Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-01 / 102. szám
KÖRÖS TÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET____________ „ Látom a fényt..." — Gárdos Mariska 80 éves — A vézna kis prole tárlány- ka kiáll a fáradt hajógyári munkások elé. A májusi szél összeborzolja sűrű, vé- ikony szálú haját. Keskeny arcát betölti az indulat. Ajkáról száll a költemény: „Akasszátok fél a királyokat!...” Gárdos Mariskának hívják és nyolcéves. Szeméből lövell a gyűlölet a „királyok” ellen. Korán megtanulta a törvényt: kétféle ember van, szegény és gazdag. Szerette a szegényeket, és engesztelhetetlenül gyűlölte a gazdagokat. Itt ülök most vele szemben. Elnézem apró termetét, sorstól barázdált, kemény vomású arcát, szigorú ívelésű ajkát. Ö nem lét engem. Tizenöt évvel ezelőtt elvesztette a szeme világát. — Tizenöt éve nem látom a betűt, de látom a fényt, azt a fényt, amit életemben mindig kerestem. S valóban látja a fényt, ha nem is a külső fényeket, Hisz lehet-e világtalan, akinek gazdag lelkében egy egész világ lakozik? A klasszikus irodalomtó1! Marxig. Akiben ott él a művészet képet teremtő ereje és belső zenéjével a világosságot teremtő eszme? Nem! Látó ő ma is, hisz alkotókedve egy pillanatra sem fogyatkozott, sőt még dúsafoto színekkel ábrázolja az embert. Mennyi mindent írhatnék igazán eseménydús életéről! A piros karosszék melegében kényelmesen elhelyezkedve, ő is napokig mesélhetne igaz, szép meséket a küzdelemről, a harcról. Ki merne hát vállalkozni egy szűkre szabott riport keretében a teljességre?! Ma is ír elbeszéléseket, amik olykor kisregénnyé formálódnak. Miről ír? Talán arról a csöpp so- mogyországi lánykáról, aki 1885-ben megszületett? Akit a sors kegyetlensége kétéves korától ötéves korig megfosztott a szeme világától. Aiki már akkor megtanulta, megérezte felismerni a jót, a tisztaságot. Vagy arról a családról, ahol az egyik évben megszületett a gyermek csupán azért, hogy egy évr#rá a Mskoporsót kivihessék a temetőbe? Orvos, kórház, vágyálom volt akkor a proletárnak. Serényen dolgozik. Előadásokat tart, nevel, tanít. — Mindig tanítónő akartam lenni. Értettem az emberek nyelvén, éltem a szegények mindennapos gondjaiban, éreztem a lelkűk minden rezdülését. De következtek a nehéz, harcos esztendők, s felsőbb iskoláról még álmodnia sem lehetett. Ö mégis tanítónő lett, aki a leikéből, eszéből «■aki tolta ki az igazságot, hogy az egyszerű embereknek fényt adjon az életébe. Híreseik voltaik a Gárdos- szemináriumok. Sok ezer tanítványának lelkében ébresztette fel a marxizmus eszméinek igazságát. Tanítványai még ma is hálásak ezért! Lépésről lépésre ismerte meg a munkásosztály vágyait, érdekeit. Először a közösség hatalmas erejét fogta fel. Azt, hogy egy fáradt proletár karját könnyű letörni, de álljanak csak össze ezriveJ, százezrével, hatalmas forradalmi munkáshadsereggé, s akkor nincs senki, aki győzedelmeskedhet felettük. Hirdette az eszmét. Ügy tudta mindig átadni érzelmeit a nép igazságát hallgatóinak, hogy azok vele együtt lelkesedtek, hittek! Vörös párttagsági könyvét őrzi. Benyúl az íróasztal fiókjába és enyhe mosollyal, ami mögött talán inkább pironkodás, mint büszkeség rejtőzik, megengedi, hogy megnézzem. Tagságának kezdete — olvasom — 1900! A 15 éves leány hatvanöt évvel ezelőtt már tudta, hol a helye, ismerte célját. És az évek múlásával az ösztönös sejtésből tudatos felismerés lesz, a harcok kérlelhetetlen forradalmár-asszony- nyá edzik Gárdos Mariskát. Alig öt év múlva megírja első könyvét. Húszéves ekkor és szerkesztője a Nőmunkás című lapnak, amelynek