Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-03 / 283. szám

1W4. december 3. 5 Csflt5rtök EST A napokban eseménydús programjuk volt Békéscsaba középiskolásainak. A szlovák diákotthonban avatták kollé­giummá a békéscsabai Kulich Gyula Fiú- és Leány Diákott­hont. Az ünnepségen megje­lentek a Művelődésügyi Mi­nisztérium, a KISZ KB és a megyei tömeg szervezetek kép­viselői. Az oklevelek, zászlók átadása úján kultúrműsort adtak a két kollégium lakói. A Rózsa Ferenc gimnázium SZM-nek és KlSZ-szervezeté- nek rendezésében a Csaba- szálló összes termeiben került sor a középiskola hagyomá­nyos őszi báljára, amelynek keretében társastánc- és di­vatbemutatót tartottak. László István, a Kulich Gyula fiúkollégium igazgatója ün­nepi beszédet mond. Felvételeink a két rendez­vényen készültek. Kocsis Erzsébet, a gimnázium KISZ titkára szalagot köt a kollégium zászlajára. Részlet a műsorból: az énekkar forradalmi indulót ad elő. A gimnázium egyik manö­kenje bemutatja az egyik di­vatújdonságot, a bakfis téli­kabátot. Szaxofon és néhányan a tán­colok közül. O. S. (Szeverényi—Kotroczó felv.) Jleoél a (Ili agara mellöl Valahol Észak-Amerikában, az altó vidékén olykor-olykor sóhajok röppennek fel és átszelve a sok ezer kilométert, felkeresik a szülőföldet, a szőkébb hazát, Békés megyét, a falut, a szülőházat, bokrokat, játszóhelyeket, barátokat. Talán minden órában egy-egy gondolat, egy-egy szívdobbanás emlékezteti Paul K-t arra a 18 évre, melyet gondtalanul töltött övéi körében. Egy könnyelmű, meg­gondolatlan pillanat dobta át egy csodálatosnak hitt más világba. Akkor nem volt szó, mely meg­állíthatta volna azon az úton, melyen elindult. Búcsú nélkül hagyta el anyját. Ereiben a ponyvaregények hőseinek vére zubogott. Hívta, csalta az idegen föld, az ismeretlen kalandok. Kánaánt akart találni és ehelyett Kanadát lelt. Kanadát, amelyről most merőben más a véleménye. Levelei nem túlságosan dicsőítik az új hazát. Zúg a Niagara. Hangja immár nyolc éve bele­szívódott a róna csendjéhez szokott fülembe. Megszokni. Ezt? Soha nem tudom. Idegen ez a zaj. Csodálatosan szép vidék. A természet külö­nös jókedvében alakíthátta ki. A folyó és a két hatalmas tó az Erie és az Ontario vidéke szinte kínálkozik a természet szépségeiben, összekó­száltam a vidéket. Megismertem Torontót, Tore- dót, Buffalót és Niagara Fallsot, ahol élek. Gon­dolataimmal a természet vigasztalását keresem. Vadászgatok, ha időm engedi. Aránylag jól megy a sorom. Nem vagyok rongyos, van mit ennem, tető a fejem felett és munkám egy olasz bolgárkertészetben. A sors szeszélye révén mun­kavezető vagyok egy nemzetközi csoportnál. Ez nem jelenti azt, hogy hátratett kézzel sétálok. Nem. Magam is fizikailag dolgozom. A keresetem heti 16 dollár és még néha-néha van valami plusz is. Talán én vagyok az egyetlen, aki nem dicsekedhetem azzal, hogy csodálatosan szép ko­csim van. Ügy hallom, ez a disszidensek között szokás. A legszükségesebb holmijaimon kívül semmim nincsen. Kivéve a vadászpuskáim és a kutyám. Ezt nem tekintem luxusnak, mert a ke­nyérkeresetem kiegészítő része. Niagara Falls egy hétköznapi város. Csak a turista képes imádni. Az ittlakók nem