen Télapóvá alakulni, hogy a gyertyavilágításnál a bajuszt ne a szemöldökre ragasszam, szakállamból ne lógjon ki a cérna és a félhomályban a kosár ajándék helyett ne egy kosár aprófát ragadjak fel. Gyertyafújás után pedig kint, a sötétben megkeresni a falperemre helyezett poharat és jól megzörgetni a kávéskanállal. — Ismétlem, mindez bonyolultabb tán Einstein egyenleteinél is. Holott a neheze még csak ezután következik! Belépve az ajtón, elváltozott hangon kérdezni: — Jó estét, jó estét. Itt lakik a Gabika? Ö erre bátortalanul bár, de előlép anyu mellől; hadd lássa Télapó, hogy valóban itt van. Nehogy az öreg továbbmenjen a sok holmival. A fejecskéjével int is: — jelen. Az izgalomtól azonban hang nem jön ki a torkán. Ha tudná, hogy a Télapó is éppen oly lámpalázas. Még meg is rémül, amikor a Bogár cica nyájas dorom-
