Békés Megyei Népújság, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-26 / 21. szám

KÖRÖS TÁJ

___________KULTURÁLIS MELLÉKLET

Á

z olvasók és a kritika

Akinek szívügye mindaz, ami nálunk történik, annak igazán nem „szárazok” a statisztika számai. Ha — például — azt olvassuk, hogy 1951-ben 143 millió, 1957-ben 310 millió, tavaly pedig 672 millió könyv talált gazdára, nem lehet nem meglátni ezekből az általános adatokból is a növekvő érdeklődés jelzését Bizonyos ugyanakkor, hogy a legárnyaltabb kultúrsta- tisztifca sem tükrözheti visz- sza teljes pontossággal: milyen szerepet tölt be a jó könyvek választékának és az olvasásra fordított időnek gyarapodása, a szépirodalmi olvasmányok növekvő hatása életünkben? A számok és adatok legalacsonyabb elemzése is csak megközelítheti azt az ösz- szetett társadalmi hatóerőt, amit olvasói közvéleménynek neveznénk.

Miben különbözik az olvasói közvélemény az irodalmi közvéleménytől? A másodikba beletartozik az íróknak, irodalmároknak, a könyvkiadás és Ikönyvter- j osztás munkásainak, a könyvtárosoknak és általában a kulturális neveléssel foglalkozóknak egyes könyvekről és általában az irodalomról alkotott véleménye. Csatoljuk ehhez azok nézeteit, ízlését, ítéleteit is, akik — bár nem dolgoznak rendszeresen kulturális területen —, de élénken részt vesznek öntevékeny irodalmi színpadok, irodalmi körök, olvasómozgalmak és versenyek munkájában, s szorosabb vagy lazább kapcsolatban vannak az irodalmi folyóiratokkal is. Az „irodalmi társadalmi munkások” száma állandóan növekszik és ez önmagában is biztató jel. Hiszen aktív irodalmi közvélemény nélkül nincs olvasói közvélemény. Ez az utóbbi azonban szélesebb körű mint az előbbi és ha igazán mozgásba jön, akkor ez a lendület visszahathat az előbbire. Olvasói közvéleményen az a gazdagodás értendő, amit a társadalom legszélesebb körei kapnak az irodalomtól, az a szellemi, erkölcsi többlet, amit nagyon sokan nem is kapcsolnak össze magukban az irodalommal. Hiszen

hányszor figyelhettük meg

— városon és falun egyaránt —, hogy olyan emberek, akik magukat nemhogy irodalmároknak, de különösebben irodalma érdeklődésű eknek sem tartják, mind természetesebben idézik — egy köznapi témával kapcsolatban — egy regény vagy vers valamilyen motívumát. Hiba volna nem észre venni Fejes Endre regényének, a „Rozsdateme- tő”-nek nem egy szemléleti és ábrázolási hiányosságát. (Ezt a hibát — mellékesen

— több kritikusunk elkövette.) De az olvasói közvélemény örvendetes gazdagodása. hogy különböző foglalkozású és érdeklődésű emberek között gyakran halljuk ezt a meghatározást: „hát ez olyan Hábetler-do- log”. A Fejes-regény a Há- betler családban azokat az embereket ábrázolta, (ismételjük, távolról sem tökéletesen), akik megelégszenek egy nagyon szűk élettel és odúba húzódnak a történelem, az igazi élet elöl. S a „hábetler” kifejezés sokaknak megkönnyíti, hogy valakikért vagy valakikre vonatkozó ítéletüket szemléletesen megfogalmazzák. No, de Toldi Miklóstól Vaszilij Tyorkinig és Kárpáthy Zoltántól Davidovig sok tucatjával sorolhatnánk fel azokat a tegnap és ma, magyar földön és külföldön született irodalmi hősöket, akik mostanában lettek részeivé az olvasói tudatnak. Nem állítjuk, hogy az irodalmi hősök — ahogy Gorkij nevezte őket, „szellem szülte, de nagyon is élő barátaink”

— már helyet kaptak mindenki életében, gondolkodásában, beszédében. De, hogy a legtöbb embernek van már legalább egy kedves irodalmi hőse és, hogy a romantikus figurák mellett mindinkább előtérbe nyomulnak modern korunk modern alakjai, ahhoz nem szükséges elmenni egy irodalmi ankétra, ahhoz elég vasúton, villamoson utazni vagy egy boltban várni és elbeszélgetni az emberekkel.

