Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-13 / 36. szám
í 1984. február IS. 5 Csütörtök Könyvvásár és láncreakció C nnepélyes, szép megnyitóval kezdődött meg Szarvason a mezőgazda- sági könyvhónap, az Ilyen könyvünnepek sorában nem első és nem is utolsó. A mezőgazdasági könyvhónap immár mind gazdagabb hagyományokból szökken elő és terebélyesedik ezerágú fává, és a magasra növő ágakról évről évre messzebbre lát az ember. A Szarvason, a nagy agrár-tudós: Tessedik községében megrendezett megyei megnyitót sok-sok követte városokban, községekben, falvakban és tanyaközpontokban is; az első összefutó jelzések szerint emelkedettebb, hatásosabb volt valamennyi, mint a korábbiak. Hogy a gazdára találó könyvek számában hogyan realizálódik ez az emelkedettebb- ség, az impozánsabb hatás, azt még nem mérhetjük fel. Az érdeklődés azonban nem csökken, megy eszerte újabb és újabb műsoros délutánokat, könyvvásárokat, író—olvasó-találkozókat, an- kétokat rendeznek, meglepő friss mozgásban van életünknek ez az aprócska része. Két dologban szeretne nagyobb eredményeket felmutatni az idei könyvhónap; először abban, hogy most, február napjaiban termelő- szövetkezeteink nagy része vesse meg a tsz üzemi könyvtár alapjait, másodszor pedig úgy, hogy a szakmunkásképző tanfolyamok, tsz-akadémiák hallgatóit is a szakkönyvek jó propagálóivá igyekszik tenni. A propagálás persze nem sokat ér akkor, ha a könyveket ajánló nem olvas, nem képezd magát. Ebből következően tehát az is cél, hogy a szakmunkásképző tanfolyamok és tsz-akadémiák hallgatói — de remek is lenne! — valamennyien könyvbarátok, könyvvásárlók lesznek ebben a hónapban. Egy-egy ilyen vagy ehhez hasonló elgondolásra könnyein rámondja az ember: irreális, megvalósíthatatlan. Felületesen szemlélődve és értékelve valóban annak tűnik, de ha a két oktatási forma — a szakmunkásképző tanfolyamok, tsz-akadémiák — lényegét tekintjük, szinte elképzelhetetlen, hogy bárki is létezhet, résztvevője, hallgatója lehet akármelyiknek, akkor is, ha nem vásárol, nem olvas mezőgazdasági szakkönyvet. A gondolatmenet köre bizony gyorsan zárul, hiszen a vizsgált kérdés is egyszerű: lehet-e tanulni, művelődni könyv, ez esetben még szorosabban — szakkönyv nélkül? Nem lehet! Tehát: vásárolni, olvasni, tanulni kell belőlük. Nem véletlen az sem, ahogy a kiadók ebben az évben igyekeztek változatos, sokféle témakört felölelő mezőgazdasági szakkönyveket megjelentetni. Az elgondolás jó, mert addig, amíg a mezőgazdaságban doigozók minden rétege meg nem találja az őt érdeklő szakkönyvet, azok terjesztését és terjedését kívánni sem lehet, nemhogy elvárni. Az ímmel-ámmal vagy még rosz- szabb esetben „csakhogy letudjam a kötelességem” — alapon megvett és polcon vagy a szekrény alján porosodó könyveknek nem sok, úgyszólván semmi hasznuk sincs. (Pedig ilyen vásárokat is láttunk régebben). Csak február hónap végén, március elején összegezhetjük, milyen mozgalmas, milyen forgalmú volt az 1964-es mezőgazdasági könyvhónap. Addig még erős két hét van hátra, ez az idő bizonyára szép eredményeket rejteget. Ha a kezdeti ünnepélyesség, emelkedettség nemcsak megőrződik, hanem az érdeklődésnek nem mindennapos láncreakcióját is kiváltja, a siker nem marad el, és nemcsak az eladott szakkönyvek számában jelentkezik majd, hanem a számokkal ugyan nem mérhető, de annál értékesebb, újat, jobbat akaró szándék ösztönzőj ekénk Sass Ervin Á háztáji biztosítás olcsó — hasznos — nélkülözhetetlen W » OLCSÓ MERT: évi díja 180 forint, HASZNOS, MERI: tűz, viharkár, állatelhullás, baleset, betöréses lopás és szavatossági károk esetén kártérítést fizet az Állami Biztosító. A biztosítás kiterjed a háztáji szántóterület jégkáraira is, NÉLKÜLÖZHEIEILEH, MERT: a háztáji gazdaság