Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-09 / 108. szám
Emlékezés Nilre, Dapsy Gizellára KÖRÖSTÁJ ________kulturális melléklet N em a ma, a holnap se, de a holnapután a tied! — írta Gyóni Gézának és, érthetően, kissé bátortalanul, majd egyre magabiztosabban jelentkezett mindjobban ismertté vált írónevón az olvasó előtt. Szívesen fogadták, sikere volt. Pedig első kötete „elöljáró beszédét'’ író. az „erkölcstelen kort” gyakran ostorozó papköltő, Szabolcsika Mihály éppen nem jósolt kasszasikert”„...Nagyon fehérek és tiszták ezek a dalok ahhoz, hogy manapság kapósak legyenek. Ki vesz ma pénzért akácfavirágos poázist, bólinga- tó falombos nótákat?” Mintha lehunyó világán keseregne az Adyt hívó új idők Béga-pa-rtá örege. Dapsy Gizella korán jutott árvaságra. Édesapja halálakor, közvét len az érettségi előtt, kénytelen volt félbeszakítani gimnáziumi tanulmányait. Nem sokkal később oklevelet szerzett és Szeghalmon óvónő lett. * Első verseivel a nyolc gyermeket oly hamar itthagyott szülők sírjára hullatja könnyeit. A gyermekkor örökre szétfo-sz- lott aranypáráját idéző emlékezés fátyolozza sorait: Lelkesen támogatja — ahogy írja* „portálja” — az induló fiatal írókat, többek közt Bodor Aladárt, Hangay Sándort. Horváth Ákost, legkülönösebben pedig Gyóni Gézát. „Fiaim, a Nil-rend lovagjai” — írja róluk. Csodálatos az az állandó aktív, szinte már intézményesített szolgálata, ahogy egy- egy versükkel tehetséget, jövőt ígérő, sodródó íróiknak segítségére siet, legtöbbször tudtuk nélkül egyengetve útjukat. Osvát Ernőnél, Ignotusnái, Sohöpflin Aladárnál, Pcsa Lajosnál zörget helyettük, egyaránt jártas, otthonos az írók, pártfogók, szerkesztők és kiadók világában-. Kolozsvártól Budapestig. Százszámra írja okos, szellemes, határozott véleményét, tanácsait, sürgetését P artfog oltaknak és „tettekkel tényezőknek”. Valaha nálunk sohsc sírtak ... ... Szép tündérálmok lepkeszárnya Lágy suhanással libegett... ... Azóta háromszor temettünk ... A legdrágábbak hagytak itt — S értük zokogva újra átélem Az ifjúságom boldog napjait: — Amikor nálunk sohse sírtak.** Nyolcvan évvel ezelőtt született. huszonöt éve halt meg a század eleji irodalmi élet egyik érdekes személyisége. az akkor még kevés számú nőirók egyike. Nil néven írta verseit, elbeszéléseit, amelyekből — a kritika szinte egyöntetű megállapítása szerint — „egy minden ízében nemes lélek finom érzései sugároznak”. A század elejének olvasója nőirőlnkkal szemben már korántsem olyan tartózkodó, mint annak előtte, talán még Gyulai Pál múlt századbeli erősen túlzó felfogásának hatására, amely szerint: „bármily tehetséggel írjon is egy nő, sohasem emelkedhet egy rangra a hasonló tehetségű férfivel”. Mégis, magyarázható elfogódottsággal állhatták a közönség bíráló tekintete elé poéta- lelkű lányok és asszonyok, hír szén elődeik messzibe nyúló sorának feltörő vágyait, szívük vívódásait mifelénk csupán szekreterek titkos rekeszébe zárt csatos naplók őrizték. Nil, legtöbb nőíró elődje hagyományain induLva, álnéven Tizenhét éves, és az Üj Idők már alkalmasnak tartja közlésre egyik versét. Attól kezdve számtalan pesti és vidéki folyóiratban, napilapban jelennek meg elbeszélései, költeményei (Vasárnapi Üjság, Erdélyi Lapok, Egyetértés, Ország-Világ, Renaissance, Haladás', Pesti Hírlap stb.) és jönnek sorban egyre jelentősebb, erőteljesebb verses-, novelláskö- tetei, kis megszakítással 1925- ig. Békéscsabán, Gyulán, Szeghalmon és Budapesten nyomják az azóta szétkallódott, ma már nagy könyvtárainkban sem található könyvit (Zsúr- világ Provincián, Versek, Vallomás, Nálunk, Lélekstációk, Testamentum, Az uram könyve, El nem küldött levelek, A fehér ruha stb.), ügyes fordításait (Dosztojevszkij Puskin tanulmányát, Nahmer Hetera levelek c. munkáját), és a régibb magyar írónőkről írt érdeke® tanulmányait. verseit mély emberi érzés, meleg asz- szonyiság hatja át, formaérzék, költőiség. ízig-vérig lírikus természet, sokat olvasott asszony, alaposan tájékozott, felkészüLt, jó bíráló. Szeghalmon lakik, sokat utózik külföldön és az országban. Személyének és szeghalmi otthonának varázsa költőinket, íróinkat erősen vonzza. Szellemének bűvkörébe kapcsolva őket, afféle kis irodalmi szalont Hart fenn, 1910-től kezdve már férjével, Rozsnyai Kálmánnal. Abban az időben szépen méltatott írói munkássága mellett főleg ez a szerepe a z, amely komoly jelentőséget ad életének. Ady Endrével az élen, a legnagyobbak találták méltónak arra, hogy az irodalom exkluzív régióiba t á rsként emelj ék magukhoz; finoman reagáló élénk szellemét, találó véleményét tiszteljék. „Nem a ma, a holnap se, de a holnapután a tied!” — biztatja 1908-ban a csüggedté® mélységébe zuhant Gyóni Gézát, akinek egy évvel később, midőn Gyóni: Szomorú szemmel c. második verseik ötét e megjelenik, lelkendezve így ír: „...Az első félórában csalódottan néztem könyvedet, s nem értettem meg láttára a régi magamat. Mintha megfakult volna színed a napvilágon. Döbbentő, keserű érzés volt ez. De aztán újra megtaláltalak könyvedben. És újra láttam álmaim csodavilágát. Mind, ami féktelen, Ujjongó erő van benned, s mind, ami finom, dalos-’ remegésű szomorúság. És ismét gyönyörrel csókoltam meg könyvedet. Szeretem. Büszke vagyok rá. Jobban, mint te! Valahogy a magaménak érzem egy kicsit. Ha százszor „Erzsiké könyve” dominál i® benne. Meg tudnám neked sor- ról-sorra mutatni, hogy hol az én hatásom. Te nem tudod, nem i® hiszed, és igazad van* Én nem inspirálhattalak, hangulatot nem kelthettem benned. De — kíváncsivá tettelek a magad . erejére... A szí- vedre nem tapinthattam, de a hiúságodra —- igen. És valamit ez is ént!... Könyvedet különben elküldtem Ignotuenak. Az Egyetértésben írtam róla, húsvétkor jön tárcában.”Ez a magánlevél — a költő „portálásán” felül — któ bepillantást enged a szeghalmi irodalmi szalonba is: r,...Csáth Géza jön hozzám valamelyik nap, majd a lelkére kötöm, hogy Didi úrfit (Kosztolányi Dezső. — A szerk. megj.) is fülön fogja. Didivel talán békét fogok kötni Pesten, mert Kuthy -Soma mondja, megbánások gyötrik (?). Azt hiszem, nagypénteken együtt lesz nálam az ifjú Magyarország; Szávay Zoli írt nemrég a „Dél” nevében, hogy a „Ni-l- rendóe” akarják felvétetni magukat. Aladár (Bodtrr Aladár — a szerk. megj.) tegnap volt itt, nagyon szeret téged, felváltva beszéltünk rólad és olvastuk Gorkij-t. Illett a téma (mindkettő) az időhöz. Hava® borulat lógott az égről, hidegen suhogott a szél, de éreztük, hogy a föld kérge alatt megindult az életadás: erő és meleg lüktet...” Szállnak az évek, Nil lírája „belekapcsolódik az első világháború szörnyű fájdalmaiba” és a későbbi idők megpróbáltatásaiba. Hosszú betegség gyötri, sok csalódás, keserűség éri. Elfárad, alakja lassan ködbe vész... Körülötte ha- lo-tf barátok horpadt sírhalmai és fakult, sárga levelek, felejtett emlékek avara. Alig negyvenéves még, amikor öreges, fanyar kiábrándultsággal és elmúlt ifjúságát siratva ezt írja egy fiatal költőnő első kötete elé: „... H úszesiztendős koromban én is úgy képzeltem, hogy az irodalom parkettás szalon, ahol kötelező a asúretikett és hasznosak a jó konnexiók... Később rájöttem, hogy bár elég síkos az irodalmi terep: kötelezőnek és hasznosnak egyedül a tehetség bizonyult rajta. Jóval később azt is megtanultam, hogy nem feltétlenül az írói tehetséggel lehet érvényesülni az irodalomban: egyébfajta talentumok még sokkalta sikeresebben válhatnak be... Azonban félre ne magyarázd az én keserűnek látszó megjegyzésemet, induló fiatal, friss reménységtől sugárzó kis Poetrix! Nem a tapasztalás keserű szájízével, csak a tényeket konstatáló, enyhe melankóliával gondoltam a te legszebb, legértékesebb, leghatásosabb t ehetségedre:: az ifjúságodra...” Majd egy régi irodalmi barátjának: „Szeretném felidézni azoknak a leveleknek a hangulatából a kilenc év előtti magamat. Én voltain-e?... Ügy tűnik ma, mintha egy idegen lányra néznék!” Életét, sorsát mégis talán az a verse példázza leginkább, amelyet — bár még 1908-ban írt — legőszintébb vallomásának tarthatott: „Jól tettem-e? Ki bánja? és ki kérdi? Nem én vagyok az, aki gyáván beéri Koldusérzések alamizsnájával! Az én lelkem fehérsugárú lángja Mint villám lobban a szíveken által S ujjongó, síró dalokból szikrázva Szerelmet gyújtott. Bús, idegen szívek Varázslatos mámort ittak belőle. Az én hitem adott nekik bitet... Az én álmom lett álmaik szülője... Az én csókomtól ajkuknak vágya támadt Édes, finom, zengő melódiákat Csókolni egymáséra titkosan ... Velem sírtak, velem kacagtak Egyszer titokba,’ másszor hangosan ... Hogy ki vagyok, tán soha nem is kérdlék — S én mindent, ami bennem érték Hitem, szerelmem, vágyaim, álmaim, Mosolyom, könnyem — mind eléjük szórtam Dalos, csengő, virággal hímes szókban. Gőgös, pazar, királyi tékozlással Nékik adtam egy gyöngyös tenger mélyét, Egy kincsbánya rejtett gazdagságát: A szívem tiszta, szent fiatalságát. ... Jól tettem-e? Ki kérdi? És ki bánja? Ha kilobbant is lelkem fehér lángja S magam örökre vak koldus maradtam Gúnyos, közömbös emberforgatagban: Azért én mégis, mindig, újra — adtam!.. Sülé István Váci részlet Syposs Zoltán Mocsár Gábor: melegtől óvakodva a fák alatt, az erdőszé- len, árnyékos helyen mentám, ahol tikkadtan kóka- dozó kökények meg galagonyák karmolászták az ingemet. Az erdő szeszélyes szögleténél — mintha maga is a hőség elöl menekülne — kanális bújik be a jak közé. Ott megálltam. Ezt a kanálist megsajnáltam. Csak a fák között csillog benne valami fekete, pocsolyái váz, de kinn, ahol a nap éri, a kukoricatáblák közt, kiszippantotta minden csepp vizét a kegyetlen hőség. Ezen a tájon — bár másfelé járnak esők — ötödik hete szomjazik a föld. S akkor az árok partján megláttam Bernáth Pétert, az öreget. Egy kicsi fiú guggolt mellette. Bernáth Péter is guggolt. Térdelt inkább, mert az ő inai már nem bírták. Az árok partján feléjük indultam, ök az árok másik oldalán voltak, én emezen. Nem vettek észre. Közelébb érve hallottam, amint az öreg mondja a kicsi fiúnak: — Mondjad nekik: hajsz, te, a gazdátok istenit. S a kisfiú mondta: haccte, a gazdátok istenit. párban Czembeérve velük megálltam, s rájuk köszöntem. Oh, az öreg Bernáth nagy örömmel fogadott, üdvözölt. Hirtelen felállt, térdéről a port leveregette, én az árkon átugrottam, mert csakugyan akkora az, hogy át lehet ugrani. Gyermekkoromban, tavasszal, amikor duzzadt volt a meder, nem mertük átugrani. Széles volt és a víz a part koronájáig ért. Szénahordó rúddal ugrottunk neki. A rúd végét beledöftük a vízbe s átlendültünk az árok felett. De én amilyen élhetetlen voltam, ezzel is megjártam: annyi lendületet tudtam adni ma. gamnak, hogy felpattanjak a levegőbe, de ott fenn megálltam. A rúd hegyes vége szépen, lassan fúródott bele az iszapba, s ott megállt, mint a cövek. En a rúd hegyében, mint a nyársra húzott béka, kalimpáltam, aztán csendes, szép ívben belehulltam a víz mélységes közepébe. Most azonban száraz a meder, könnyen átugorható. Néztem a gyereket, mit csinál. Az öreg zavartan mosolygott, rajtakaptam: tücskökkel játszik. Mert «