Hum szándékunk. hogy

csökkentsük az irodalmat tudatosan megszerettető mozgalmak, rendezvények igen nagy jelentőségét.

Háromfelvonásos szlovák nyelvű darab előadására készülnek a mezőmegyeri nemzetiségi színjátszók

A falusi kulturális napokra készülődés és a farsangidő mellett, azon túlmutató feladatok is izgatják már a meaőmagyeri művelődési otthon vezetőségét és az otthon kulturális életének többi aktív résztvevőit. A színjátszó csoport tagjai például érdekes dologra vállalkoztak: szeretnék

megtanulni és szlovák nemzetiségű közönségnek bemutatni a Bláznyivá hogyi■w

ná (Bolondos óra) című 3 felvonäsoß színdarabot.

A darab bemutatása április közepén lenne, amennyiben esetleges akadályok közibe nem jönnek. A Szlovák Szövetség pártfogolja a vállalkozást, sőt azt tervezi, hogy a darab bemutatását más szlovák nemzetiségű községben is lehetővé teszi, illetve ebben az együttest segíti, támogatja

—hr—

Szükséges azonban, hogy

— az irodalmi közvélemény „élcsapata” mellett — felfigyeljünk azokra is, akiknél nem számíthatunk arra, hogy hamarosan részt vesznek majd az irodalmi életben és az Irodalom népszerűsítésében. Hiszen ezek, a sznobok szemében „szűz”, „tudatlan” tömegek is egyre többet olvasnak és olvasmányaik hatása kezd látszani is egyéniségükön, életükön. És az Irodalmi kritikának éppen olyan nagy a felelőssége, mert nemcsak azokat kell orientálnia, akik többé-kevésbé maguk is el tudnak igazodni a problémák között, hanem olyanokat is, akiknek néhány esztendeje talán csak a kalendárium volt az „irodalmi” élményük. Ezekre az olvasókra nem közvetlenül hat az elvi mélységű bírálat, hanem a kritikák, irodalmi viták eredményeit felhasználó újságírók vagy akár fejlettebb olvasók közvetítésével.

Hem fújunk, hogy az elmúlt években szinte mértani arányban növekedett az olvasók száma és az olvasás — hogy úgy mondjuk

— hatásfoka is. Semmiképp sem az a cél, hogy a tömegek most már kritikaolvasók legyenek. Ám, ha a kritika nem elég elvi és nem elég színvonalas, ha nem figyel fel az irodalmi élet minden jelentős mozgására

— és tegyük hozzá, a széles olvasói körök sokszor csak dadogva elmondott és formás felszólalásokban, levelekben meg nem fogalmazott igényére — akkor nem érhetjük el, hogy az olvasói közvélemény előbb-utóbb szocialista szellemű irodalmi közvéleménnyé váljon. A fejlődés útja az, hogy az átlagolvasó — a szépirodalom segítségével is — eljusson az illúzióktól a valóságig, a realitás gazdag, izgalmas voltának belátásáig. Ezért hát a kritika különböző fokain nemcsak a dog- matizmus, a „stílus demokratizmusa” címén sematizmust követelő nézetek osökevényeitől kell — sürgősen — megszabadulni, hanem attól a liberális, nagypolgári fogantatású felfogástól is, amely az olvasókra bízza, hogy „csak úszkáljanak” az irodalmi művek tengerében és nem segít nekik, hogy — a maguk szellemi fejlődése és a szocializmus közhasznú építése érdekében — megtanuljanak disztingválni. Hogy több millió magyar ember előbb-utóbb aktív, az irodalmi termésre is hatni tudó olvasóvá legyen, az igazán nemcsak szervezés dolga. De a kritika erőit — igenis — jobban, okosabban kell megszervezni, s az eszmei offenzívát igen következetesen kell véghezvinni ahhoz, hogy népünk szellemi szomjúságát mindig friss, üdítő forrásvízzel és soha ne poshadt löttyökkel oltsuk.

Antal Gábor

■■I

' . 'V < í.* '"S ■ .v { W < yy'

■ ■■ ?■■■■ : ■

■ ■

.

