Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-06 / 286. szám
Bokros László kiállítása a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban iatal művész alkotásaival ismerkedve akaratlanul is a klasszikus vagy kortárs mesterek ihlető keze nyomát kutatja a kiállítás látogatója, örömmel üdvözli a tehetséget, s a reminiszcenciák minémű- ségéből próbál következtetni az egyéni hang, a sajátos festői nyelv kialakulásának távlataira. A „fiatal” jelző azonban viszonylagos: életkort jelez, de az évek száma nem mindig paralell a művészi értelmű ifjúkorral. Bokros László, akinek újabb alkotásait a gyulai Erkel Ferenc Múzeum mutatja be, fiatal ember: 1928-ban született. Alkotásai azonban kiforrott művészegyéniségre mutatnak, szervesen épített belső világ tükörképei. A mesterek hagyatékával jól gazdálkodott: mindaz, amit tőlük kapott lesbenső érzéseivé formálódott. Ha tehát eddig megtett útjának, művészi igazsáskeresésének vázlatos szemléjét adjuk, nem azért tesszük, hogy hatásokat érjünk tetten. Bizonyságul idézzük: mennyi út és útvesztő áll a tehetség előtt, míg saját hangjára rátalál. Képeinek alaphaneulatát az alföldi táj adta, de élményei tágabb horizontokat ívelnek át. Az első gvermeki benyomások az Alföldhöz kötődnek: Monoron született. Az ifjúkor két pólusa viszont Kolozsvár és Pécs, új hangulatokkal és már tudatosuló elhivatottsággal. Pécsett Martyn 'Ferenc a mestere, tőle tanulja a szerkesztés fegyelmét és ökonómiáját. A főiskolán Hiná Gyula, Szőnyi István és Pór Bertalan formálják egyéniségét, s a táj megejtő hangulatainak csodálatát vi. szí magával. Es pályája visszakanyarodik kedves Alföldjéhez: a főiskola elvégzése után a szolnoki Művésztelepen talál otthonra, alkotóműhelyre. A művésztelep is hagyományt jelez: az itt élt mesterek a tiszai táj és népe szerelmes csodálatát hagyták örökül. De a karakter-alakító hatásoknak még nincs rége! A magyar népművészet klasszikus tisztaságú formakultúrája éppúgy hatalmába kerítette, mint a gyermekrajzok naív bája, kedves keresetlensége. E sokrétű élmény- és tudásanyag mind-mind színezi egyéniségét, alkotó művészetét. Alapvetően lírai alkat, képeit az érzésekre és’ hangulatokra hangszereli. Gazdag érzésvilága csodálatát egyként megragadja a tiszai táj, a gyermekek világa vagy az emberi alkotó munka. Bivalyok című olajfestményén néhány alapszín harmonikusan komponált együttesével a természet szépségének ódái hangjait idézi. „Akvárium- néző”-je vibráló színhangulataival, a fénytörés színjátékénak bravúros érzékeltetésével ragad meg. Konstruktív szerkesztésű képein (Házak, Pécsi ház) a síkokban fogalmazott téma a monumentalitás érzését kelti. Grafikáin a nagyfokú rajzi tudást, a szerkesztés magabiztosságát érjük tetten. Portré fiamról című színes rézkarcán a gondolkodó gyermek finom vonalú bemutatása, s a gyermeki világ megidézése: a gyermekrajzok primitív realizmusa alkot harmonikus egységet. A Száradó varsák Tisza- parti hangulat: a háló kusza szálai s a karikék és egyenes karók mértani ábrái az élettelen tárgyakban is jelen lévő békés derűt hirdetik. Jelen kiállításunk sem adhat átfogó képet a művész gazdag világáról, hogyan lehetne hát jellemezni néhány példaként kiragadott alkotás felidézésével? A példák is utalnak azonban még valamire: Bokros László kísérletező művész. Különböző anyagokat állít az önkifejezés szolgálatába, olajjal, temperával épp olyan otthonosan fogalmaz, mint a grafika eszközeivel. Üjab- ban a figurális szőnyeg sajátos formanyelve is foglalkoztatja, s „Bivalyos szőnyegbe szép példája annak, Szokolay Sándor Havas házak között hogy az anyag és technika megszabta határokon belül milyen széles lehetőségei vannak a művésznek érzései és hangulatai tükrözte- tésére. Bokros László évei számát illetően fiatal művész, de fővárosi és