biztonságát szolgálja. Részletes felvilágosítást az ÁB megbízottjai adnak. mauzóleum, ahol Lenint láthattuk. Fut velünk a busz, de nem benne érezzük magunkat, hanem a hűvös esőben, a hallgatag sorban, a tompa világítású mauzóleumban. Nem tudtuk Írvenni tekintetünket Róla ... Láttuk, s ezt a szót csupa nagybetűvel kellene írni. Az ember életének vannak felejthetetlen pillanatai. Ezek a pillanatok ilyenek voltak. „Doszvidányija Moszkva!” Zsong a Turiszt-szálló étkezője (inkább azt mondom: szállótelep, mert legalább hét-nyolc tömb ezernyi szobája áll a különböző nációk fiai, lányai rendelkezésére), a teremben kések, villák működnek közre a reggeli pusztításában, a társalgóban vásári hangzavar tölti be a levegőt. Ez az utolsó étkezésünk Moszkvában, illő röviden végezni vele, mert az otthoniaknak még jelvényeket, képeslapokat, csecsebecséket kell beszerezni. Ez az elfoglaltság — isten tudja miért, ez már a turistalélek gyengéje — legtöbbször az utolsó órák, percek lázas rohangászását biztosítja. Mi a csodának örülnek majd otthon, mivel érdemes meglepni az ismerősöket? Az ember csak izeg-mozog, méricskél, latolgat. Művészet ö-szeegyeztetni szemünk vágyát (és az otthoniak reménykedését) zsebünk engedte lehetőségeinkkel. Odasodródom a leporellókat árusító „gyevocska” közelébe. Mellettem éjfekete hajú, mélytüzű szemű, kreolbama arcú férfiak beszélgetnek. Kiválasztok egy jereváni képeskönyvet. A belső borítóján csábosán hamvas almák, szőlőfürtök virítanak. Mondom magamban: ez kell nekem, nem árt egy kicsit előre megbarátkozni azzal a várossal, ahová estére megérkezünk. A beszélgető férfiaknak a kezembe vett könyvecske láttán megcsillan a szemük. Odafurakodnak, kiveszik kezemből a friss szerzeményt és kört kerekítve körém lelkesen dicsérik látnivalóit, s nemkülönbarátaik fogadnak majd. Kedves fickók. Sietni kell, csomagolni kell. Mindennek akad helye, csak a gitárral tudok nehezen boldogulni. Az ördög vigye el. A második napon vettem a Gyetszkij Mir- ben, a Gyermekvilág Áruházban, ebben a csodálatos gyermekjátékparadicsomban a nővérem kisfiá- i nak. Szép volt, olcsó, könnyű, i gondoltam rácsapok. Csak Kijev- | ben, hazafelé jövet jöttem rá, I hogy milyen nagy butaságot kö- ■ vettem el. (Legyen mentségem a tapasztalathiány.) Ott is, sőt Csapon is megvehetnem volna ugyan- ' azt, ugyanannyiért és nem kellett j volna a fél országot végigcipelni... Erre mondják azt, hogy sa- 1 ját kárán tanul az ember. Délben indulunk, busszal. Szeles, de napsugaras idő van. Az j égen egy szemernyi felhő sem vitorlázik. Ez is ritkaság. Csak min- ! dennap ilyen időnk lett volna! Búcsúzunk barátainktól és las- ' san magunk mögött hagyjuk a i Turiszt kőkockáit, virággal telehintett kiskertjeit. Vietnami, német, szovjet, lengyel fiatalok integetnek utánunk. Jó volt közöttük | lenni, velük együtt barangolni, | felfedezni önmagunknak ezt a vá- ! rost. Minden kerékfordulás, minden megtett méter búcsúzás Moszkvától, a megkedvelt utcáktól, terektől, ligeteköl, emberektől. Elhaladunk egy világ-zerte ismert szobor mellett Monumentális férfi és nő alakja, a békéért, emberi felemelkedésért küzdő emberek szimbóluma. A Moszkvai Filmstúdió minden játékfilmje ennek a szobornak a „beúszásá- val” kezdődik. Huszonnégy és fél Tovább... tovább ... A Lomonoszov egyetem robosztus épületére is vethetünk egy hosszú pillantást. Tetején a vörös csillag kilenc méter átmérőjű. Egy fél napig bolyongtunk az egyetem folyosóin, szobáiban, csodálatos gazdagságú ásványtermében, könyvtáraiban. Évente több tízezer fiatal indul innen a szélrózsa, a világ minden irányába, hogy alapos tudását a gyakorlat csengő aranyára váltsa... Több ezer szoba, lépcső sehol, csak a bejáratnál, mindenki lifttel jár. A