fejlécén — nem félve a bíróság szigorától — bátran írta: Szocialista politikai lap. 1919-ben, 34 éves korában a Vörös Újság egyetlen női munkatársa. A munkásegyetem előadó tanára. Az Ötszázak tanácsának tagja. Azután... — Emlékszem, ültünk az új városháza nagytermében. Kun Béla bejelentette a Tanácsköztársaság bukását. Borzasztó volt. Mintha kést szúrtak volna szívembe, dőlt a könny a szememből: úgy éreztem, a legközelebbi hozzátartozómat vesztettem eL S aztán a szörnyű fehérterror! Az emigráns évek Bécsiben. Az egész élete örökös, szüntelen harc. Keserű hónapok a Markóban, a toloncban. — Szinte kibírhatatlan volt. Piszok, férgek, éhezés. Otthon beteg férjem és 10 éves kisleányom várt. Keményen összehúzódik a szája, ha a fasizmusról szól. Mozgása energikus, emlékei lebilincselőek. A börtönben regényt fordított. Az októberi forradalom 20. évfordulójára megjelentette börtönben készült műfordításban Ilja Ehrenburg regényét. Mennyi küzdeni akarás. Milyen óriási kitartás. Vajon hol rejtőzött az ereje ennek a törékeny asszonynak, hogy félt tőle minden uralkodó rend. Ady Endre így ír róla 1904-ben, egyik nagyváradi újságcikkében: „...A szocializmus keblén igaz, piros • szegfű Gárdos Mariska, féket nem ismerő igaz agitátor-tehetség!... Példátlan bátorsággal izgat a fennálló társadalom kiváltságos osztályai ellen... Ezen az arcon láthatni milliók szenvedését, egyéni gond, egyéni bánat nem teheti ily markánssá a vonásokat...” S végül í gy jövendöl a költő: „Hátha meg vagyon írva számára, hogy ott lehet, ha majd egyszer megérik a kalász .” És ott volt. Sírva, nevetve, de elsők között a hatvanéves, viharokban edzett asszony. Részt kért az új életből, a nehéz feladatokból. ' Irt. Szervezte az MNDSZ-t, mindenhol fölbukkant fáradhatatlan kis alakja. S aztán bekövetkezett a tragédia, a megfáradt szem bezáródott, a petróleumlámpa pislákoló fényénél átolvasott éjszakák megviselték a látóidegeket. Ennek ma 15 esztendeje. Azóta diktál, nem tört meg. Nemrég jelent meg élete regénye „Szállj gondolat...” és a „Kukoricán térdepelve”. Égy harcokban eltöltött élet naplója igaz átéléssel, teremtő művészi erővel. A minap valaki megkérdezte tőle, nem fáradt-e már? — Én egész életemben elégedetlen voltam eredményeimmel, ezért mindig új célokat állítottam magam elé. Ezekért, persze, sokat kellett dolgoznom. Úgy vélem, a legtökéletesebb életelixír a munka. Így nem jutott soha időm a fáradtságra! Május 1 a munka, a tavasz ünnepe, s az ő születése napja. A sok-sok gratuláló levél és távirat mellé küldjük mi is jókívánságainkat, további hosszú életet kívánva, erőben, egészségben! Regős István Az ember és a munka dicsérete a képzőművészetben Egymást dicsérik ők ketten, az embert jó munkája, amellyel átformálja világát s az egyre szebbre alakuló világot az őt alkotó ember. A dialektikus kölcsönhatás nyilvánvalói s ebben a kölcsönösségben és egységben rejlik végső soron a szocializmus fejlődése. A művészek — a dolgozó emberek egyik rétege — nemcsak szemlélik és érzékelik, de átélik a más területen alkotó embert és így festői vagy szobrászi élmény, művészet lesz belőle. Dolgozó emberek között címen a Képzőművészek Szakszervezete kezdeményezésére már 1959-től kezdve évenként bemutatásra került egy-egy szép kiállítás, amelyen az ember és munkája volt a téma. Megelőzte a kiállításokat több művész hónapokra terjedő tartózkodása tsz-ek- ben, ipari vagy bányavárosokban, ahol az ott élő emberekkel való személyes kapcsolat — ami gyakran barátsággá mélyült —, valamint az adott termelőmunkával történő közelebbi