IgigJ Jját W .1

ISII

í) jilt 4, &

Hajdik Antal: GONDOLKODÓ LÁNY (olaj)

Új könyvek a Szépirodalmi Könyvkiadónál

MÓRICZ VIRÄG Kaland című regénye az írónő Balga szüzek című négyrészes családregényének a folytatása, melynek homlokterébe már a legifjabb generáció élete került. A „Kaland” ifjú hősnője, az életben és a szerelemben első lépéseit tevő zenakadémista Kiinger Ida — a „Balga szüzek” Gönczi Marájának a lánya —, akiknek a sorsában két váratlan külföldi utazás jelenti a nagy „kalandot”:

operaénekesnő anyja magával viszi Bulgáriába, a várnai dalosfesztiválra, majd Nyugaton élő apja, a világhírű Kiinger Frigyes hegedűművész segítségével egy időre Svájcba kerül, hogy ott zeneszerzést tanuljon.

A „Kaland” voltaképpen e két színes s élményekkel zsúfolt utazás története. Két ablak; az egyiken át a szocializmust építő vidám és tetterős Bulgária, a feketetengeri Arany-part életébe pillanthat bele az olvasó, a másik a gazdag, de gazdagságában sokszor fullasztó- ridag Svájcra nyílik.

HARS ERNŐ Csillagóra címmel jelentette meg verseit és műfordításait. Ezeket eddig folyóiratokból ismerhette meg az olvasóközönség. Verseskötete bizonyára meglepetés lesz azok számára is, akik az irodalmi folyóiratokban már találkoztak a költő nevével.

Emil Girlectnu román iró novellája

L| egöregedett. Tudja, hogy már senkinek nincs szüksége reá. Tudja, hogy az a néhány nap, ami még hátra van, csak teher mindazoknak, akik a házban laknak. Amióta beteg is, senki nem hwja magához, nem simogatják már puha kezek, nincsen szem, amely barátsággal fordulna feléje.

Hűségesen szolgált húsz éven át, télen-nyáron ebben az udvarban, őrizte őszi éjszakákon, heves, egész testét átjáró zuhogó esőkben, rettenetes téli hózivatarokban, lihegve és minden izmát megfeszítve tört olykor j keresztül a hófúvásokon, a kert minden szögletét, zugát átkutatta és ugatásával adta tudtul, hogy gazdája házához rossz szándékkal közeledni is lehetetlen.

És azon estétől kezdve, amikor az almát dézsmáló tolvaj — akit nadrágjánál elkapott — egy bottal fejbe verte, nem is gyógyult

Í

meg egészen. És nem ez volt az egyetlen ütés, amit életében kapott. De mindent megtett és elviselt gazdájáért!

Tudja, hogy ideje lejárt, élete végéthez közeledik, öreg. Nemegyszer megtörtént mostanában, hogy alig bírt a konyhaajtóig elvánszorogni egy-egy darab csontért, de azt sem tudta megenni, csak lenyalogatni. Napok múltak el a nélkül, hogy jyalamit evett volna — mozdulni sem volt már ereje.

k z utóbbi napokban fájM dalmai borzalmassá váltak. Különösen éjszakánként, amikor végképp úgy érezte, hogy senkihez sem tartozik, amikor teljesen egyedül maradt fájdalmaival. Ilyenkor előbb csak nyögött, csukott szájjal nyöszörgött, görcs húzta nyelvvel nyomta el kitörni készülő üvöltését. A szörnyű fájdalom mintha szívét akarná kiszakítani melléből. Majd borzongások futottak át rajta, a heves rán- gásoktól meglazultak állkapcsai és hangos, üvöltő nyögés tört elő torkából. Sírt, sírt, ahogyan az emberek sírnak, forró könnyekkel, amelyek mintha égették volna egész testét. Végül, szinte már magánkívül a kínoktól, nem tudta visszatartani üvöltését, és most már üvöltött borzalmasan, teljes erejéből, mintha belei akarnának kiszakadni. Üvöltése messze elhallatszott és távolról visszhang ismételte meg, mintha ott messze, egy másik kutya részvétből, vele üvöltene...

Csak, amikor már virradni kezdett, csitultak fájdalmai, és elgyengülve, elaludt vackán.

Reggel a ház lakói — amikor elmentek mellette — szidták, átkozták, mert üvöltésével megzavarta éjszakai nyugalmukat, álmukból riasztotta őket és voltak, akik arra gondoltak, hogy ez az üvöltés valami nagyon rosszat jelent, talán valamelyik közeli hozzátartozó halálát...

Az öreg és beteg kutya hallotta gazdái beszédét. Hallotta és megértette. Az öregségtől és a betegségtől elgyöngülten, csak szelíd, meleg tekintetű szemével követte őket, mígnem látóköréből eltűntek.

Megértett mindent és várta az utolsó óráját.

Jjgyik reggel gazdáját vette észre, amint hátratett kezekkel közel»-