Békés Megyei Népújság, 1964. augusztus (19. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
Hajdik Antal: Tulipánok KÖROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Darázs Endre: AMER Értsétek meg: bennünket elűztek És a végén semmink sem maradt, Csak hajójegy s vasútjegy hazáig És fejünkön különös kalap, Nagy karimás, amely Colorado Viharait fogta egykor el, De hogy ki élt Ohió poklában, Közületek már kit érdekel? Ültök csak a televízió-képnél S láthattok különb tengereket, Amelyeken, a hadunk, a megtört, Egykor széllel átverekedett S mondjátok csak, minek öreg néktek. Mikor annyi erős, szép öreg Él nálatok s a halál a kertjét Mind nehezebben töltheti meg, Mi szüks égtek volna olyan hadra, Aki kedvét, szivét, erejét Másik földrész asszonyánál hagyta S fia nem tudja apja nevét Eldadogni — akkor mi szükségtek Arra, hogy e megfogyött csapat Fejbúbján a nagyszerű kalappal Egyik nap csak a hajóra kap, Zörögni jön beszögezett ajtón, Amely mögül kihalt a család S azt hiszi, hogy kettétört korára Valahol füstös kuckót talál S mesélhet majd dörgő hurrikánról És még annyi elcsépelt mesét, Amit géped esténként varázsol Kékes fényben vibrálva eléd —• Értsétek meg, jövünk mégis, sorban, Hazatér a rokkant száműzött, Van joga botorkálni vén fák közt, Labdát lesni gyermekek között. Megjeleni a „Magyarország helytörténeti lexikona“ első kötete Országos érdeklődésre számottartó sorozat kiadását kezdte meg a Magyar Tudományos Akadémia a közelmúltban. A sorozat címe: Magyarország helytörténeti lexikona. Egyes kötetei több tudományágat ölel. nek fel és segítséget kívánnak nyújtani a társadalmi, gazdasági életet feltáró helytörténeti munkákhoz. Nem véletlen, hogy e helyütt is megemlékezünk a nagy jelentőségű sorozat megjelent első kötetéről — noha nem is szorosan vett pátriánkról szól —, mert későbbi időpontban, a sorozat egyik köteteként a mi megyénk is feldolgozásra kerül. Kétségtelen tény, hogy a helytörténeti kutatómunka, a helytörténetírás a történettudomány fellendülő ágazata napjainkban. Tudományos konferenciák, munkaértekezletek, metodikai megbeszélések igyekeznek helyes irányba terelni és tartani ezt a kibontakozó tudományágat. Az oktatásban a szülőföldismeret, mint tárgy tanításának az igénye, az igazgatásban a községfejlesztés, a szocialista községpolitika helyes kialakítása teszi elsősorban szükségessé és sürgőssé az ilyen irányú kutatásokat. Több elismerésre méltó munka jelent már meg eddig is ebben a tárgykörben, de mind terjedelmében, mind tartalmi vonatkozásában kiemelkedik ezek sorából az imént idézett sorozat első kötete: Veszprém megye helytörténeti lexikona. A kötet — amely mintegy előfutára a mi megyénk hasonló felmérésének — a helytörténet, a statisztika, a jogtudomány és közgazdaságtudomány eredményeire támaszkodóan, a levéltári és könyvtári anyagokat átfogóan rendszerezett adatközlésével fundamentális forrás- kiadvány. A szerzők — Ila Bálint és Kovacsics József professzorok — csaknem tíz- esztendős kutatómunkájának eredményeként jelent meg a könyv. Kutatómunkájukat kiérlelt, megvitatott tudományos elvek irányították, amelyek maradéktalanul testet is öltöttek a feldolgozás során, A szerzők tervezetét — az egész sorozatot illetően — még 1955-ben megvitatta és jóváhagyta a Magyar Tudományos Akadémia településtudományi és nyelvtudományi főbizottsága — ezt követte a lankadatlan szorgalmú kutatómunka. Szigorú rendszer érvényesült a hatalmas forrásanyag meg- válogátásánál is. A feldolgozott források jegyzéke tanúsítja: a szerzőiknek arra is gondjuk volt, hogy utat mutassanak, milyen forrás- típusök azok, amelyeknek feldolgozása nélkülözhetetlen bármelyik megye településtörténetének megírásához, összefoglalásához. Határozottan körvonalazott tudományos elvek, hozzáértő, szakszerű feldolgozási rendszer szigorú érvényesítése — ezek tették lehetővé, hogy a szerzők lexikális sűrűséggel és pontossággal több mint 400 esztendőt. fogjanak át időben és 1527-től szinte napjainkig (az 1960-as nép- számlálás adatait is felöle- lően) kézbe adják egy egész megye minden számba jövő települése demográfiai adat- kincsének legjavát. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a kötet forrásjegyzéke szinte kimeríthetetlen lehetőséget biztosít az egyes településekre vonatkozó további kutatómunkának. A kötet bevezetője a hely- történeti lexikon céljáról, forrásanyagáról és rendszeréről szól általánosságban. Áttekintést kaphatunk itt a magyar helytörténetírás múltjáról, a lexikon elődeiről, magának a kötetnek tudományos előkészületeiről, a kötet célkitűzéseiről. E célkitűzések: a helytörténetírás előmozdítása; a szülő- földtörténet oktatásának alaposabbá tétele; gyakorlati államigazgatási célok szolgálata; a történeti statisztikai módszer és megfigyelés megalapozása és ki- fejlesztése; Magyarország újkori történeti földrajzának elkészítése. A szerzők ugyanitt számot adnak a kutatóínunkáról és a forrásokról, végül pedig a sorozat — a megjelent kötet és a készülő további munkák — rendszeréről tájékoztatják az olvasót. A lexikon első része Veszprém megye történetét foglalja össze; második része a megye községeinek és lakott helyeinek lexikonét adja. Itt jelentették meg a szerzők a helynévmutatót és az idegen nyelvű összefoglalót is, valamint a képmel- lékletet is. A munka mind az adatgyűjtés, mind a feldolgozás módját tekintve egyedülálló irodalmunkban. Több tudomány anyagát átfogó eredményeivel a történettudomány művelőin kívül nélkülözhetetlen a településtudománnyal foglalkozóknak éppen úgy, mint a települések fejlesztése területén dolgozó szakembereknek, a szülőföldismeretet oktató pedagógusoknak, a nyelvészeknek, a földrajz és a néprajz kutatóinak, de négy évszázados adatkincséből bőven meríthet a statisztikus is. D. F. « «Amvct: A FAT TYÚ termete magas. A haja szőke. A szeme feltűnően kék. Tizenkilenc éves. Kezét bilincs fogja össze. Amikor megszabadul tőle, elönti arcát a pír. A szobában nyomasztó a csend. — Miért tette? — kérdi tőle az ügyész, aztán becsukja a dossziét, amelyben a fiatalember vádirata lapul. A fiú összerezzen, mintha váratlanul nyitottak volna rá. Egész testében remeg. Tördeli a kezét. Talán, ha az ügyész kiabál, másként reagál rá. De a két szónak, amely hihetetlenül melegen elhangzott, nem tud ellenállni. Torka kiszárad. Mégis nyel, szüntelenül nyel. Mit mondhatna? A vádirat elkészült. Holnap lesz a tárgyalás, aztán vége. Megy a börtönbe. Az ügyész vár. Nem sürgeti a választ. Mintha ügyet sem vetne a vádlottra, az iratokat forgatja. Papír nélkül is ismeri minden sorát, mégis végigfut a mondatokon: „Lopott... lopott... lopott... — olvassa — kétszer volt javító-nevelő intézetben. Egyszer megszökött. A szökésért tíz hónapot ült. Tizenkét éves korában disszidált. Két évig élt Spanyolországban és Portugáliában, aztán hazajött. Dolgozni ment.” A vádlottra tekint. A vádlott úgy érzi, mintha újra elhangzana a kérdés: — Miért tette? — Nem tudom elmondani — mondja elcsukló hangon, aztán/ hogy az ügyész hellyel kínálja, még nagyobb zavarba jön. — Nem akarom, hogy ez is szerepeljen a vádiratban. A szüleimnek kellemetlen volna. Az ügyész bólint. — Régi história — folytatja a vádlott — nem tudom megérti-e? Gyalázatos vagyok. S tudom, hogy amit elmondok, nem mentesít a büntetéstől, de próbáljon megérteni. A vádlott egyre jobban remeg. Tizenkilenc évig megvolt a maga bajával. Miért kell most megengedni, hogy valaki betekintsen a mélyre, az évek óta hordozott, nyomasztó titokba?... — Fattyú vagyok!... Most már érti?! — kiáltja váratlanul. ff zerkilencszáznegyvenötben születtem. Az apám akkor katona volt. Négyéves voltam, amikor megjött. Emlékszem. Anyám sokat mesélt róla, hogy szép ember, jó ember, milyen nagyszerű és jó lesz együtt. S én gyermekien vártam. Olyan őszinte szeretettel, mint amilyennel egy négyéves gyerek az édesapját várhatja. Amikor megtudtam, hogy édesapám jön, egész nap nem bírtak velem. Az utcán véresre pofoztam két gyereket, akik négy éven át azzal csúfoltak, hogy neked nincs apád. És délben megérkezett... Rongyos katonaruhát viselt. Magas volt és fekete. Lihegve futottam eléje és görcsösen megkapaszkodtam a tépett köpenyben. Vártam. Nem is tudom mire. Tálán ölelésre, csókra, vagy, hogy felemeljen. Egy kis idő után aztán éreztem, hogy az apám eltol magától. Végignéz rajtam, aztán rohan a lakás felé. Szörnyű volt. Nem tudom, meddig álltam ott, azon a helyen, ahol minden reményem összedőlt. Értetlenül mentem a ház felé. A konyhából vitatkozást hallottam. Nem értettem. Csupán két szóra emlékszem. Az apám azt mondta, hogy „rohadt fattyú”... Ez a fattyú én voltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, csak azt éreztem, hogy az apám nem szívlel. Sehogy sem tudtam megérteni, mit vétettem ellene, mit kellene tennem, hogy kiengeszteljem. Mindig a kedvében akartam járni. de csak visszautasítás volt a válasz. — Később két testvérem született, s éreztem, tudtam, hogy azokat szereti. Emiatt napról napra jobban gyűlöltem őket. Ügy éreztem, hogy mindkettő, sőt az apám is ellenségem. Egyedül az anyám szeretett. Az is csukákkor, ha egyedül voltunk. Amikor megcirógatott és magához szorított, reszkettem a boldogságtól. S amikor együtt volt a család, vége- szakadt mindennek... Tudom, hogy én is bűnös vagyok. Az apámról ítéltem meg minden férfit, a testvéreimről minden gyereket... Most már mindegy... A többit ismeri... Az ügyész elgondolkodik. Megpróbálja megérteni a fiút. Megpróbálja megérteni az apát. Kinek lehet igaza? Amit a vádlott elmondott, igaz. De az apa....? Annák is igaza van. A gyerek nem az övé. És mégis, vajon volt-e joga tönkretenni egy gyermek életét? Volt-e joga éveken át gyötörni a gyereket, aki nem hibás, nem oka semminek1 Űjra felnyitja a vádiratot, s ezeket a sorokat olvassa: „K. I. legutóbbi bűncselekménye, hogy barátjával együtt ittasan ellopott egy autót. Az egyik kanyarban nekihajtott egy fának. Az autó összetört, s K. I. barátja súlyosan megsérült. Ekkor K. I. széttépte saját ingét. Bekötözte a sebesültet s éjfél tájban a karjában vitte barátját kilenc kilométeren át az egyik község körzeti orvosához, aztán jelentkezett a rendőrségen...’’ £Jgyész és vádlott hosszan nézik egymást. Mindegyik másra gondol. A vádlott a börtönre, amely — úgy érzi — néhány hónapra megszabadítja családjától. Az ügyész pedig arra, hogy miként segíthetne rajta? Nyílik az ajtó, belép a börtönőr. A fiú feléje nyújtja a karjat. Kattan a bilincs, s közben felcsúszik kabátja ujja, s elővillan a húsába tetovált szó: „ÉHES” A tizenkilenc éven át szeretet- re éhező fiú elköszön... Az ügyész a levelet nézi, amelyet a vádlott néhány órával ezelőtt az apjának, annak az embernek írt, aki öt éveken át faty- tyúnak nevezte. A levélben ez állt: „Drága papa! Bocsáss meg. Én szeretni akartalak
