Békés Megyei Népújság, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
Könyv Sztravinszkijról Moszkvában könyvet adtak ki Igor Sztravinszkijról. A szovjet zenetörténetben ez az első monográfia a híres zeneszerző életéről és alkotásairól. A művet Borisz Jarusztovsz- kij professzor, a kiváló kutató és kritikus ír a, aki éveken át tanulmányozta Sztravinszkij alkotásait, s kétszer találkozott a mesterrel, először Kaliforniában, majd Moszkvában. A szovjet kutató „napjaink kétségtelenül legnagyobb muzsikusának” nevezi. A könyv jellemzi Sztravinszkij művészi pályájának főbb szakaszait, az egyik fejezet különösen részletesen elemzi a zeneszerző esztétikai álláspontÚjra a régi lesz-e a szarvasi dalárda? Optimista kicsengésű beszélgetés a kérdésről Lipták Mihály karnaggyal í | ÚJ VERSEK A napokban alkalmam nyílt arra, hogy Szarvason járva, egy rövid órácskára elbeszélgessek Lipták Mihály tanárral, a szarvasi dalárda karnagyával olyan kérdésekről, melyek arra keresik a választ, hogy miért nem pezseg úgy a dalosélet Szarvason, mint régen? A múlt. .. A művelődési ház kellemes társalgójában telepedtünk le és ott nyújtotta át nekem azt az 1962-ben megjelent érdekes kiadványt, mely a 100 éves a szarvasi ját. filnfliRwb xíxxxyoyW®® legnagyobb Magyar—francia koprodukciói film, Zola világhírű regényéből. Alkotói arra törekedtek, hogy híven megőrizzék a regény mondanivalójának lényegét ét ez a törekvésük sikerült. (Bemutatja az orosházi Béke mozi, január 24-tól 27-ig.) Erkeft-kórus címet viseli. A 100 év történetét átfogó tanulmányt Lovász György szarvasi gimnáziumi tanár írta, és hű képet, mondhatnám lelkesítő képet fest száz esztendő daloséletéről, nagy eseményeiről, szép sikereiről, de nem hallgatja el a sötétebb éveket sem. Benika Gyula, a hírneves szarvasi professzor kezdeményezésére alakult meg az első dalárda 1862 februárjában, nemes célokkal. Innen ível át a jelenbe az az út, melyet megtettek, soksok újjáalakuláson, de még több gazdag sikeren át addig a pillanatig, hogy a karnaggyal a ma problémáiról kezdtünk beszélgetni. — Sajnos, van bőven — mondja Lipták Mihály kissé rezignáltan — nehéz ösz- szetartani a kórust és ami a baj: kezdünk öregedni, a törzsgárda, nem túlzók: ötvenen felüli... Pedig új sikerekkel is büszkélkedhetnek: tavaly a Soproni Zenei Heteken szerepeltek negyven! ágú vegyeskarral! Ennek a találkozónak az volt az érdekessége, hogy csak olyan dalárdák vehettek részt rajta, amelyek százesztendősek. Ebből a kirándulásból és hosszú évek tapasztalatából vonja le Lipták Mihály azt a tanulságot, hogy — szerinte — elsősorban a dalárda szereplési lehetőségeit kell biztosítani, akkor alakul ki a permanens dalosélet, különben nem. Ez természetes is, hiszen az öncélú daltanulásnak nem sok értelme van, bármennyire is növeli a dalosok szépérzékét, bármennyire is kitölti deft feléje, az egyik mozdu- latánál a napsugár valamit megcsillantott a kezében. És ebben a pillanatban nem fájdalmat érzett többé, hagás némi erőt adott: fel- emelkedett és vinnyogva, nyüszítve vonszolta magái gazdája elé. Odavánszor- gott és amikor eléje ért, ornem nagy-nagy szomorúságot, mélységes szánalmat gazdája iránt, akit már mint gyermeket ismert, akivel együtt játszadozott, akivel a rétre jártak, akinek lábaihoz oly gyakran lefeküdt, hogy alázatosan megadja magát a vesszőcsapásoknak is, amelyek olykor kijártak neki— És ez a belső rajonrát lábához dörgölte, mintha búcsúzni akarna, aztán szemét lecsukta és karikába görbülve várt... Várt... mint régen... sokáig. Vajon gazdája érzett-e szánalmat iránta...? Nem zavarta meg dörrenés az udvar csendjét. De most már biztosan tudta, hogy elérkezett a vég. Nem szórakozási vágyukat; az; igazi mégiscsak az, ha tu- j dásukat közönség előtt bizonyíthatják.» ,. a jelen .., akarta, hogy szemét ebben az udvarban zárja le, amelyben élt, olyan dolgok között, amelyektől sohasem vált volna meg, olyan szemek tekintete előtt, amelyek nem fordulnak többé feléje barátsággal és szeretettel ... JJ e hirtelen rémület fog ta el. Iszonyat attól a helytől, ahol oly sokat szenvedett. Minden erejét összeszedve, nekilódult és menekült, mintha kergette volna valaki. Ahogy csak bírt, futott, ki az udvarból, egyenesen az erdő felé. Futott, futott, utolsó erejével menekült az erdőbe, s ott egy bokor alatt, erőtlenül rogyott le az avaron, elbújva a világ elől. Estefelé