vidéki kiállítások után városunk művészet-szerető közönsége előtt is azt bizonyítja, hogy önálló művészi világa határozott vonásokkal kirajzolható. S ha szenvedélyesen kereső egyéniségét tekintjük, bízvást várhatjuk tőle újabb művészi tartományok meghódítását. Szilágyi Miklós Tuba Imre: Eső, köd, felhő Homály kaparja kinn az üveget, az ég jó papként vizet prédikál, és megemeli a ködkelyheket. Aztán permettel szórja be a fákat. Tűnődik — cseppekben a földre bágyad. Ez már eső. Az ablak csattanása távoli kiáltásként úszik el ^^WWWWWWWVWNAAA/VWVW^^ OAAA/VWWWWWW^^WWWWWWW az éjszaka nagy, sötét vizein. harap!” — kiáltotta a kislány. És hirtelen, mintha maga is hitt volna abban, amit mondott, hátrakapta a kezét és sirós hangon nyafogta: „Ja), megharapott, megharapott! Ezt az útiamat, itt!” A festő kezébe vette a gyerek kezét, összehúzott szemekkel nézett a krétától maszatos u)jakra és fejcsóválva mondta: „Ej-ej- e), micsoda mély seb!” A kislány visszakapta a kezét és ezüstösen kacagott: „Becsaptalak, becsaptalak!” Azután ismét leült a földre és rajzolt tovább. A szeplős fiú újra elfoglalta őrhelyét. Körbejárta a kislányt és buzgón vigyázott arra, hogy senki ne lépjen a raizokra. Most kis körök kerültek a járdára. „Mik lesznek azok?” — Almák — válaszolta anélkül, hogy felvillantott volna. Ké* aktafás- kás járókelő közeledett egyenesen arra. „fessék oldalt lépni!” — kiáltotta nekik a szeplős fiú, de nem figyeltek rá. A kislány ijedten hátrahőkölt, a. két férfi pedig először rá^rposott a kutyára, maid a masnira és az almákra is... A. festő felháborodva kiáltotta: „A rajzok, nem látják a ta Írókat?” „Na és?” — kérdezte vállvonopatva a két járókelő, és folyatták ű*jukat. Nyugod*an és közömbösen mentek tovább, miután egv egész világot összetiparfak a. lábaikkal. A kién, a*-* közelállt a síráshoz. cS'odOkozva nézett a felháborodott festőre. „Nem történ* semmi, mindent mez lehet úf-a festeni” — mond.*a. ...Mindent meg lehet yjra festeni...” — ismételte a festő elgondolkozva, azután botjára támaszkodva ■'•.indult'. zf szokoVvá.l, ** ért haza, műtermébe és előtt a fal előtt. h,n.rrar”bb bem?nt a menállt az amelyen önarcképe függött. A vászonról hasonmása pillantott rá, kezében fenyegetően tartva az ecsetet. Ügy tűnt neki, mintha a kép remegne a nevetéstől és a kéz, amely az ecsetet tartja, a következő pillanatban megérintené a vásznat — vagy mint... igen, most hirtelen az lett az érzése, hogy az ecset, az aktatáskás járókelők felé emelkedik, önarcképe még abból az időből való, amikor az első ősz hajszála megjelent. „Azt hiszed hogy megöregedtem?”— kérdezte az arcképtől és elnézően nevetett. „Óh, hát nagyon tévedsz! A szemem élesebb lett és a kezem — vjjai közé vette az asztalon fekvő ecsetet — és a kezem már nem remeg!” Egy pillanat hosszúságáig egymást nézte a festő és a portré, mindkettő fenyegetően tartva kezében az ecsetet. A fér1; hirtelen leengedte kezét és szétnézett műtermében. Nem, egy festő nem veszít el semmit. Mindent újra átélhet és megfesthet. Az először szeretett lányit, gyermekkori barátait, akik már nem élnek Az udvar meghitt zugát a szilvájával, a nap aranyát, amely csodálatos ragyogásával az egész Ararát-völgyet betöltötte. Minden urna élővé válik és a tegnapból ismét ma 'esz Nem, egy festő nem veszíthet el semmit. Itt vannak barátainak arcképei. Sokan közülük már nem élnek. Valóban nem élnek? Nem, az nem lehet igaz! Hát nem éppen tegnap mentek keresztül az úton, sétapálcával kezükben? A festő összehúzta szemét. A falon függő képen vakítóan csillogott a nap. Mellette sötétkék árnyékok és eg*j idegen ország 'doyen tája. A. kép üvegében visszatükrözött arca. Megöregedtem — gondolta, miközben végigsimított ősz haján. Eszébe jutottak a kislány szavai: az ember mindent újra megfestheti Hát nem ez volt