Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
KÖRÖS TÁJ Országjárás A simontornyai pinceszer AZ UTÓBBI IDŐBEN újszerű futball-labdáiról lett ismert Simontornya neve — ország-világ előtt. Most más oldaláról akarom bemutatni ezt a hatezer lakosú Tolna megyei községet. Témám aktualitását a szüret utáni állapotok igazolják. A simontornyai szőlőhegyek a híres szekszárdi borvidékhez tartoznak még, azon a területen, ahol Sárbogárd és Dombóvár közt a Kapos már beleömlött a Sióba, és találkozik a dunáltúli dombos vidék a Duna másik oldaláról átnyúló síksággal — a Mezőfölddel. Somlyó Zoltán egyik szép versében, amelyben a Dunántúlról vall, a gyönyörű dombos vidéket szép lírai- sággal „százmellű anyának” nevezi. Engem is magához ölelt most ez az anya, amikor otthon jártam, és szeretném őt bemutatni egyik oldaláról olyannak, amilyennek rövid látogatásom alatt láttam, ismerős vonásait kutatva. Egy másik írásomban a szüret utáni szőlőhegyet így mutattam be: A szüret már megvolt. A letarolt szőlők a művészt megszégyenítő sokszínűséggel várják további sorsukat. A dér megcsípte a növényeket. Hervad, pusztul, meghal a természet. De csak azért, hogy új életet kezdjen. ILYEN SZÉP halállal pusztul most is az egész éven át üde, friss természet. A szőlőhegyet azonban nemcsak a pusztulás jellemzi, hanem a pusztulás nyomán keletkező más, újfajta élet is. Azoknak a megkönnyebbült, vidám élete, akik eddig egész éven át nehéz munkára jártak a hegybe. Forr, tisztul a bor, és ez Vidámabbra gömbölyíti a munkában megfáradt arcokat. Napközben is, de különösen este derűs jókedv az egész hegy. A pinceszerek kifogyhatatlan sora ad nap mint nap alkalmat a soksok mesélésre, tréfára, mulatozásra. Érdekes szó ez a pinceszer. Nem is ismerik mindenhol. Egyszer, mikor gyerek voltam még, pesti vendégeink voltak. Mikor mondtuk, hogy megyünk pinceszerre, azt gondolták, hogy az valami közeli falu. Csodálkoztak, mikor megmagyaráztuk, miről is van szó — de nagy lelkesedéssel velünk tartottak, és azt hiszem, előttük is varázsereje van azóta e szónak. Nem is felejtheti el senki, aki egyszer fölbotorkált a sötét mély utakon a pincéhez, megkóstolja a szikrázó, habját azonnal elvágó friss bort, jót eszik a kacsapecsenyéből vagy a nyárson sült rablóhúsból, és iszoga- tás közben pislákoló gyertyafény mellett elnótázgat, látva maga körül közelebb- távolabb a rokon-fények pislákolását. Hát ha még a híres mózséi lecsót is megkóstolja! Az ám még az igazi serkentő az ivásra! A szabadban készül, téglából állított vagy partoldalba vájt tűzhelyen. A serpenyőbe sonka vagy szalonnadarabok kerülnek, és amikor ez zsírjára lesült, egy marék cseresznyepaprikót aprítanak rá, maid egy-két paradicsomot. Mikor ez együtt jól megdinsztelődött, tojás jön hozzá. Jól összekeverve ez a mózséi lecsó. Nevét a Mózsé-hegyről kapta, ahol leginkább készítik. Aki hozzászokott, tudja enni, de az idegen vendégnek elég egy katona belőle, hogy utána sírva-nevetve igyon rá, amennyi belefér. A BORBÓL van itt elég. Nem sajnálja senki, csak ha a földre csöppen. Azért kár. Mesélik az öregek, hogy emlékeznek olyan esztendőre, amikor annyira jó termés volt, hogy nem volt edény, amibe tegyék a bort. Még a pincék előtti kádakba is került. Azokhoz odatettek egy deszkára kancsót, a kád oldalára pedig ráírták: „Vándor igyál, de a földre egy csöppet se önts!” Ebben a bőtermő évben történt meg az az eset Is, amelyből azóta jó kis anekdota kerekedett. Fráter bácsi, akinek szamarai voltak, egy ilyen kád mellett ment el, és mert a szamarak szomjasak voltak, vette a vödröt, merített a borból, és megitatta őket. Az egyik csacsi úgy berúgott, hogy elfeküdt és megmerevedett. Fráter bácsi, gondolva, hogy megdöglött a szamara, fogta a bicskáját, megnyúzta, és hazahajtott egy csacsival. Nagyot nézett egy-két óra múlva, mikor a kapu előtt megállt és kéredzkedett befelé a közben kijózanodott, nyúzott csacsi. SOK ILYEN derültséget keltő, kinek-kinek pedig bosszúságot okozó történet van a poharak mélyén a jó nóták mellett. Dehát az ilyenek is fűszerezői a kedves, hosszú estéknek, a sok közvetlen,' baráti összejövetelnek, melyben az olvasónak is része lehet, ha arra jár. Beck Zoltán Megjelent Irányi István könyve Petőfi Zoltánról Szép kiállítású, dicséretes nyomdai technikával és érzékkel készült könyv hagyta el a napokban a sajtót: Irányi István munkája Petőfi Zoltán címmel. Irányi Petőfi Sándor életének és Körös-menti kapcsolatainak lelkes és hivatott kutatója, mint műve előszavában írja: „Zoltán életének új adataira, a Petőfi-emlékek helyi és Körös-menti voKoszta Rozália Leány portré Rafael Aramian: Mindent újra meg lehet festeni E7 züstösen csillogott a haja. Mély árkok barázdálták az arcát. Elgondolkozó, zárkózott volt a tekintete. A festő lassan sétált botjára támaszkodva. Hirtelen rákiáltott egy gyerekhang: „ne tessék a rajzokra lépni!" Megállt. Lábainál, éppen a botja hegyénél, egy új világ született, egy csodálatos, különös világ. Egy kislány rajzolt krétával a járdára, mialatt a rajzait egy szeplős fiú őrizte. „Tessék oldalt elmenni”, kérte a fiú, de a festő nem mozdult helyéről. A lányka egy másik kislányt rajzolta kövezetre. A kislánynak számtalan ujja, óriási kerek szemei voltak, amelyeket napsugárszerűen vettek körül szempillái. Volt egy hatalmas masni is a hajában. Csányi Béla Disznó vágás natkozásainak kutatása közben találtam rá... Nem kívánok részletes életrajzot adni. De a kerek egység kedvéért távoüabbi kapcsolatokat, összefüggéseket is megemlítek, hogy főként szarvasi éveit tisztábban láthassuk.” Ez utóbbi megjegyzése Petőfi Zoltán szarvasi éveiről utal arra is, hogy a művet a Szarvasi Füzetek sorozatban, a szarvasi községi tanács gondozása segítette megjelenéshez, az olvasók kezébe; ezzel pedig a szarvasi tanács újabb tanújelét adta áldozatos kultúra- szeretetének, annak, hogy kész hagyományaink ápolóit, kutatóit segíteni, munkájukat inspirálni a maga eszközeivel. Irányi István Petőfi Zoltán életét bemutató kötete kitűnő alkotás, izgalmas olvasmány és forrásmunka is egyben, gazdag képanyaga a Szerző alaposságát és teljességre törekvését bizonyítja. Demény Ottó: Nincsenek ellenségeim Nincsenek ellenségeim ezen a földön, bár kihívó szegénységben élek. . Nem jönnek hozzám vendégek soha, és éa sem megyek máshoz. Nem is hívnak. Még nem vettem el senki kenyerét, de nem is voltam túl jó senkihez. Dolgozom. Ügy vélem, ez a hasznos. Lepihenek — jogom van ehhez is. Ha szeretetről fecsegnek körülöttem, Tudom, hogy magukat szeretik ők is jobban. Az éhség egyszerű törvényét észbe vettem s hiszem — nem leszek mohó sohasem. Nem késztethet a sors hazudozásra, míg tiszta szavak vannak birtokomban, mert tudom — eljön egyszer az az évad, amelyben egyszerű életem számon kérik. S akkor, majd akkor — nyitott sorsomat látva eltűnődöm — íme, hiszen harc volt az élet. Barátkoztam, szerettem, munkában forgolódtam. Tépett a kin, örültem, kenyerem odaadtam s a legigazabb eszményt mondhattam magaménak: Ó, ha beteljesülne még a halálon Innen! Ruhájává nyakától egészen az aljáig apró gombocskákkal volt végigpettyezve. A kislány mellé egy pici kutya volt rajzolva, amely a magasba tartotta fejét, és amelyiknek a hasán végig gombocskák sorakoztak. A festő megkérdezte: „Mire szolgálnak etek a gombok?” A kicsi felpillantott. Végignézett a szakállas, szürke hajú festőn. Mosolyogva és csodálkozva felelte: „Hát még ezt sem tudod? Arra valók, hogy be lehessen gombolni a kutya bundács- káját." „Tehát lm, ezért” — uélj te az öreg gondolatban, és még erősebben rátámaszkodott botjára. Az emberek közömbösen mentek el a szeplős fiú, n festő és a rajzoló kislány mellett. Elmentek anélkül, hogy észrevették volna azt az új világot, amelyik a lábaiknál keletkezett. A festő elragadtatva gondolt arra, hogy milyen szeretettel és örömmel, milyen gyermeki őszinteséggel, nyíltsággal, közvetlenséggel pillant ez a kislány az egész világra. Bolondos, vidám szemek nevettek a krétával rajzolt szempillák között. tJgy tűnt a festőnek, hogy a kövezetre rajzolt kislány rákacsint, mialatt a kutya a farkát csóválja. Az volt az embernek az érzése, hogy ez a járdára varázsolt élet a következő pillanatban magával viszi a rajzokat. A festő lehajolt a kislányhoz és megkérdezte: „Ugye, nem harap a kutya?" „De igen,