dőlnek be a pompájának, amely igen külsöséges. Egyik sar­kon templom, a másikon bank. Pénz az van, csak túlságosan hozzáférhetetlen. Csak az illúziók, amelyek hazámtól idevezettek, már nagyon régen a zuhatag örvényeibe fulladtak. Tökéletesen be­szélek angolul, de rajtakapom magam, hogy fáj nekem ez az idegen nyelv. Ahogyan múlnak az évek, egyre inkább szürkülnek előttem a nagy tervek, a pénz és gazdagság utáni vágyakozások reménye. Hiába. Az én ereimben sem kék a vér. Ez a világ nem az én világom. Sem a nap, sem a csillagos ég nem az, amit szeretnék, és amit mégis oly kevésre becsültem. E földben meghalni sem lehet jó. Nem mindenkinek adódhat az a „szerencséje", hogy esténként, itt a zuhatag kö­zelében egy málladozó homokkősziklán ülve Ma­gyarországra gondoljon. Ha mégis vannak még emberek, akik irigyelnék az amerikás magyaro­kat, azok jöjjenek, üljenek ide a helyemre és én inkább a szanazugi torkolatnál a Körös zúgását hallgatom. A városi magyar klubban kezembe került egy magyar verseskönyv. Ütött-kopott Pósa-kötet. Ez a könyv ma szinte a legjobb ba­rátom. Soha nem szerettem a verseket, de most rajongok értük. A kesergő ember a legpesszimistább a világon. Engem elcsábított ez a vakítónak látszó világ, de nem örökre. Visszatérek. A nyugtalan, kalandot kereső vérem hozott el, de a hazaszeretet visz haza, amely itt vált bennem tudatossá. Egyre gyorsabban és sűrűbben hatalmasodik el bennem az elhatározás: visszatérek. Ott a helyem, ott érzem majd újra boldognak magam, ahol a ma­gyarok élnek. Szűkebb hazám elfeledteti velem ezt a csodálatos vidéket bizonyára, de a lecke, amelyet ez a néhány év adott, az örökké figyel­meztetni fog a józan gondolkodásra. ir Ez az írás kicsit szentimentális, kicsit keserű, de érthető. Az igazságot, a valóságot sokszor már csak akkor látjuk, amikor a helyesbítés igen sokba kerül. Az emberi sors egy önmagába visz- szatérő görbe vonal. Elindul, kalandozik, szenved, örül és a végén visszatér oda, ahonnan elindult, csak sokkal törtebben. Akik idejében döbbennek rá az igazságra, azok még elfeledik az idegen föld szagát, de akik csak nagyon későn, azok már csak meghalni jönnek haza, mert meghalni is fáj ha­zugságban, a hazától távoL Pálvölgyi András I ^rni?! Rólam?! írjál te csak a szerelemről. Az kell az embereknek. Én is azt szeretek leginkább olvasni, szerelmes regényt. Olyat, ame­lyikben sokat csókolóznak. Te ta­lán nem szeretsz csókolózni?! Na, látod? De mit lehet írni egy gépész­ről? Semmit. Állok itt reggeltől estig a gép mellett, indítok, olajo­zok, ha valami hiba van, kijaví­tom és — kész. Ezt csinálom hu­szonhét év óta. Amikor életraj­zot kérnek tőlem, mindig bajban vagyok. Alig tudom annyira húz­ni, hogy legalább egy oldal tele legyen. Mert azt mégis szégyell­ném, ha olyan incifinci életrajzot adnék, mint egy ma szegődött ta­nuló. így aztán, amikor látom, hogy sehogysem telik a papír a magam dolgával, írok valamelyik gépről a sok közül, amelyikkel az életben valaha dolgom volt. Ezek­ről van mit írni. Hallgasd csak a turbinákat! Ez zene, mi? Bólogatsz, bólogatsz, de azért legszívesebben bedugnád a füledet, tudom. Nj szégyelld, így voltam ezzel én is. Csak