a felfogáki mindig is az életről? De azután veszteségek következtek egymás után. A hajó, amelyiken képeit egy párizsi kiállításra küldte, kigyulladt. összes képre elégett. A tűz reményét és hitét is elnyelte. És a festékek, amelyek a következő kép megfestéséhez voltak kikészítve, kiszáradtak. Most kivette a palettából a kiszáradt színeket és újat tett a helyükbe. Kezébe vette az ecsetet és még egyszer megismételte a szavakat, amelyeket a kislánytól hallott. Ezután mindennap dolgozott. Elhagyta műtermét, állványát kivitte az országúira és festett... hefestette az utcán folyó életet. A Napba mártotta ecsetét, virágokat és napsugarakat varázsolt a vászonra: és mindennap észrevett valami újat, amit eddig nem látott. A narancssárga hegyeket, amelyek az azúrkék ég felé törtek. A napsugárban fürdő réteket, az árnyak csodálatos játékát. A festő ellátott a távoli, smaragdszínű horizonHg. Látta az embereket, akik nem akarták, hogy olyannak lássa őket, amilyenek valójában. Nevetett: bosszankodnak. De mit tehetek én arról, hogy éppen olyanok és nem másmilyenek? Megszépítsem őket? Nem! Nem azért jöttem ide, hogy valamit megszépítsek, hanem azért, hogy a szépet észrevegyem és meglássam. Álljatok meg egy pillanatra, hogy meg- <zemlélié.‘ek azt a világot, ■'melyet naponta láttok. A’-olye* lá*tok, *e nem értetek meg. Ismét nevetett. „Nem tesz semmit, az ember mindent újra megfesthet” — mondta hangosan és mintha álomból riadt volna fel saját hangjára, kilépett műterméből és megkérdezte: „Van itt valaki?” „Én vagyok itt — hallotta a fia hangját a hálószobából. ,.Segíts csomagolni! A Biriu- kanba akarok utazni. Az Ararátot a Biriukanról szeretném megfesteni.” yt festő néhány fiatalember társaságában kapaszkodott fel a csúcsra. Útközben ezt mondta nekik: ,.Minden emberben az az értékes és szép, ami utánozhatatlan. Mindenkinek a saját Ararát-ját kell men- festenie. „De hiszen csak egy Avarát van” — vélte az eovik fiatalember félénken. „Tj azonban sokan vagytok” — válaszolta a festő, aki távolabb ment env kicsit és dolgozni kezdett. W/efte a palettáról az első színt, azt, amelyikkel a képnek az alaptónusát akarta megadni és óvatosan kente a vászonra az olajos masszát. Hátralépoett, az Ararátra pillantott, majd a vászonra, és halkan, dúdolva festett. Kialakult az A.rará*-völnv. tele sö*fi*kék árnyékokkal és csillonón a narancssárga napfénytől. Távol a sűrű ködben, kirai- zolódot* egy utca. Egy pillanatra felenvenes"det* fis ezalatt vára visszaemlékezett a kislányra, aki a járdára rajzolt. És eszébe futott a két járókelő is, akik azt a krétával elővarázsol* világot oly könnyen tönkretették... És gondolatban megismételte a kislány szavait: „Nem történt semmi, mindent újra meg lehet festeni.” For'M'otta Árus Erika Milyen jó nézni innen függönyét ködnek, esőnek és felhőknek is, míg a zöld zsalus ablak is könnyezik. Milyen jó látni fehér karjaid; galambszárnyakként ég felé röppennek, eső, köd, felhő nem árthat nekik. * Zsadányi Lajos: Mindenütt Leszelem dolgos napjaimat mint a kenyeret, beszélgetek veled * megfogom a kezed s azt mondom: — mindenütt te vagy! Kikapcsolom a mosógépet s a kiterített Pelenkák suhogó zenéjében mondom: — szeretlek! Megosztott gondunk vasárnapi békéjében mondom: — mindenütt te vagy! A hazatérés felragyogó perecben, lányunk kacagása közben mondom: — szeretlek! S amikor szívedre ejtem kezemet akkor gondolom el: mennyit kell még küzdenünk meleg otthonért, mely a mienk lesz s talán majd egyszer fel is épül. * Brackó István: ÄLOM Fa vagyok, a legnagyobb. Mellettem még sok fa van, de én vagyok a legnagyobb: mert minden fában élek én mint ág, gyökér, szirom, levél. • Vad vagyok, a legnagyobb. Mellettem még sok vad van, de én vagyok a legvadabb, mert minden vad csak bennem él mint gúny, ököl és szenvedély.
