Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-13 / 37. szám
T9#5. február 13, 5 Szombat Alkotó ház Több alkalommal bes^mo’tunlc arról, hogy Szarvas lakói község- fejlesztési hozzájárulással alkotóházat létesítettek községük világhírű művészének, Ruzicskay Györgynek. Az alkotóház székely faragásai kapuján belépve már látjuk a bent élő művészt is, aki a ház homlokzatát rajzával díszítette, ahol emléket állított a munkában is társként segítő feleségének, s az önmagát ábrázoló művész természetet szerető énjének. Mi lelt belőled, pajtás? tró—o! vasó-találkozó az Irodalmi Presszó műsorában A békéscsabai Irodalmi Preszszó eredeti programjától eltérően február 20-án, szombaton este 6 órától András László író és műfordító találkozik az olvasókkal. Ez alkalommal az irodalmi esten részt vevők megismerkednek András Lászlóval — aki a második világháború idején Franciaországban, Spanyolországban, Észak-Afrikában élt emigrációban, valamint a spanyol költők verseivel. E verseket főként középiskolás fiatalok adják elő, s az est keretében fellép a 10-es számú általános iskola kamarakórusa is. A műsort Gazsi Endre tanár vezeti. Az Irodalmi Presszónak ezt a soron következő rendezvényét a TIT békéscsabai értelmiségi klubjában tartják meg. Gyermekkorom olcsó és mégis szórakoztató társasjátékaként mi, lányok, fiúk képeskönyvet vettünk kezünkbe, valahol találomra szétnyitottuk és az ott talált képről néhány percig folyamatosan beszéltünk. Akinek ez sikerült, tovább játszhatott, aki viszont elakadt, összezavarodott, kiesett. A mindvégig porondon lévő lett a győztes. Ez a kedves kis játék Jutott eszembe, mikor nemrég kezembe vettem a „Hősök Könyvét”. A súlyos cím mögött nem harcosok, hanem úttörőcsapatok története rejlik. Ám ahogy született és elkészült, s a benne szereplők ahonnan elindultak és ahogyan előrejutottak, a maga helyén és módján, hősi tett volt mégis. A „Hősök Könyvét” vezetőik patroná- lása mellett csabai pajtások saját kezűleg írták, csabai úttörőéi? ipatok történetéről két esztendővel ezelőtt, a magyar úttörő- mozgalom 15. évfordulója alkalmából. Az emberben magától értetődően ötlött fel a gondolat: — vajon hol lehetnek, mit csinálhatnak most azok az egykori csabai pajtások, akik az úttörőmozgalom zászlóbontásának évében, 1948- ban városunkban az elsők közt álltak a sorba? És a régi, gyermekkori társasjá'ékra emlékezve, találomra szétnyitottam a könyvet. Házilag rajzolt és színezett képet láttam, egy úttörőkürtöst, amint nagy igyekezettel fújja a trombitát. A következő oldalon pedig ezt a szöveget: „összegyűjtötték a 4032. számú Martos Flóra Ütíörőcsapat nyomolvasói.” A másik lapon maga a történet következett, melyből néhány sornyi idézet, úgy vélem, elegendő a „kezdet” érzékeltetéséhez. „Ez az úttörőcsapat 1948-ban alakult meg két Iskola pajtásaiból itt, Békéscsabán, a Luther utcai iskolában Tessedik Sámuel Űttörőcsapat néven. Vezetője Pri- bojszky Mihály tanár bácsi volt. A megalakulás elég sok nehézségbe ütközött, hisz a volt felekezeti Iskola tanulóinak szülei eleinte nem értették szép célkitűzéseinket, kicsit biza'matlankod'.ak. Az úttörőmunka előterében a közösségi élet megszerettetése és az iskolai tanulás támogatása állt...” A továbbiakban azok névsora következett, akik nemcsak a csapat, a rajok, az őrsök életében, de a mozgalomba való bekapcsolódásban is úttörők voltak, a legelsők! Közülük kellene valakivel beszélnem. Melyikkel vajon? Csukott szemmel ráböktem a névsorra. Ujjam alatt ez állt: Kucsera Mihály pajtás. Tehát ő legyen egy a sok közül!... Némi érdeklődét, telefonálgatás után nyomára bukkantam. Itt él Csabán, jő egészségben és az énPőipari vállalat ügyviteli vezetőjével, közérthetőbben