Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

Idézet* A művész éppúgy a ta­pasztalatból, tehát az ér­zéki-konkrétból indul ki, mint.a tudós. Ha realista, nem elégszik meg az érzé­ki tapasztalattal. Értelmi tapasztalattá változtatja, ami azt jelenti, hogy gon­dolatilag túlmegy a köz­vetlenségen, azaz: általá­nosít. Ebben a műveletben az alkotót Sem a jelenség közvetlensége érdekli csu­pán, hanem ami mögötte és benne van: a jelenség törvénye. (Mert „a tör­vény a jelenségek törvé­nye” — mondja Lenin.) S mivel a törvény, a lényeg nem esik egybe (Marx) a megmutatkozó jelenséggel: 'ondolatilag utána kell menni a tudománynak és a művészetnek egyaránt. A történelmi, az emberi általános csak absztrakció útján ragadható meg. Eh­hez azonban nem az egyé- nítés nyit utat. S ez a pol­gári és a szocialista re­alizmusra egyaránt érvé­nyes... A művésznek megvan az a lehetősége, hogy az általánost ..meg­szabadítsa” a konkréttól, hogy absztrakt módon al­kosson. * fKais Lajos : ReaEanue és absatraikeíó — Társadalmi Szemle M05 március.) ság egyik legérettebb művé­szi megfogalmazása Kurucz D. István: Cséplés című festménye, amelyen az egy hatalmas tagban megjelenő búzatáblában, a lágy hajlatú domb tetején magános — a távlat tói aprónak tűnő kom­bájn dolgozik. Az ezüstös­sárga tengerben a kicsi fe- ketós piros gép miagában győzi a beláthatatlan terü­let learatását, Ember nincs is a képen, de ettől mintha még monumentálisabb len­ne a föld, amelyet már a teljesen kezessé szelídített géppel formál, termékenyít és szedi meg gyümölcsét. Az utóbbi évek legszebb és leg­meggyőzőbb alkotása ez a témán belül. A harmadik jellemző munka Mácsai István: Épü­lő Erzsébet-híd című fest­ménye, amely hűen tükrözi a budapesti emberek örö­mét és szeretetét az új híd iránt; a csodás, havas és hamvas budai part felé fe­Szép Ernő: MENET Szép Ernő, a pesti élet krónikása, 1913-ban vé­gignézte a főváros mun­kásainak május elsejei felvonulását. Élményé­nek hatására írta az alábbi karcolatot. Ügy emlékszem, egyszer már próbál tam írni a mun­kások májusi menetéről... megint írni szentnek, mert megint láttam. Soha nem fogom tudni ■kifejezni, amit emberi szívemben érzek, mégis muszáj lehajtani a fejemet és gyámoltalanul mozgó aj­kaimmal dadogni, mint a Szahara vándorának, aki ieborul a közeledő éj, a szá­mum és a végtelenség előtt. Minden esztendőben odaál- lók a járda szélére és vé­gignézem a szocialisták má­jusi felvonulását zászlóik, tábláik és dalaik alatt. Men­nek nyolcas sorokban, rendiben, csoportokban és oszlopokban, százan, ezren, tízezren, énekeinek, feíl-fel- k/iáltamak, a kávéházak előtt felágaskodnak a vendégek, az ablakokból, erkélyekből szülő hatalma®, modem al­kotmány pompás íveivel és pilléreivel, lábánál a pesti parton dolgozó hangyányi emberek, e szépség és nagy­ság alkotói. Három teljesen különböző temperamentumiú művész különböző témájú, de azo­nos szándékú képeit emlí­tettük azza l a céllal, hogy a művészet, méghozzá a mo­dem, korszerű magyar fes­tészet tükrében lássuk az ember és a munka dicsére­tét. Említhettünk volna még számtalan- jellemző példát a művészet köréből bizony­ságul, hogy sokszorosan di­csért, költészetben, festé­szetben s a művészet min­den ágában a teremtő mun­ka, miáltal új arcú lesz ez a föld, s hogy általa alakul szebbé és boldogabbá, eti- kusabbá és műveltebbé, szocialistává népünk és ha­zánk. Oelmacher Anna családtagok néznek lefelé, a villamosok lassan, gyáván mennek, míg a menet az úttesten folyik. A zászlók hímzett betűi fénylenek a májusi napon, a zászlót egy munkás viszi, s a zászlóról lecsüngő két hosszú szala­got egy-egy fehér ruhás kis­lány tartja kétféléi. Múl­nak a sorok, csoportok, minden csoport valami más dalt énekel, s messziről és még