ismeretség — üvegfúvás, szövés, hídépítés, földmunka — iihletővé lett. A „téma” mindezen ismeretek birtokában természetességgel kért szót a műben, s a társadalmilag hasznos munka minden fajtája, a félelmetes földmaró gépek, a szelíd tanítónő vagy éppen muzsikáló ember nagy- nagy bensőséggel állt a művészi átírás előterébe. Minden céltudatos és hasznos emberi tevékenység méltó a megörökítésre és a mindennapok névtelen hősei, termelvén a társadalmi javak összességét, emelik valójában hazánk s népünk színvonalát. A dolgozó emberrel, szorosabban véve a munkásosztály életével,, harcával és hőseivel már a két világháború közötti periódusban foglalkoztak nem mindennapi tehetségű, marxista ideológiával áthatott művészek, mint Der- kovits Gyula, Dési Huber István, valamint a Szocialista Képzőművészek Csoportjának fiatal, tudatos vagy kevésbé tudatos, de szívvel és értelemmel a munkásmozgalomhoz vonzódó művészei. A derkovitsi életmű a szocialista realizmus első megvalósulása hazánkban s legközvetlenebb hagyománya az új, most bontakozó művészetünknek. Formailag már nem egy követőre talált, de az átélés, a mieggyőződöttség ereje még nem fűti éppolyan intenzitással a kővetők téma- és formaválasztását. Az utóbbi húsz esztendő természetesen változott munkafeltételeket teremtett s ez a művészi munkára is vonatkozik bizonyos szükségszerű eltérések mellett. A társadalmi tulajdonú termelőeszköz más tudatot kell, hogy alakítson, mint a robotba gör- nyesztő, tőkéstulajdonú gép. Ez a megmásult viszony, a birtokon belüliség adhat olyan megnövekedett öntudatot, amely a művészetben így vagy úgy, de tükröződik. Nem érheti a „lakkozás” vádja művészeinket, ha képben, szoborban az ember és a munka szépsége és erkölcsi összetartozása jelentkezik. Egy fejő asz- szony szép mozdulatában benne van a termelőtevékenység; a nádvágók köte- geik és kúpjaik között a hegesztő fény-modellálta, figyelő figurája, az építkezés ritmusa okos gépekkel tűzdelve, mind alkalmas, sőt több, érdemes a megörökítésre, a művészi át- költésre, dicséretre. A munka, mint az emberré válás legfőbb tényezője, a társadalmak kialakulásénak forrása. Különösen fontos és szívünknek kedves a szocialista társadalmat íor- rnáló munka, amelynek valóban értékes művészi tükrözésével találkozhattunk az elmúlt két / évtized során. Imponáló névsort lehetne összeállítani, de a nevek kevesebbet mondanak, mint a művek, amelyek magukban foglalják az alkotó egyéniség, s ugyanakkor az alakító kor-élmény jellemző vonásait. Szinte témák szerint csoportosítható volna a jó munkaóbrázolások sora, de lényegében minden téma egyetlen főcím alá sorolható, mert az aszfaltozás, a rakodás, az aratás, a műtét vagy a versírás, mind a szocializmus építése címen foglalható össze. S mivel minden valamirevaló munkaépítés, ez is meghatározza többé-kevésbé a stílust is, természetesen a művész sajátos alkatának és a hagyom mányoknak megfelelően. Így most a szerkesztő elvű festészet az, ami az űj mondanivalónak legalkalmasabb kifejező formája. Három olyan művész munkájáról adunk képet, akik ebben jeleset alkottak. Elsőnek Kádár György: Egymillió lakást! című nagy kompozícióját említjük, amelyben a mindennapi gazdaságpolitikai program nyert pompás művészi megfogalmazást. Nem aggasztotta a művészt, hogy művészetével az aktualitások szolgálatába áll, mert ez mit sem von le képe valóságos értékéből, sőt többlete annak. A kompozíció a szép szerkezetű állványzaton foglalatoskodó munkások komolyságával s a világos színek nemes harmóniájával a holnapok felé mutat. A szocialista mezőgazda-