a vállalat egvik részlegének a főkönyvelőjével azonos. Készséggel vállalkozott a találkozásra, melynek helye a Szabadság téren, az úttörőiméi az a szoba volt, ahol a Hősök Könyvére bukkantam. A megbeszélt időben m«1dn“m rövidre nyírt, szökés hajú, kék szemű, vállas óriás lép be az ajtón. Szerény modorúnak látszik és gvakran mosolyog, ami a szőkeségvei és kékszeműséggel kisfiús kifejezést kölcsönöz arcának. — Kucsera Mihály vagyok — szorít kezet. Mikor leültetem a „Hősök Könyve” mellé és megpillantja a sárguló fényképeket, a régi pajtások neveit a szöveg közt, látni, érezni, hogy mélyen meghatódik. Olyan ez, mintha valaki 15—29 éves diáktalálkozóra érkezett volna.» 18. Inkább elkerüli ezt a magános házat. Nem akarja látni Ula szemrehányó tekintetét. Nagyon szerette férjét. Amit parancsolt, szolgálatkészen mindent megtett. Mindig elszomorodott, mikor a tiszta konyhába a hegyekből betódultak a férfiak. Mintha megérezte volna, hogy a balszerencse nem kerüli el a házát. Ernest nem akarta látni a szemrehányást a szemében: Hagyták volna békében. Ha nem vonták volna be mindenbe, itt lehetne velünk. Nem, Ulával nem akar találkozni. Elkerülte Sajbát, és a Baski völgybe ereszkedett le. Mikor következett be a törés? Amikor látta, hovv előállásának nincs jelentősege. Bizonyító jegyzőkönyvet mutattak neki aláírásokkal. Az ellenállás jelentette a nemalvást, jelentette az éjszakai kihallgatásokat, jelentette a kihallgatottak keservét. A legutóbbiról nem is beszélve. Egész évben senki nem beszélgetett vele Varholán kívül. — Van időnk. Ha beismeri, ki- aludja magát. Egyszer, egy este Varhola meglepte, hogy a rácsos ablakon át néz egy csillagot. — Nézze, csHlag. Varhola elkomorodott. — Milyen csillag? — Közönséges csillag? — Közönséges csillag. Most kél. — Es miért figyeli? — Csak úgy. Varhola odalépett az ablakhoz és gyanakodva figyelte a csillagot, majd az ablakot, a falakat az ablak körül. Nem hitte, hogy Juraj Spitzen HOZZÁTOK TARTOZOM ilyen gono^^evő, mint Ernest, „csak úgy” figyelheti a csillagot. — Es mi van vele? — Semmi. Varholának ez az ügy nem tetszett. — Nincs szüksége rá, hogy figyelje a csillagokat. Egy olyan cellába helyezték át, amelynek a rácsos ablaka sötét udvarra nézett. Nem volt jelentősig**, hogy ellenálljon: amikor az ember lába alatt felforgatják az egész világot és az ember az eredeti kapcsolatot akarja tartani vele, kényl'-'J-m fejjel lefelé járni. Aztán hagyta magát vezetni cordí*offa: Krupa András azon az úton, amelyen soha nem ment volna, ha egyedül lett volna. De ott tökéletesen tudták, hogyan keli megváltoztatni az ember életét. Igazán tudtak angyalból gyilkost csinálni és gyilkosból angyalt. Amikor vallott, már nem ő volt. És most sem ő már. Hiába keresi itt a Vtácnik alatt a másik énjét. Csupán a megáradt Túróé fagyos hidege futott végig rajta. — -Nagyon kínoztak, Ernest, amikor magadról kitaláltad ezeket a dolgokat? Így kérdezte Repta, mikor először találkoztak az erdészházban. És Ernest nagyon szégyellte magát, mert nem a verés volt a beismerés fő oka. Hogyan magyarázta volna meg a zömök, örökké mord arcú Reptának, hogy nemcsak verés volt, hogy az ember tudatára összpontosult minden, ami a gondolkodását teljesen az ellenkező irányba tudja fordítani. Javorek nem vallott, éppúgy elítélték. Milyen zavarosba torkollott minden! A jelentős ember szavai a leghívebbek közötti ellenségről, Javorek ellenkezése, Ernest beismerése, Varhola vallató fantáziája. Ez ott volt. És kint? Peter Gal cikkeket írt Ernest áruló tevékenységéről. Elítélte, mielőtt összeült volna a bíróság, mielőtt Varhola egyetlen sor bizonyítékot is szerzett volna jegyzőkönyvében Ernest ellen. Hitte Gál vagy