Békés Megyei Népújság, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-19 / 15. szám

KÖRÖS TAJ

KULTURÁLIS MELLEKLET

Bárány Tamás:

A levelezőlap

Bodrogi Jancsi már má_ ® sodik hete volt nagynénje vendégszerető házá. ban, amikor egyik reggel — megvárván, míg a háziak elmennek hazulról —, megkereste a villany vasaködlött benne, hogy talán Shakespeare-ről — a Szentivánéji álmot tavasz, szál látta a Nemzetiben — vagy tán a Hiúság vásáráról, amit nemrégiben olva. sott. De, az ördög értette

lét és munkához látott. Akkor még maga sem tudta pontosan, miért is kell a nadrágot kivasalni.

Egész délelőtt dolgozott, konok buzgalommal. Életében először hajolt forró vas. sál, nedves ruháról felcsapódó gőz fölé, hiszen azelőtt mindig anyja végezte az effajta munkát. Irma nénjét azonban nem merte megkérni erre, hiszen a drága lélek bizonyára furcsán nézett volna rá, ha azzal fordul hozzá, hogy most, az augusztus végi, gyötrő kánikulában vasalja ki a barna szövetnadrágját... Viszont a barna szövetnadrágot — élete első hosszúnad. rágját — ki kellett vasalni, mindenáron. Igaz: két hete függ a szekrényben, kilóghatta már az utazás törő- döttségét — de hát ez nem elég: az élének vágni kell!

Kegyetlenül nehezen ment a munka: hol az ujját égette meg a vassal, hol a fehér vászonruhát pörkölte drapp>színűvé. Kilenckor kezdett hozzá, fél tizenkettő felé készült el a munkával, azzal vigasztalván magát, hogy minden kezdet nehéz. A vasalót aztán eltette, a nadrágot visszaakasztotta a szekrénybe s nyugodtan várta Irma nénjét, s vele az ebédet. Erzsivel csak négykor volt találkozója.

Mind a ketten most végezték az első gimnáziumot, mindkettő azt mondta a másiknak, hogy a másodikat végezte. Noha már ötödik napja ismerték egymást, találkozót, csupán most beszéltek meg egymással. Jancsi tegnapig voltaképpen észre sem vette Erzsit. Két vékony, szőke hajfonatát kislanyosmak tartotta — s tizenöt éves korában az ember valahogy túl van már a kislányokon.

De tegnap délután tovább voltak együtt a társasággal a strandon, s ő hazafelé menet Erzsi mellé került.

Li őst, vasalás közben

" * már nem is emlékezett rá, miről beszéltek a hossaú úton hazáig. Felezt: akkor, ott az utcán valahogy alig figyelt a tulajdon szavaira. Mindegyre Erzsi két varkocsa himbá- lódzott előtte, azokat bámulta, s szinte önkéntelen folyamatossággal dőlt belőle a szó. Egy kicsit csodálkozott is magán, hiszen régebben valósággal megbénult a nyelve, ha leányokkal beszélt. Igaz: két-három éve még a labdán, mozin kívül más alig érdekelte, esztendeje meg a könyvek varázsa kerítette hatalmába — s csak most legutóbb, tél végén, tavasz fakadtán változott meg minden körülötte. A csitri lányok, akikkel birkózva hempergett a porban, s akiknek varkocsát cibálta azelőtt, most fölényes és soktudó pillantásokkal méregették, s neki egyre inkább melege lett ezektől a pillantásoktól. Nyár közeledtével azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban fordul meg a lányok után, ha könnyű blúzukban, lebbenő ab- roncsszaknyájukban ellibbennek mellette. Nemcsak arcukra — bokájukra s derekukra is rányílt a szeme.

Később ráébredt, hogy hangja mélyül, s hogy most már minden szombaton borotválkoznia kell,

•

Erzsi még nem volt ott

a főpostánál, amikor 5 odaért. Néhányszor elsétált hát a jókora épület előtt, s tán tíz perc múltán megpillantotta a kislányt. A Széchenyi tér felől jött, kék szoknyában, fehér blúzban.