azt hal­lod, hogy sírnak, vonítanak. De ez semmi. Hallás kell a géphez is, mint a hegedűhöz. Amelyik gé­pésznek nincs jó füle, azt előbb- utóbb elveri magától a gép. Azt hiszed, nagyítok? Vagy tíz éve egy félstabil, sze­lepes Wolf-gép mellé kerültem. Malmot hajtott. Olyan zajjal járt, hogy siketült tőle az ember, s mindennap másképp szólt. Te még ilyet nem hallottál. Az is­tennek nem tudtam volna kiis­merni. Széjjelszedtem az első fél évben Gép mellett vagy tízszer. Az igazgató nem tudta elképzelni, miféle megszál­lott alak lehetek, hogy annyit sze­relem, tisztogatom a gépet. De nem bánta. Üzemzavar nem volt, s az volt a fontos. Nem volt valami különösen komplikált gép. Minden egyes da­rabját külön-külön ismertem már, behunyt szemmel, a fogásáról megmondtam, melyik alkatrész, micsoda. De amikor összeszerel­tem, s ráengedtem a gőzt — ide­gen lett. Zengett, harsogott, és én ott álltam alatta süket füllel. Félni kezdtem tőle. Szabályo­san félni. Rögtön megérezte. Mert a gép olyan, akár az asszony, mindent észrevesz. Kivált, ha fél­nek tőle. Attól kezdve nem ha­gyott nyugton. Gyötört, kinzott. Egyszer-egyszer olyan simán járt, hogy alig volt zaja, szinte dalolt; máskor meg csattogott, döröm­bölt, de annyira, hogy zengett belé a gépház. Már azon kezdtem gondolkozni, hogy felmondok, s elmegyek más­hová. De aztán csak megmaka­csoltam magamat. Mert nem le­het az, hogy ne bírjak én el egy géppel. Az egyik nap csodaszépen in­dított. Kettőt-hármat szusszant, majd, amikor rányitottam a kon­denzátorra a hűtővízcsapot, si­mán felgyorsult, s járt, akár a svájci óra. Körüljártam, körül­hallgattam, minden rendben volt. Kimentem, hogy rágyújtsak. Nem szívtam kettőt, amikor hallom, hogy furcsán megrezzen hátam mögött az ablak. Futok persze befelé. Az ajtóban nekem szalad a fűtő, s dadog valamit, hogy baj van, állítsam meg a gé­pet. Félrélódítottam az útból és be. Lezártam a huzatot a tűz alatt. A feszmérő jól állt, víz is volt a kazánban elég. Ahogy meglappadt a tűz, mindjárt szelídült valamit. Nem hittem neki. Sokszor becsa­pott már. Mentem a kondenzátor­hoz, s abban a pillanatban ko­pogni kezdett a vákuumszivattyú. Vízütés. Térdeltem azonnal a kondenzátor mellé, s nyomtam visszább a hűtővízcsapot. Elhagy­ta a kopogást, de meg is lassult. Tudtam, ha sokáig így tartom — megáll. Akkor pedig végem. Legyőz a gép. Kezdtem óvatosan rendes állására ütögetni a csapot. A vákuummérő mutatója hideg­lelősen ugrált, majd éppen a vo­nalra állt, amikor a gép újból ko­pogni kezdett. De talán még ke­ményebben, mint az előbb. Visszavetettem a csapot, aztán megint rányomtam. Így huzalkod- tunk. Közben feszülten füleltem. De még a tenyeremmel is hall­gatóztam. Észrevettem, mielőtt kopogni kezdene, fojtottan szusz- szánt egy párat. Ez a vákuum- szivattyú gumiszelepe; melege van. És rögtön tudtam, mit kell csinálni. Kikapcsoltam a hűtőtornyot, s friss hideg vizet adtam a kon­denzátor alá. Talán egy fél perc sem telt el, s megkezesedett. At­tól fogva ismertem. Mert ez kell a géphez; fül. Mint a hegedűhöz. Látod, ezt megírhatod. A gép­ről, arról van mit írni. Fábián Zoltán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom