Békés Megyei Népújság, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

tea — mint poézisem ref. Irénje — illatozott volna, és...

— Gyere, ülj ide — kérte kissé rekedt hangon.

— Ott nem férnénk el ketten. Tudod, hogy kövér vagyok.

Átült a szép takarómra és nagy hir'.elen, mint amikor valaki a folyóba akar ugrani, hogy megmentse a fuldoklót, levette a kabátját és a zakóját.

— Gyere ide.

— Nem, nem — nyűgös- ködtem kedvetlenül, és csipetnyi szex-appeal nélkül közeledtem hozzá.

Láttam, hogy nincs kibúvó. Mint nagy vízáradat rohant hozzám a hóban, hogy a tél kellemetlen hónapjai, a kávéházi találkozások, az irigykedő utcák után együtt legyünk. Éa nem értené meg, ha elkezdenék neki valamit beszélni a kék pulóverről, a kölniről és Haydn kvartettjeiről.

— Adok valamit enni, jó? — Ígértem gyáván. — Van kiváló gulyáslevesem. Komolyan.

— Gyere ide.

— Van kenyér, tepertővel.

Megfogta a kezem, elég

durván.

— Hogy tudott az a csúnya kutya beengedni? — motyogtam még, de ez már a kapituláció volt.

A szerelemnek is kell, hogy legyen szerencsés csillagzata. És felettünk azon az estén csak papírl&mpiom világitott. A vágy érzékeny kardiogramját összebogoz. ta az én csalódásom, az ő vadsága, a zavara, plusz az élőlények szorongása, kik önmaguk elől kibújnak csá- gaházükból és félnek a sebesülés tőL

— Ne haragudj — mondta végüL Felém fordította sEömyen lehangolt arcát.

— Mindent egészen másként képzeltem el — tört ki belőlem és újból a lyukas nadrágra és a gyerekcukrászda tortájára gondoL tam. — Tudom — s a szája körül ott rekedt kínos mosolya. De én, mint a vak, hajszoltam magam az elveszett ábránd nyomába. Szép akartam lenni, és vermutot kellett volna innunk, és a tűzön forrni kellene a teának. Semmit sem mondtam él, mint mindig, most is iszonyodtam a szentimenta. Hzmustól. Így hallgattunk egymás mellett, saját szűk- keblűségünkbe zárva, kép. télének az egymáshoz való közeledéshez. Fázni kezdtünk.

Azután vatami a takaróra ugrott. Megijedtünk, de csak a kandúr volt. Bán.

tatlanul ment keresztül a testünkön, s karmai nyomán halvány nyomok maradtak rajtunk. Alaposan megnézett minket, mintha emlékébe szeretne zárni és fel akarna jelenteni az erkölcsrendészeten.

A feszültség engedett bennem, már megint tudtam nevetni, de ő teljesen elvesztette a hangulatát. Mint minden férfi, imponálni akart mindenképpen és a csodálat iránti nevetséges, ostoba vágya véresre marta. Hideg és közömbös volt, mintha nem is a legédesebb közelségben feküdnénk egymás mellett, hanem csupán valamiféle rej. télyes hivatali kötelesség, bői.

— Megyek — mond‘a szárazon, és nem nézett már rám,

— Várj egy pillanatig — kértem — légy egy pillanatig csendben. Hallod?

A viskó körül futkározott a szél és a könnyű kutyalábak.

— Biztosan havazik.

— Hm — mondta. Csak akkor hasított belém, hogy a tudat alatt, belüliről, a gyötrelmes este miatt engem fog okolni.

— Ne bolondozzál — mondtam gyöngéden. Már nem szégyelltem magam, már készségesen csitítgat- tam, békítgettem volna, de az én barátom, a lágy testű tengeri lény visszamászott a csigaházba, és átadta ma. gát a keserű önostorzásnak. Nekem az ifjú közömbös ar. cát mutatta, melyet semmi sem sebezhet meg. Mennyi szenvedésünkbe kerülnek ezek a pózok!

— Nem fogok könyörögni súgta a belső hangok

leeoetobábbja. Külsőleg vidám hangon szólaltam meg:

— Nem tartalak vissza. Úgyis sok munkám van még. Reggel dolgozni me. gyek — és meggyőzően ásítottam.

Kikisértem a házikó elé.

Az eresz alatt fel lehetett gyújtani egy égőt, amely bevilágította a fél kertet. Egymás mellett álltunk az ezüst szigeten. Sűrű, nagy pelyhekben havazott. Odafutott a kutya, nyüszített, ránk ugrándozott, és az ezüst körön túl nyögött az erdő és a sötétség. Szörnyen szép volt. Megütközve álltunk egy darabig. A hó nagy csomókban befedte hajunkat, vállainkat és hideg pehelyként érintette meg a szánkat. Itt volt az utolsó alkalom.