Jancsi nézte, 9 csepp szédülést érzett. „Érdekes — villám meg benne —, a lábát nem is néztem meg, csak a haját...” Nem is tűnődhetett tovább; a lány már ott állt mellette. Kezet fogtak.

— Hová menjünk? — kérdezte nyomban, férfiasán. — Sétáljunk?

őszintén szólva, ezt szerette volna; nem akarta, hogy az ülés tönkf etegye

nadrágja gyönyörű vasalását.

De a lány hallgatott.

— Vagy inkább cukrászdába szeretnél? — kérdezte aztán, mert ebből a hall. ga fásból valahogy azt olvasta ki, hogy szép, szép a sétá. lás is, de a cukrászsütemény se utolsó.

„Persze — gondolta —> ilyenek a nők...!”

Kedvetlenül libbentett egyet a nadrágján, hogy vegye már végre észre a leány azt a hibátlan élt, aztán azt mondta:

— Akkor talán menjünk a cukrászdába. Megengeded, hogy meghívjalak?

Erzsi ezt nem engedte meg, noha az indítványt örömmel fogadta. Ezen egy kissé elcivódtak, majd elindultak a cukrászda felé.

Egész délután a cukrászdában ültek. Balzac után újra Shakespeare került sorra, aztán Gorkij, aztán Móricz Zsigmond. Erzsi annyi odaadással hallgatott, hogy Jancsinak nem volt szíve abbahagyni. Néha egymásba tévedt a pillantásuk; olykor gyorsan elkapta a szemét

Sötétedett s már azon tanakodtak, hogy Indulni illenék, amikor Jancsinak eszébe jutott, hogy kerek egy hete nem írt már a szüleinek. Igaz, mindennap az eszében járt, hogy otthon bizonyára várják már a levelét. Irma nénje is megkérdezte néhányszor, mikor ír már — de a strand, az új társaság mindig előbbre való volt. Ma reggel viszont megfogadta nónjének, hogy fr.

— Bocsáss meg egy pillanatra — mondta Erzsinek.

— Csak átszaladok, ide a trafikba, levélpapírért. írnom kell a szüleimnek, hazafelé menet majd bedobom a főpostán.

Erzsi biccentett, s ő már indult is.

Visszajövet gyorsan megírta a lapot. Golyóstolla ugyan dacoskodott egy ideig, de néhány erélyesebb mozdulat után megtört, s tisztességgel rótta a sótokat

Erzsinek feltűnt, hogy a lap felül üres; a fiú nem írt megszólítást.

— így küldöd el? — kérdezte meglepetten.

1 an esi ránézett. Éppen

“ most kanyar!tóttá a sorok alá a nevét, s voltaképpen már várta ezt a kérdést.

— Persze, hogy így — szólt mindjárt határozottan.

— Miért? Mit írjak? Drága anyukám és apukám? Férfiak vagyunk, mit érzelegjünk. Nem igaz? Az érzel- gés asszonyok dolga!

Azzal állt is fel, hívta a kisasszonyt, fizetett — érdekes, Erzsi most már engedte — s elindultak.

A főpostánál a fiú tétován megállt.

— No — mondta Erzsi —, hát nem dobod be a lapot? Ott a láda!

— De igen — M^lte gyorsan. — Csakhogy exyresszlapként akarom feladni, régen nem írtam már haza.

Bocsáss meg egy pillanatra!

S már lódult is be a forgóajtón. Odabent megállt, kipillantott, nem figyeli-e a lány, aztán odahúzódott az írópulthoz, előkapta golyós- tollát, s szédítő gyorsasággal odaírta a lap tetejére: „Drága Anyukám és Apukám!” Azzal zsebébe süllyesztette a lapot, s nyugodt lassúsággal kilépett a kapun.

— No, feladtad? — kérdezte Erzsi.

Megrázta a fejét

— Hosszú sor állt az ablak előtt, nem érdemes várni. Végeredményben holnap így is megkapják... Igaz?

— Igaz — biccentett a leány.

A férfi ékkor kimért lép. tekkel odament a postaládához, a zsebébe nyúlt, majd határozott, férfias mozdulattal útjára bocsátotta a levelezőlapot

Cs. Szabó Pál:

Téli esték

0, téli esték mily szépek vagytok! Fehér havon, ha felcsillan a fény, s a messzi, sejtelmes egek alól kiragyog ezer csillagtüncmény.