messzebbről fúvósze­nekaraik fájdalmas hangjai hallatszanak. Mintha búcsú­sok lennénék és végtelen fáradtan és végtelen re­ménnyel a boldogság és az igazság felé zarándokolná­nak messzi, messzire, a vi­lág végire. Nézem a táblák felírása­it: egymás után jönnek a szabómunkások, akik a ruhámat Csanádiak, a kala- posmunkások, akik a kalapomat csinálták, a cipészmunkésok, akik a cipőmet csinálták, az a&ztalo&munkáso'k, alkik az ágyamat csinálták... kefekö- tőmunkások... malom-mun­kások... sütőmunikások... könyvkőtőmunkások... vas­es fémmunkások... egy ide­gen felírasd tábla jön: Sec- tione a Romana... textilipari munkások... vegyipari munkások... délszlávok szervezete... eszperantista munkások... nézem a végte­len menetet és szeretnék minden embert külön meg­nézni, de úgy múlnak elő­lem, mint a Duna habjai, ezek a fakó és rosszul öltö­zött emberek és bennük a munka, a -szegénység, a fá- zás, éhezés, betegség, le­mondás, lázadás és gyűlö­let. Egy-egy emberrel pár lépést megy a tekintetem, megnézem arcát, kalapját, öltönyét, cipőjét, nyakken­dőjét, nyakkendőtűjét, szeg­fűjét a gomblyukában, jel­vényét a virág mellett, szi­varszipkáját. Istenem, mit gondoljak minderről? Egy embernek fel van kötve a karja, a kötésből vatta buggyan ki. Egy fiú sántít. Sántít és énekel: ...szabad lesz a jövő... Egy kis vörös, púpos ember jön, az is énekel... Egy sor leány jön fehér blúzban, vörös szalag a vállukon, egyiknek a lábán vörös harisnya, éne­kelnek... mi dolgozunk, nagy hasznot hajtunk... Zenekar zúg el, utána egy gyerek­hang kiált fel: Éljen a vi­lágot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia! Mit tehetek én itt az előt­tem vonuló menetért életem rövidségével és erőtlenségé­vel? Semmit. Csak megál­lók és nézem a tűnő soro­kat, a zászlókat és a táblá­kat és a felvirágozott bicik­liket és a jelvényeket és hallgatom mámoros kiáltá­saikat és elúszó dalaikat és trombitáik távolodó recse­gését, addig, míg a türel­metlen könnyék fel nem szaladnak a szemembe, minden május elsején, és be kell surrannom a legkö­zelebbi kapu alá, mert mégsem korrekt dolog az utcán könnyezni. Katona ludit: HAJNAL Villamos fut és sín sikolt vele. Reggel hatkor a hajnal arca szürke mint utcaseprők sarki serege, mely szétszéled és seprűire dűlve elözönli az ébredő várost. Rámköszönnek ma is a munkások. Éppen kenyeret vet a pék és illat, ijedt, tejszagú zaj fut elébem. Üzletsorok ragyognak, telt bazárok. Ámulok a hangos, tarka népen: ricsajos az élet, színes vásár. Harmadszorra kiáltottak a gyárak. Gyerekgonddal futnak asszonyok s gyorsan fésült kontyukon, a nyárnak otthoni, szelíd öröme lobog. Fény hullik a házak nagy szemébe mögöttem az árnyak elmaradnak. S hogy így hihessem mindig itt a béke kiülök egy bóbiskoló térre örömökről vallani magamnak. I Brackó István: Es a kor A felnőtt férfiak jelvény« arcomon még nem dicsekednek. A megszokás sem faragta rám a közömbösség jegyeit, de a kiégetlen vágyak még átütnek forró bőrömön mint izzó gyufafejek. Néha azért belecsodálkozom a világba. Kegyetlenül és ordítva kérdezek. Ha felelnek is hozzám ritkán jutnak el a feleletek: mert az én hangomat visszhangozzák a kőhomlokú épületek és halszemeikkel csak engem néznek a házak ablakai. Mácsai István festménye: Épülő Erzsébet-híd. M egy a szekér a dűlőúton a vá­ros irányába. Jó messzire van még a piros te­tős házaktól, ahová igyek­szik utasa, de biztosan ha­lad a célja felé. Tárán egy nagy kutricába zárt két jó­kora süldő, melyeket gazda, ja eladni visz a vállalathoz. Útközben hárman is felké- redzkednek a szekérre — gyalogosok. Egyik egyszerű munkás, a gyárba igyekszik, a másik csizmás öregember, eladnivalót visz a piacra. A harmadik testes, aktatáskás férfi, aki a szomszédos ter­melőszövetkezetben segített mostanáig a könyvelésnek, s dolgavégezlével hazafelé tart. Fenn a szekéren össze­rázódik a vegyes társaság. Eltűnik köztük a különbség, hogy az vasalt nad rágós, az földművelő paraszt, amaz meg raktári munkás. Az a parányi előny kovácsolja eggyé őket, hogy a közös célhoz hamarabb érnek, ha megférnek egymással a sze­kéren ... Ám amilyen gyönyörű napsütés volt az imént, ahogy a felhők közül elö- bújt a nap, olyan hirtelen borul be megint, s egyszerre csak szinte átláthatatlan bő sugárban erednek meg az ég csatornái. Perceken be­lül özönvíz zúdul a zöld ha­tárra, s tengelyig süllyed a sárba a szekér. Utasai, mint ázott ürgék, pillantanak ki fejükre húzott, elázott kis­AJBANL. kabátjuk alól. Mindenük csurom víz, még talán az aktatáskában lapuló jelen­tés lapjai is. A zápor nem lassít, a sze­kér megáll. Az egy szem öreg gebe úgy, ahogy elhúz­ta még a csaknem egy tonna terhet a poros ütem, ebben a veszekedett sárban azon. ban... Megfeszül minden ina, csak úgy gőzölög az eről­ködéstől megfakult barna teste, de hiába, legyőzték az elemek... — Ki kell szállni, emberek — mondja mogorván a fo- gatos — különben itt mara­dunk öreg esteiig is... Ki kell. De hová? A sze­kér körül térdig ér a sár. Ki ugrik abba bele?! Mindhárman egymásra néznek. A fogatos hiába csattogtatja az ostort, a ló mereiten áll. Rájött, hogy hiába erőlködik... S ekkor furcsa módon, ahogy ott ülnek tehetetlenül és szótlanul a szekér oldal­élén, s a bakon, gondolatban a következő párbeszédeket pörgetik le. — Na, ugorjon, bátyám, magán csizma van — szól az aktatáskás (s szeme, aho­gyan ezt gondolja (!) a való. ságban lopva figyel az öreg­re). — Én?! Aztán mit érne a ló az én 50 kilóm híján? Maguk meg fiatalabbak is... Nem, szomszéd?.., — Ki kell szállni embe­rek, mert mondom, estéig itt ragadunk — hárítja el a szolidaritást a fogatos. — Mindjárt eláll — teszi hoz­zá, mintha attól bizony ki­sebb lenne majd a sár. — Na, cihelödjék, bátyám, maga után megyünk mi is — biztatja az öreget az ak­tatáskás. De az nem mozdul, csak dörmög az orra alatt: „A bajban így teszel? Mást küldesz menteni? Essen be­léd a frász” — s úgy tesz, mintha nem hallaná a fel­szólítást. — Talán leszállhatna ma­ga — véli a raktári munkás. — Hármunk közül magai a legtestesebb, két disznót is kitesz. Aztán, ha kiérünk a kövesútra, visszaül. Már csak pár száz méter... — Még mit nem! Éppen én!? Nem látja, hogy új fél­cipő van rajtam, nemrég vettem 240 forintért. Jó öt­letei vannak. Ugorjon ki maga, azokért a csukákért nem kár... — Az istállóját, hát moz­duljanak már meg — néz hátra a fogatos, szemében türelmetlenséggel, de való­jában csak szótlanul. Mert néhány perc telik el igy, mély csöndesen, míg végül a vágtató zápor ga­loppá lassul, majd ez is gyengülni kezd és teljesen megszűnik. A felhők közül újból ragyogást küld a nap a méregzöld határra. S mintha egy nyomasztó álomból szabadultak volna fel, érezve a tavaszi zápor­tól vert föld friss szagát, a munkás felkiált: — Leszállás! Nyomjuk meg hátulról a kisöreget! A csontos gebe hálásan veti hátra a fejét, ahol már bokáig érő sárban gázolnak az emberek, s mintha meg­fiatalodna, nagy kedvvel ránt egyet a rúdon. Vala­hogy kikecmereg a süllye­désből a határ, s az embe­rek széles hahotával, nagy hanggal biztatják a lovat meg egymást is. — Húzd, te táltos, ne told! Azt mi csináljuk. — Viccel velük a Pejkó! Azt mondja, ha az ő pa­tája sáros, legyen a miénk is. — Bátyám, ide az ostor­ral, erre a kövérre. Csak szimulálja a munkát. — Jól van, emberek. Ha kiérünk a kövesre, abrakot kapnak. Itt lapul a kisko­sárban. S a fogatos mutatja a bütyköst. Ez a Ferkó bizony egye­dül nem birkózott volna meg annyi sárral, öreg már, mint a kocsisa. Varga Dezső

Next

/
Oldalképek
Tartalom