— Vili — mondtam, én 6 azt mondta:

— Hát akkor szia, és aludj jól.

— Szia. Te is.

Szaladt lefele, a teljesen behavazott ösvényen. A kutya utánarepült. Barátságosan elbúcsúzott. A kapu becsapódott. Még egy pillanatra megálltam az ezüst leplű hóviharban, azután gondosan leráztam magamról a havat, eloltottam az égőt az eresz alatt. A szél a sötétben hangosabban süvített.

Tettem a tűzre és leültem.

A kandúr miákolt egyet, az ő székén ültem.

— Mész innen, gazfickó — zavartam el. Néztem, hogy a tűz milyen lassan fogja körül a széndarabkákat, s hogyan győzi le. S a kemény kő, míg öntudatánál van, lobog, feltárja belsejét és vörös sziklákra hull szét. Valahogy már nem akaród, zott rendezgetni. Kiittam a tejet, lefeküdtem. A keserű, ség ízével a számban. Hosz- szaft hánykolódtam, félni kezdtem. Láttam a házikó mögötti tölgyeket, a rideg hegyet, a hóba fojtott hangokat. A tetőn valami csi- korgott, a kis ház hangokkal, mozgással, lépésekkel lett tele. Összegörnyedtem, visszafojtottam a lélegzetemet. Rablók jöhetnének és senki sem segítene. Egy pillanatig vágyat érez.cm a testvérek leheljeiétől hangos szoba után. De csak egy pillanatig. Emlékeztem a reggeli purparléra, anya rendszeres — „Felkelni!”, „Bújjatok ki!”-jára, a szökésem álmaira, e napnak a gyakori játékoktól

megkoptatott ábrándjaira.

Igazán nem sok valósult meg terveimből. Az ellenszenves taxis az álmokban határozottan nem szerepelt. Sem a jeges út, sem a jeges ösvény, sem az elesés, a hátam még fájt. Sem Vili — ne haragudj — Vili szintén fájt még. Újból láttam a hóban a kandúr büszke far. kát, amint felém lábal, a szánkós fiú ferde fogát. De, ha összevetjük, nem is volt a legrosszabb nap. Ha ösz- szevetjük, egész rendes nap volt.

A szobában sárga szemek kúsztak, a szőrös teher a mellemre ugrott és miákolt.

— Hogyan, barátom? Te akarsz a kisasszonnyal aludni? Illik ez? Mars le, egereket fogni! Kidoblak a fagyra, meglátod! — korholtam és simogattam sző. rös macskafejét, magamhoz szorítottam, az értelmetlen sírás árama a torkomban forrt, és szememből a párnára folyt.

— Kedvesem! Kedvesem — súgtam neki. Aztán meg:

— Te, kandúr, te állat, te. le lesz az ágyam bolhákkal!

És még:

— Szépen fogunk együtt gazdálkodni. Te őrizni fogsz és én hordom neked a tejet és a szalámit, és dolgozni járok, és aztán tanulni fogok, olvasni fogok, és főzni és rajzolni, téged is lerajzollak. Szépen fogunk itt élni.

A kandúr hagyta magát simogatni, élő volt és meleg, bensejébem kis dinamó búgott.

— Nagy barátok leszünk. Soha nem veszekszünk, nem fogok rád kiabálni, és te sem fogsz korholni, együtt megyünk az erdőbe, s ha születésnapod lesz, veszek neked fehér egeret.

Megengedte, hogy tartsam és beszéljek hozzá, és én ebben a pillanatban teljesen elfelejtettem, hogy a lelke a férfi lélek függetlensége. A kalyiba körül recsegett a fagy, a tölgyek sötéten jajongtak, de már nem féltem. A kandúr mellettem volt, s a falak mögött futkározott a kutya. Néha-néha felugatott, a morgás a hófúvások felett úszott el, és minden gonosz szándéknak tudtára adta, hogy itt többen vagyunk, és nem hagyjuk magunkat. Néztem a kéfkes sötétséget, amelyben fehér madarak repkedtek.

— Álmodj valami szépet

— kívántam magamnak. — Mert amiről először álmodsz, az biztosan teljesül.

Kint egyre sűrűbben havazott.

Szlovákból fordította:

Dr. Krupa András

Szlovák György

1 fi még illata és ize van

a hónapoknak. Egy évben csak három-négy iga. zán piros betűs ünnep akad a tanyavilágban. A vasárnapok még alig-alig vasárnapok. A jószág akkor is enni kér, a termést akkor is be kell takarítani. De lagzira, bálra, disznótorra házpásztort szokás fogadni, hogy a család apraja, nagyja elmehessen a tanyából a tanyába. És minél jobban hullanak a levelek, annál jobban érződik a levegőben a lacikonyhából áradó lakodalmas ételek illata.

A vasárnap csendjét felszalagozott hinták és vadonatúj autók robogása veri fel. A bekötő út és dűlő találkozásánál színes papírszalagokat lobogtat a kopaszodó ágakról a szél: „Erre, erre, ezen a soron van a lakodalmas ház!”

De autós vendégsereg ide, divatlap szerint öltöztetett, modern kis menyasszony oda, a vendégeknek sátorba terítenek. S a

Fiiadéi fi Mihály:

ÚTON

Zakatoló csönd üli a lelkem.

A kedvem csendes mélyvízi hal. Tárgyaltam messzi nagyvárosban, s most jövök: hoz ez a méla dal.

Cigarettától sárga ujjhegyem.

Kerék forog, mint agyamban a vér, s két sínen fut, akár minden élet: egy igen cs egy - em. — De elérem én,

elérem én azt n messzi várost, ho! álmaim már valőságkövck?!

— Talán igen... — biztttgatom magam, s torlódnak bennem forró égövek.

A Citadella beiárata

szlovákoknál még mindig eljátsszák a régi játékot. Az érkező vőlegényt egy le. pedökbe tekert menyasz. szonynak öltöztetett fiú fogadja. Petrezselyemcsokor a kezében, kispárna a hasá. ra kötve. A vastag népi humor még rigmusokat is költ a „bajba jutott” menyasz- szonyról. Az ebéd, a vacsora pompás. A csigaleves után paradicsomszószban hús- gombóc, utána pörkölt, sültek, fasírozott hús és torták rengetege.

A zenészeket reggel 10-től hajnali i-ig fogadják, jazz- hangszeren magyar nótát is játszanak. A gyerekek 3 éves kortól mind tudnak twisztelni, a karon ülőket apjuk, anyjuk ölükben ringatja a zene ütemére. Utána három napig jut még ennivaló rokonnak, szomszédnak, és van beszédtéma vagy három hétre való.

A disznótor Erzsébet táján kezdődik és sokszor márciusig is elhúzódik. Haj. nalban visításra ébredünk, esténként viharlámpás embereket ugatnak a kutyák a kertek tövében. A vacsora- vendégeket tejfeles töltött káposzta várja, hurlca, kolbász befőttel és hájas tészta. Pálinka vacsora előtt és szódás bor utána. Nyolc óra felé álomra csukódnak a háziak szemei, de van ahol kitartanak éjfél utánig is. Csak a háziasszony és vala. melyik szives öregasszony csörömpöl a rengeteg mo- satlan edénnyel a konyhában.

A bál az iskolában szokott megesni. Előre megfon. tolt szándékkal, pénzszerzés céljából rendezi az SZMK. Teát főznek üstben,

rumosán, citromosán, üveges sör van, meg csokoládé és málnaszörp. A fő sláger a tombola. Zsebfésűtöl a köménymagig, kávés csuportól a cipőkrémig mindenfélét összehordanak a szülök, s így a befolyt pénz tiszta haszon.

Ejfél felé a tisztes iskolapadokban sörösüveggel kezükben ülnek az apák és táncoló nagylányaikat nézik az édesanyák. A petróleum- lámpák füstölnek és pislákolnak, kisiskolás lányok egymással táncolnak, svájcisapkás kisfiúk bosszantják, csúfolják őket. Az udvaron néha elcsattan egy csók, az is előfordul, hogy pofon. Az öregasszonyok nem mozdulnak a helyükről és mégis pontosan tudják, hogy kint kivel, mi történik.

Reggel felé a kihűlt cigarettafüstös teremben a tanító elóltogatja a lámpákat, s a földet vastagon borító szeméthalomra nézve megállapítja: nevelési tudománya íme csődöt mondott.

A bál után is akad némi szóbeszéd, mint ahogy azt is meg kell tárgyalni, Kovácsék vagy Vargáék kolbásza volt-e jobb? De elmúlik ez is, mint a tél, s a nyár már csak az avasodó sonkákban őrzi a disznótorok emlékeit. S az őszi kis menyasszony meg-megáll a kirakatok előtt, elábrándozik: kék vagy rózsaszín takarót vegyen a kis éljövendőnek?

A bálák emlékét a gyermekszívek őrzik, s ha még szereplés is esett előtte, ka tonakorukban is fújják az együgyű versecskéket a Télapóról.

Huszár Istvánná