Az ablakok nagy sárga szemükkel kisandítnak a néma ut-ákra, s a természet tünde angyalai vattát hintenek a didergő fákra.

Rabló szél tőr be a puszták felől — sírva menekül előle a csönd.

A házak bizarr keményeiből részegen pipál a füst odaíönn.

Aztán újra álmos csend dorombol, villog a hold már: vakító ezüst, s míg halkan szövi fátyolát az éj, a kéményekbe visszaszáll a füst

Sülé István: Téli városkép (tempera)

KIűemlÉk is a repülőgép

— Gondolatok a korszerű olvasói igényről —

MINDIG ÖRÖM nekünk, ha egy új vers, elbeszélés vagy regény valami újat „fedez fel” a magyar táj otthonos szépségéből. Hiába oly gazdag költészetünk és szépprózánk klasz- szikusnak számító tájleírásokban, ez még mind nem elégséges számunkra. Kíváncsiak vagyunk a felszabadult, s a honi tájat a büszke birtokos tekintélyével végigpásztázó mai költők és írók tanúságtétedére is.

Igen, a hazaszeretethez hozzátartozik nemcsak a közösségvállalás a haza lényegét alkotó néppel, hanem a szerelmes érdeklődés minden iránt, ami változik — és az iránt is, ami tegnap is így volt és holnap is így lesz — az országban. Az új házak, gyáraik és a mállasztó múlandóságtól gondosan védett műemlékek, az új országutak és a Balaton „kéklő álma” egyaránt kedvesek szívünknek. Ki mondja azt, hogy unt konvenció Petőfi költeménye — vagy egy mai magyar poéta tájleíró verse — fölött elmerengni az alföldi pu'z'a a kanyargós T^sza, a délibáb sajátos vonzásán? Akinek nincs szeme a Badacsony — el nem múló — romantikájához, a Karancs, a Dobogókő hangulatához, a Duna-kamyar fényeihez, az szánandóan szegényíti magát és még az is kétséges, van-e benne egyáltalán elég kíváncsiság és nemes hevület. A tájat is szeretni kell, s benne apáink, nagyapáink, dolgos őseink emlékét

Mit szóljunk azonban arról, aki a tájban csak azt látja, ami mozdulatlan, ami emlék és műemlék? Egyfajta — tudatos — rövidlátás ez is, amely szegényíti azt a szemet és szívet, amely csak a múltban, csak „örök” hegyormokban és „idő fölötti” hangulatokban véli felfedezhetni a boldogság és a haza romantikáját.

VANNAK MEG ilyen olvadók és vannak ma is irodalmárok, akik ezeket az olvasókat szolgálják ki. A kérdést bonyolítja az, hogy a személyi kul'usz időszakában nem kevés új szépirodalmi munka sematikussá szürkf ette, sablonossá egyszerűsítette az építés, az alkotás, a társadalmi fejlődés bonyolultan korszerű pátoszát. S hogy az elmúlt évek minden eredménye mellett — hiszen idősebb és fiatal íróink már számos olyan regényt, novellát, verset alkottak mostanában, amelyek árnyaltan és érdekesen ábrázolják a tegnapi és mai változásokat — még mindig csak bontakozóban van az a mindannyiunkhoz szóló (és mindannyiunkból táplálkozó) irodalom, amely legmélyebb tartalmaikhoz híven képes felmutatni korunk szárnyakat adó lehetőségeit.

Mire nyújt lehetőséget — többek között — korunk a mi népünk fiainak és leányainak is? Például arra, hogy ne ócska határon haladjunk, hanem repülőgépen, a szellem repülőgépén is. Ám arra is, hogy tanuljunk meg mind ábrándozni és — sétálni Is. Unt példa már, hogy a Balaton mellett lakó parasztemberek a múltban nemigen fürödtek a Balatonban (fogva tartotta őket a robot és hamis elképzelések bilincse is) meg, hogy a bányászok — gyönyörű tájak környékén la-