nem, hogy a leghívebbek között van az ellenség? Hogy azzá lett legjobb barátja, a hozzá legközelebb álló ember is? Igen, a leghívebbek kötelessége volt, hogy elsőnek higgyenek, aztán már könnyű volt bizonyítani az ellenséget. Gyűlések voltak, amelyeken az 5 áruló tevékenységéről beszél tek, olyan kijelentéseket és tetteket írtak a számlájára, melyekről még csak nem is álmodott. Jó ismerősei és barátai felemelték a kezüket, hogy megszavazzák a petíciót, mely a legszigorúbb büntetést kérte. Közben mire gondoltak? Biztosan nem arra, hogy találkoznak még vele. Hogy le kell sütniük a teVntetüket, és hogy állásfog'ni ásukat hittel, féleleméinél és kötelességtudattal fogják magyarázni, mentegetni. (Folytatjuk) Néz, lapoz, olvas és közben megoldódik a nyelve: — Negyvennyolc őszén kötöttük fel először az úttörönvakkendőt. Sokat dolgoztunk társadalmi mun. kában. Papírt, vasat, fémet gyűjtöttünk, fát ültettünk, akárcsak a mostaniak. A jó munkáért a csapat sportfelszerelést kapott. Úgy emlékszem, országos értékeléskor elnyertük a Ságvári vándorzászlót is! Ez itt az énekkar, a pesti Sza- badság-hídnál, azután, hogy a rádióban szerepeltünk. De sok rendezvényen léptünk fel! A Baukó Mátyás karnagy bácsi meg a Knyihár János igazgató bácsi sokat tettek értünk... Még most is „bácsik” a szemében? Inkább ő vált egy kicsit Ismét kispajtássá... A kedves rosszcsontok huncutkodó hangján meséli, hogy a rajládához minden őrsbelinek volt álkulcsa, hogy bármikor hozzájuthassanak a pingpongfelszeretéshez. Azt viszont, hogy a rajvezetői rangig jutott, akkora büszkeséggel említi, hogy tán egy közkatona se büszkébben, ha csodaképpen tábornok, ká léptetnék elő. Azonban bármennyire is szeretne még lubickolni az emlékezés tavában, mégiscsak ki kell úsznia a hogyan tovább partjára. Hátradőlve székében, már a harmincon felüli férfi nyugalmával emlékezik: Szeretem a sportot, annak minden fajtáját, de különösen a labdajátékokat, a röplabdát, kézilabdát, futballt. Érettségi után elhatároztam, hogy testnevelő tanár leszek. Családi körülményeim, később pedig a katonai szó1gálát áthúzta tervemet. Könyvelő lettem. De azért a sport mindenüvé eü- kísért, az általános iskolától a középiskolán és a honvédségen át a máig. Az ötvenes évek elején egyre aktívabban vettem részt a labdarúgásban. Kapuskodtam. ötvennégyben ott voltam a magyar ifjúsági csapattal a nyugat-németországi nemzetközi futballtornán. Düsseldorfban, Kölnben, Bonnban és néhány kisebb városban mérkőztünk. Kik voltak velünk? Barcs Sándor, a fiúk közül pedig a debreceni Karádi, a dunaújvárosi Jagodics, aztán Ilku II, a kis Bukovi meg Tichy Lajos... Néhány mérkőzést említsek? Saar- vidéket 6:0-ra, Ane’iát 3T-re, Belgiumot 2:0-ra, Észak-Irországot 7:2-re vertük. Az utóbbinál én védtem. Ma a csabai Előre kapuját őrzöm... A családra terelődik a szó. Három éve házas. Felesége tizenhárom évig a ruhagyárban dolgozott, most az építőknél van ő is. Kucsera Mihály levéltárcájából fénykép kerül elő. Kis vasgyúró nevet ránk. — ö is Misiké, mind a ke*ten Misi.kék vagyunk — érzékenyül el és változik nyomban büszkévé is az apa. — A kisdobosjelölt is szőke és kék szemű, mint én — fűzi magyarázatul a fekete-fehér képhez. Miközben beszél, észre sem veszi, hogy kezével időnként a „Hősök Könyve” felé nyúl és azon nyugtatja kicsit. Távozás elett hirtelen rábök az albumban levő egyik épre: — Nézd csak! A Murzsitz András! Most nálunk gépkocsivezető. Ez meg itt Tóth Sándor építés- vezető. De megnőttek azóta! (A májusi felvonuláson vagyunk, 1949-ben...) Jobban szemügyre veszi a képet: — A Manhalek Pista viszi a zászlót — mondja olyan természetességgel, mintha csak tegnap lett volna az a felvonulás. Huszár Rezső
