Békés Megyei Népújság, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-09 / 108. szám
i Mladonyiczki Béla Anya A kiállítás megnyitása óta már eltelt néhány hét, de a gyulai vár helybeli s vidéki látogatói mind fokozottabb érdeklődéssel figyelik, vitatják ennek a méreteiben és jelentőségében a megye határain is túlmutató tárlatnak az anyagát. A vendégkönyvben olvasható polémikus megjegyzések: egyes alkotások örömteli üdvözlése, mások kategorikus elutasítása — tehát az állásfoglalás ténye — töprengésre, véleményformálásra késztetik a műalkotások. Bár a megjegyzések tartalmával, olykor tendenciájával lehet vitatkozni (hisz gyakran — s ez nem elszigetelt jelenség — túlhaladott esztétikai kategóriákat vagy erősen konzervatív szépségeszményt Vili. olvasnak a művészek fejére), a nyilvánvaló érdeklődés — az értékítélet labilitása ellenére is — amelfeladata viszonylag egyszerű: fel kell idéznie a jellemző alkotásokat, s egy- szersmyid a tendenciák, törekvések sokféleségében meg kell keresnie az eligazító szálaikat. Nyilván felvetődik a látogatóban a kérdés: vajon jogosan viseli-e tárlatunk az „alföldi” jelzőt? Képviseli-e mindazon törekvéseket, melyek manapság jellemzik a magyar képzőművészetet, s ami ennek szerves része: az Alföldön élők művészetét? Ami a kiállítók lakóhelyét illeti, az összefoglaló igényű cím feltétlenül jogos, hisz szegedi, hódmezővásárhelyi, szolnoki, debreceni művészek nevét fedezhetjük fel a szinte teljes számban felvonuló Békés megyeiek mellett. S a névsort tovább vizsgál- gatva hazalátogató vendégekkel is találkozhatunk. Búza Barna, Kerti Károly, Lóránt János és Ruzicskay György művészi pályája Békés megyéből indult, élményeik alaprétege e tájhoz kapcsolódik, s mostani bemutatkozásuk szép példáját szolgáltatja a szülőföldön szerzett benyomások, hangulatok meghatározó erejének. Ruzicskay György nagy földrajzi távolságokon átívelő érdeklődése ezúttal a szarvasi akácok jelképpé növekedett motívumánál állapodott meg; Lóránt János a körösi táj mozgalmas életét, vibráló, a sötétet fényekkel pásztázó színhangulatait fogalmazta képAlföldi Gyulán pé. Íme a témaválasztás felvillantása is érzékelteti a szűkebb pátria szerepét. De az alföldi képzőművészet többet jelent a földrajzi egybetartozásnál. A kiállítók lakóhelyének, származáshelyének puszta felsorolásává) még nem válaszoltunk a fentebb megfogalmazott kérdésre, hisz a művészettörténeti párhuzamok arról győznek meg hogy az alföldi művészet a XX. század folyamán etikai és esztétikai hitvallást is jelentett. S a Tornyai, Koszta, Nagy István nevével jellemzett alföldiség — mint hagyomány — tovább munkál. Vajon ilyen értelemben jogosult-e kiállításunk címében az alföldi jelző? A tárlat arról győz meg, hogy vállalják művészeink ezt a hagyományt, de korántsem a rutin-megoldások, az epigonizmus szintjén. Az alföldi művészet — tematikailag — a tájnak és népének fokozott megbecsülését, az etnograíi- kus jellegzetességek szimbolikus jelentésű megfogalmazását jelentette. A nagy elődök népi-nemzeti elkötelezettsége drámai erejű vallomásokban szólalt meg, s ez művészileg expresz- szív kifejező eszközöket: felfokozott színeket, zaklatott szerkesztést kívánt. Ha napjaink művészetét e hagyomány fényében vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az etikai örökség: a tájnak és népének szeretete továbbra is jellemző, de némiképp áthangszerelődött, új vonásokkal gazdagodott. A jelképi erejű táj hangulatok líraibbak: a robbanni készülő indulat kevésbé meghatározó. A portrék, figurális kompozíciók társadalmi-politikai mondandóját is a lírai hangulatok, Tárlat máskor az intellektuális elmélyülés gazdagítja. A kiállítás anyagából derűsebb hangvételükkel, humánus elkötelezettségükkel kiemelkednek a Békés megyeiek alkotásai. Koszta Rozália dekoratív hatású figurális kompozíciója (Cigányok) mesterien érezteti a? alakok mozgáskultúráját, portréja pedig oldottabb felületkezelésével, elmélyült lényegkeresésével hívja fel magára a figyelmet. Ezüst György csendéletein a feszülő energia, s a lírai hangszereltség szerencsés együtthatásának vagyunk tanúi. Hajdik Antal töprengő, gondolati mélységeket kutató portréit néhány árnyalatokban gazdag színre építi fel, s látszólagos eszköztelenségével ér el intellektuális hatást. A mozgalmas szinkompozícióként ható életképek, a fel-felvil- lamó derű teszi igazi lírává Lipták Pál művészetét. S folytathatjuk a jellemzést a sommásan fogalmazó Fülöp Erzsébet, a hangulati részletekre szerencsésen rátaláló Bazsali Ferenc és Alexin Andor említésével. Mindannyian —ha a megjelenítés mélységében lényeges eltérésen vannak is közöttük — a vallomásom líra és a határozottabb intellektuális igény irányába fejlesztik az alföldiek örökségét. A tárlat egészét tekintve természetesen a Békés megyeiek kiemelése kissé ötletszerű, de talán indokolja az a tény, hogy bennünket, helybelieket az ő művészetük alakulása, fe ’lődé- se foglalkoztat a legközvetlenebbül. E röpke áttekintés keretében is meg kell azonban emlékeznünk a hasonló tendenciák jelenlétéről a szegedi, vásárhelyi kiállítók alkotásaiban is. Szalay Szokolai Károly: Az időről A napokat már észre sem veszed, úgy suhannak el, mint az űrrakéták. És olyan sűrűn. S újra este van. Nincsen napod. Csak reggel s este van. S a dátumokra nem szeretsz figyelni. Csodálkozol, ha egy-egy rég kivágott újsághír kerül újra a kezedbe. — Három éve, hogy meghalt? — kérdezed. Hiszen tegnap éolt, hogy karonfogott, s lelkendezett saját elképzelésein. Most kezded megismerni az időt. Elfutsz előle és őbenne futsz, nem akarod, hogy az eszedbe jusson, s ő hagyja ezt. Csak egy-egy pillanatra döbbent meg néha. Tükröt tart eléd. emlékezeted édes tükörét. Ott van mögötte. És titkon figyel. Befele fordulsz s nem tudsz elaludni. lett bizonyít, hogy a képzőművészet egyre inkább köz- önmagában is figyelemre üggyé válik. Mivel megkü- méltó, mert arról tanúsko- lömböztetett érdeklődés kí- dik, hogy* a tárlatlátogatót séri a kiállítást, a krónikás gyerek magától nem bírt volna a tücskökkel. — Unokám. Ez a legkisebbik unokám. Hároméves. Maga ismeri az apját. A Péter fiamé ez. Oh, persze, a Péteré. — Akkor öcsi, te is Péter vagy, igaz-e? — kérdeztem a kicsitől. Rám nézett egy pillanatra, de inkább a tücskök érdekelték. — Nagypapa, nagypapa, nézd, a gazdája istenit, ez itt, ez a nyavalyás, ez nem akarja hinni az igazságot. — Mék, te? — Ez itt, ez a balsó... ez... a hogyishíjják. — Mondtam már neked, hogy az a bal oldali, az a Bimbó. — ... akkor emez meg a Virág. Cselő... haecc... — nagyot rikkantott a gyerek — cselő, hacc... cselő... haccc, a gazdátok istenit. Az öreg nevetett, kicsit büszkén is, hogy ilyen nagy legény unokája van, meg egy kicsit röstellkedve is, hogy ő, az öreg, ilyen gyerekesen eljátszadozik. — Péter, a fiam, tudja, oda van. Hol win az apád, Peti? — Csehszlovákiában. Prágában meg Brünnben. Hoz nekem felfújható gumicsónakot. z öreg Bernáth rám kacsintott. Micsoda unokája van! Azt is tudja, hogy Csehszlovákia meg Prága, meg Brünn, pedig csak háromeves. Aztán idehozták Petit. Ki a tanyára. Legyen itt, mert nincs otthon kire hagyni. Kihoztam, látja, mert jöttem volna tengerit kapálni. De tudok? Hát hagy? Ezek a mostani unokák ahhoz vannak szokva, hogy folyton foglalkozzanak velük. Ezeknek van otthon, ugyebár, televízió, rádió, hétkórság, mit tudjak én csinálni vele a tengeriföldön? Ez városi gyerek már, itt ö nem ismeri ki magát. Velünk, ugye, ilyen korunkban baj nem volt. Az anyánk, szegény, ■ kihozott amikor kapált, a föld szélébe. Az erdő szélén ásott gödröt, mert négyen voltunk, hát négyet, beleállítoU bennünket, körülrakott bennünket földdel, hogy ne tudjunk szétmászkálni, mikor ö kapál. Fogott nekünk tücsköt, szöcskét, cérnára kötötte őket, hogy játszhassunk velük, adott a kezünkbe csutkát, rongyot, nesztek, itt a játszó. Akkor, ugye, így volt, most meg... Benyúlt az öreg az inge alá, s megsimogatta a mellén a bőrt. Nézte, olvadó nézéssel nézte az unokáját. S akkor hirtelen leguggolt, térdre esett s nagy tenyerei, vei csapkodott a fűben. — Hé, te! Vigyázz! Nem látod, hogy a Bimbó kibújt a hámból? Megszökik ám, ha nem vigyázol. J^ehajoltam én is, s látom, hogy az egyik tücsök rémülten szökdécsel a magas fű között, azonban az öreg Bernáth rettenetesen nagy tenyereitől lecsapott rá, vigyázva kibújtatta az ujjai között. A tücsök két szarva izgatottan remegett. — Na, megállj... nem akarsz dógozni? Riihelled a munkát? Majd adok én neked — s korholta a tücsköt, mintha én ott se lennék, gyermekké vált szinte. — Csak a másikra vigyázz — figyelmeztette az unokát —, meg ne szökjön már az is, az anyja mariáját. — No — mondtam neki — majd én segítek. Adja csak az én tenyerembe. — Kibújt a hámból a gya, lázatos — dohogott a szökevényre az öreg Péter s munkához látott. — De majd elbánok én veled. — Átadta nekem a tücsköt, mert a kicsire nem merte bízni, nem tud az bánni ve. le, kiengedi. Én hát megfogtam szigorúan. Ű pedig levette a fejéről ócska, napszítta, zsíros kalapját, aminek a szalagjában mindig be van fűzve egy tű, a tű köré cérna van motolláivá, lehajtott a motolláról két arasznyi cérnát. Közben mindig magyarázott, — Mondtam pedig, hogy vigyázz rá. Míg lehet egy másik ilyen tücsköt keríteni? Ez már szinte beletanult a munkába. Volt nekem, mikor a Bélteky uraságnál szolgáltam két ökör a kezem alatt, az egyik Virág, a másik Bimbó, azok persZe fehérek voltak, nagy szarvúak, nem voltak ennyire virgoncok se, mint ezek a kis feketék, azért mondtam ennek a gyereknek, az egyik — mondtam neki — Virág, a > másik meg Bimbó. S míg beszélt, nehéz munkától elnehezült bütykös ujjaiixil kicsi hámot gör. cselt, valamikor én is tudtam ilyet s meg tudtam ítélni, hogy az öreg Bernáth nagy mestere a tücsökhám készítésének. — Na, most már adja ide azt a Bimbót. imbót átadtam neki, ő megfogta óvatosan az izgatottan vergődő kicsi jószágot, belebújtatta a hámba, s mondta: most húzzam meg a cérna lelógó végét. Meghúztam, szerintem elég óvatosan, de az öreg rám- ripakodott: — Vigyázzon, a hétszázát... beleakadt a szarva. A szarvát sikerült kiszabadítani s most már merészen meredt előre a hámba fogott tücsök két pirinyó, reszkető csápja. A kicsi Peti szinte remegő óvatossággal nyúlt érte, letette a másik mellé a földre. — Az volt a hiba — magyarázta az öreg —, hogy a másik hámra nem kötöttem ide egy görcsöt, látja — s mutatta, hol kellett volna egyszerű hurok helyett görcsöt eSzközölni a tücsök hámjára, hogy ne tudjem kibújni. — No, mennek? Mennek? — kérdezte unokájától. Peti újra erős torokhangon biztatta