legmeg- nyerőbb mégis az a légkör, ami itt uralkodik. Itt nem számítanak tes'.színek és nyelvek. Mindenki barát, mindenki a jövő építésére készül, s ez roppant erős kohézió. Átrobogunk a Moszkva folyó hídján, aztán bevetjük magunkat a házak tengerébe. Fogynak a kilométerek, távolodunk a központtól. Ritkulnak a régi utcák, új települések, új városrészek rajzolódnak elénk. Daruk, daruk mindenfelé. Szédületes ütemben emelkednek, szaporodnak a háztömbök. Tűzfalukon végigcsorog a napfény. — Nézzétek, ott egy nyírfácska! — kiált fel valaki, s mi mindnyájan a kis fát nézzük. Itt maradt egyedül a külváros szélén. Öt megkímélték a bulldózerek. Egy fél évvel ezelőtt talán még zsenge erdő ifjonca volt, most elárvultán hajladozik a szélben. Körötte házak. Ö megmaradt árnyékot adni a játszadozó gyerekeknek. Ez a nyírfa egy kicsit jelkép is. Annak a gyors ütemnek a jelképe, mely az építkezésre jellemző ebben az országban. Ki tudja, ahol ma erdő van, maholnap nem alapoznak-e gyárat? ... ben ízlésemet a választást illető- I en. Gyanút fogok: ezek biztosan jártak már Jerevánban, különben [ nem téb-lábolnának, hadonásznának mellettem. — Onnan jöttünk! — rikkantja el magát az egyik húsz év körüli fiú. — Jerevániak vagyunk. Most rajtam a váratlan csodálkozás sora. — Mi meg oda megyünk, délben Indulunk — adom tudtára menten. A találkozás örömére vígan parolázunk, egymás hátát veregetjük, örülünk egymásnak. Már mindenki minket figyel. Kiderül, hogy gépkocsivezetők, új kocsikat kaptak, azokat viszik holnap haza. Szép kis út vár rájuk. Azon melegében írják a címüket mindahányan és a lelkem- re kötik, hogy feltétlenül keressem meg őket Jerevánban, rendezünk egy kis örmény—magyar vigadást... Nehéz megválni tőlük. Ragasz- kodóan barátságosak, mutogatják, hogy a színes leporellón látható házak, terek közül mit nézzek meg feltétlenül. Mint a barátok, őszintén sajnálkoznak, hogy nem ehetek szőlőt, koncentrált napfényt: narancsot — mert júliusban ugye még savanyú —, de barack az rengeteg van. Csak el ne rontsam a gyomromat... Az elválásnál hűségesen integetnek. Ök az első örmények, akikkel találkozom szovjet földön, mielőtt magasba emelkedik ezüstös, szárnyas, mammutszivarunk, hogy elröpítsen az égig érő hegyek országába. Ok búcsúztatnak most, s méter magas, a párizsi világkiállítás sztárja volt, szétszedhető, összerakható, darabokban szállítható ... Már a Béke sugárúton robogunk. Felvillannak az ismert I szobrok, házak, üzletek... A ' busz dalba kezd: „Mához egy ! hétre már nem leszek itt...” i Éneklünk, aztán dúdolunk, majd elcsendesedünk... Az elváláshoz ! csend illik. Befordulunk a Marx .sugárútra. Megcirógatja tekintetünk a Moszkvai Nagyszínház roppant épületét, I Marx Károly szobrát, a Lenin Múzeumot, ahol Szeged környéki turisták lelkes bejegyzését láttam a vendégkönyvben, a meggypiros szörpautomatákat, a mozireklámokat, az utcaköveket... Néhány perc múlva a Kreml tűnik fel. Megdobogtatja a szívünket látványa. Igen, ott a csupa- 1 üveg kongresszusi palota, amott a 1 Szpaszkij-torony, aztán a LeninRátérünk a vnukovoi repülőtérhez kanyargó autósztrádára. „Emlékeztek? — nézünk egymásra. — Két és fél héttel ezelőtt még otthon, a televízió képernyője előtt néztük ezt az utat. Itt hajtott be Moszkvába Tyereskova és Bikovszkij diadalmenete...” A csuda tudja, de nagyon jó érzés utazni azon az úton, ahol ők jöttek... Délután egy óra előtt érkezünk a hatalmas légi kikötőbe. Szikrázik a fény a gépek testén. Néhány perc várakozás után beszállunk az egyik IL—18-as monstrumba, aztán a kifutópálya végénél a levegőbe emelkedünk. A magasból a várost keressük, s amikor megtaláljuk szemünkkel, így köszönünk el tőle: „Doszvidányija Moszkva! Még visszatérünk hozzád!” (Folytatjuk) Pallag Róbert