járt, amikor borzongás rázta meg a testét, aztán egy másik és még egy — az utolsó. Azokban a pillanatokban, amikor az utolsó lélegzetet vette, hátsó lábaira állt, fejét az udvar felé fordította és felüvöl- tött. Ez volt a végső búcsúja. És a halálüvöltésre, amely rövid lökésekben gyűrűzött elő — mintha egy másik kutya hívta volna —, messziről felelt a visszhang. Fordította: Antalfy István — Most a tavaszi kulturális szemlékre készülünk, itt arany-, ezüst- és bronzoklevelet nyerhetnek a kórusok — szeretnénk jól szerepelni és aranyat kapni. Erre a hagyományok is köteleznek bennünket — említi később a karnagy, aki jubilál is különben: 25 éve dalos, és 1941 óta karnagya a dalárdának. Amikor a tervekről kérdezem, egyre csak visszakanyarodik a beszélgetés arra, hogy még tervezni is nehéz, hiszen alig látogatottak a próbák, és — mint ahogy mondta — kiöregszik a törzsgárda. Példákat is sorol, olyan dalosok nevét, akik még most is járnak, túl az ötvenen—hatvanon: Privier Pál 63 éves, Oncsi.k György 60, Gál István ugyancsak, Rohony Pista bácsi 73! Ezzel szemben nincs utánpótlás: alig egykét fiatal lány jelentkezik, fiú egy sem... A lányok közül Kelen Katit, Bencze Évát említi, majd arról csevegünk, hogy a KlSZ-szer- vezet is próbálkozik már évek óta, hogy utánpótlást, adjon a dalárdának, és még sincs semmi sikere ennek r próbálkozásnak. Már-már hajiunk arra, hogy eltemessük ezt a népművelési formát és azt mondjuk: a televízió és a twist korában el lehet-e várni egyáltalán, hogy a fiatalság érdeklődjön az éneklés, a dalárda iránt? Érveink — később be- ! látjuk — szegényesek, mert : nem a televízión és a twis- j ten múlik a dolog. Talán | inkább azon, hogy nincs S elég lehetőségük a szerep- 5 lésre, a régen nagy sikerű ! kirándulások, túráik szerve- • zésénél a kórus csak so- s kadrangú tényezőként jön { számba, így aztán nincs is, S ami különösen vonzaná ide : az ifjúságot. . A százesztendős múlt j produkált hasonló, nem va- : 'ami fényes korszakokat, S éveket — melyek, ha tar- : talmában nem is, de vala- ! hol hasonlítottak ahhoz a * helyzethez, melyben most í él ez a centennáris dalárda, j Akkor is kilábaltak a mély- • bői, a mélypontról megta- • látták a felfelé vezető utat; • most ne találnák meg?! De: egyedül, segítség nélkül ne-: hezen megy. : es a ]OVO A rezignáció — mely a • karnagy hangjából érző- j dött, amikor a művelődési : ház kellemes hangulatú : társalgójában beszélgetni : kezdtünk, lassan eltűnik és : felváltja az optimista biza- j kodás csengése. Csak a kó- ! rus jeligéjére kell gondol- í ni és eldúdolni azt: „Csak j az a nép, csak az a nép • szabad, Hol munka mellett • dal fakad!...” — és máris • bizalom költözik az ember ; szívébe. A jeJige igaz, a j nép szabad, hát miért ne • szállna, szárnyalna a dal az • emberek ajkáról — Szarva- i son is?! ; Sass Ervin Bodó Sándor: Imádkoznak a hegyek Halkan, magukbaszáilva imádkoznak a '.legyek. Imájukat visszhangozzák a fekete, titkos tengerek. Csend. Valaki megtöri! a homlokát Aztán megüt egy húrt egy messzi zongorán. Száz faion keresztül átszűrődik az ének; mély hangon énekelnek lányok és legények. Hamisan — elnyomva a zongorát s a dalt — fúvósok bőgnek, dübörög a dob — mi lelte e részeg zenekart? Csend. A vékony húron szalad a vonó: csikorog a csille, a kanyarban feltűnik egy lámpa; Később megszoknám talán, de először furcsa volt a bánya. SiSnyi Ernő: 'TlicUái Ébli Elpihen a mozgás, hídról csodálkozom. Rákönyökölnek a fák, a felhők a vízre, erre a nyugodt esti heverőre — és minden mélybe marülve — apró hullámok csónakáznak a fákon, a felhők ágain, a rezzenések visszhangra lelnek, s körbe gyűrűkkel telnek a viz virágai — és minden mozdulatlanság és minden méltóság — mint az ember, felröppen, magasba szökken, megrezzen a tükörsima élet, körötte apró hullámzás, s a gyűrűk lassan elmerülnek. X Katalin: Egyedül Amikor elhalkul a fény, este rád gondolok még félálomban; téged sejtelek, ha az ablaküvegen egy alacsony-röptű csillag teste koppan. Éjszaka többször felriadok, mintha valaki szólítana; túl a csenden vonat zakatol, mintha téged hozna a magányos napok vonata. Zsadányi Lajos: Kendőd fölött Kendőd fölött vacognak felhők s ködök. Szíved alatt szeretet és élet fakad. Kezed között a kelő nap ébred s pörög, Szcmpiiládon ott remeg az első álom.., Vágyva nézlek s karom tárom ennek a hű menedéknek.