igavonóit. — Sellő... haccc... sellő... haccc... — Nem sellő, te, hanem cselő — s szinte restellked- ve nézett rám — nem érti, hiába, nem érti ő ezt. Hiába mondom: ha balra akarja téríteni, azt mondja: hajsz, ha jobbra, azt mondja: cselő... de neki mindegy. Kiabál nekik összevissza. íj mivel nem céltalanul bolyongtam én az erdő szélén, hanem utam volt éppen valahoxxi, otthagytam őket. Még jó darabig hallottam, amint az unoka mély, férfiasított hangon biztatja tücskeit, sellő, hacc, a gazdátok istenit. S ahogy visszanéztem, láttam, a kapa a tengeriföld szélén bele van vágva a földbe, az öreg Bernáth térdel az árokparton, s lesi, nem szöknek-e meg a tücskök a hámból. Ferencet vérbeli festőként tartja számon a közvélemény, ezúttal viszont különleges rajzkészségéről tesz tanúságot a szépség, a harmónia himnuszát zengő lapjain. Fontos Sándor, Hézső Ferenc, Pintér József tájképei érzésékkél teli vallomások. Külön kell szólnunk a szuverén belső világra valló Tóth Menyhért-fest- ményekröl. Képalakítási módja: az ábrázolás szokványos lehetőségeinek szándékos elkerülése merőben újszerű, de az alom és valóság szféráinak ihletett kézre valló egy bejátszása mindenkit meggyőzhet a lélek mélyéről jövő vallomás igazságáról. Ha a kifejező eszközöket elemezve közelítjük a tárlatot, a konstruktív szerkesztésről, snnak fokozottan jelentkező igényéről is meg kell emlékeznünk. Az alapvetően lírai hangszere- ,ésű képeken is felfedezhetjük a szerkesztettségnek ezt a módját, de kifejezettebben a szándékoltan erre építő, s így érzelmileg nehezebben megközelíthető alkotásoknál jelentkezik (pl. Józsa metszetei, Bíró sötét tónusú, az ábrázolásról szinte már lemondó festményei). Az Alföldön élő alkotók tehát — ha művészi etikájuk alaprétege, mint már utaltam rá, a nagy elődök örökségére épül is — új meg új vonásokkal gazdagítják ezt a fő vonásaiban posztimpresszionista-ex- presszionista hagyományt, bizonyságát adva annak, hogy a hagyomány — lett légyen haladó, előremutató is — nem szolgál kész sémákkal, a maga igazáért kinek-kinek magának kell megküzdenie. Hind ez ideig nem szó- lottunk a tárlat plasztikai anyagáról, pedig korántsem játszik alárendelt szerepet, sőt: egyik erénye kiállításunknak a jó szoboranyag. Simon Ferenc — a Munkácsy-plakett idei nyertese — harmonikus szépségű lányportréjával s erőtől duzzadó munkásmozgalmi emlékmű-tervével egyaránt a plasztikai kifejező eszközök mesteri kezeléséről tesz tanúságot. Fekete János kerámiaképeit és domborításait lírájának sokszínűsége, valamint az anyag és technika követelményeinek alapos ismerete teszi rangos alkotássá. Búza Barna szimbolikus jelentésű diófa-reliefjén a bor- zadály kifejezésével — döbbenetes erejű mementóként — utal a háború rémségeire. Szabó Iván és Szabó László érmei, plakettjei lényegre törő megmunkálásukkal tűnnek ki. Az egyetlen megyénkben élő szobrász, Mladonyiczki Béla, Szegedi Kiss Istvánról készített gondolatgazdag, karakteres portrét. Gondolatmenetemet az alföldi képzőművészet jellemző vonásainak futó áttekintésével kezdtem, s az idézett példákkal — igaz, az adott keretek kényszerítő körülményei között meglehetősen szűkszavúan — a hagyomány vállalásának mikéntjéről próbáltam meg véleményt formálni. Jól tudom, hogy csak hevenyészett vázlatra futotta. Ez a kissé szertelen áttekintés is érzékelteti azonban, hogy a mai alföldi képzőművészet törekvésekben és szándékokban igen gazdag. S ami kiállításunkat jelentőssé teszi: ezt a gazdagságot kellően dokumentálja a VIII. Alföldi Tárlat. Szilágyi Miklós
