Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)
1963-12-31 / 304. szám
\ A harmadik év Az Ifjú színészn5 a feketéjét kavargatja és elgondolkozik az újságíró kérdésén. A kérdés fogas. Nem mindennapos. Valahogy így hangzik: — Mit gondol, hasznos volt magának „A potyautas” kettős szereposztása körüli színházi vita? Egy szem cukorral többet tesz a kávéba, úgy nem olyan keserű. Érthető. A kettős szereposztás egyik „hőse" ő. — Nagyon őszinte leszek: nem — mondja. — Azt hiszi, nem tudom, hogy olyanok is dicsértek, akiknek én csak ürügy voltam arra, hogy véleményüket nyilvánítsák — valami egészen másról? Az ifjú színésznő jól látja. És, hogy a fogas kérdésen túljutunk, megissza a feketéjét, mosolyog máris. A szemeire keli figyelned. Azok többet elárulnak az emberről, mint a szavak. — Húszéves vagyok. Ez a harmadik évem a színpadon. Pécsett két évig statisztáltam, volt néhány nagyobb beugrásom is, azt mondták, sikerült. Ösztöndíjat kaptam a színháztól, Békéscsabára pedig már színésznőnek szerződtem ... Nem vagyok beképzelt, még olyan sokat kell tanulnom, hogy nem is tudom menynyit. Az ember örökké tanuljon. Egyetlen napja se teljen el anélkül, hogy ne tanult volna valamit. Az első tíz percben ez a téma. Ügy látszik kedvenc témája ez. Különben már azt is tudja, hogy a színház mindentől elütő, más műfaj. Érzelmek, indulatok, jó és rossz itt felfokozottan jelentkezik. Nagyszerű is ez, de néha könyörtelen. Szabályai vannak és még sincsenek szabályai. •— ötéves terveket állítok össze magamnak — csevegünk tovább. — Ez érdekes. De nem titok, ugye? — Ugyan! A következő ötéves tervem szerint művészettörténetet és filozófiát szeretnék tanulni valamelyik egyetemen és egy idegen nyelvet. Fordítok a beszélgetésen. — Hogy érzi magát Békéscsabán, Pécs után? Igaz, ez a kérdés túlságosan mindennapos. Saílang, amitől nehéz szabadulni és az ember kénytelen szóba hozni. Aztán kiderül, hogy erről is lehet okosat mondani. — Nagyon kedves a csabai közönség — ha eljön a színházba. Mondja, itt miért nem szeretik úgy a színházat, mint Pécsett? Igaz, hogy a Trefort utca messze van... ez azonban nem lehet magyarázat arra, hogy sok a félház, kevés a közönség. Harmadik évét tölti a pályán Jablonkay Mária. A szakemberek azt mond ál, róla: tehetséges. A jövő mindenesetre előtte áll, és az út felfelé is ível. Rajta múlik, merre indul. Sass Ervin — A férjem nem akarja. Persze, neki könnyű. En kínlódom kilenc hónapig, nem 6... — toppantott akaratlanul is, hogy a kezében tartott cigarettáról ölébe huppant a hamu. A folyosón rendelésre, felülvizsgálatra, beutalásra váró betegek sétáltak, ültek, beszélgettek, izgultak, reménykedtek: az érzések, vágyak, a lemeztelenített, átvilágított, kikopogott emberi testek nagy vására ez. Tragédiák teljesednek be és emberek halnak. Boldogság fakad és emberek születnek. Az emberi élet furcsa pályaudvara, ahová előbb vagy utóbb mindenkinek befut a vonata, s ha nincs csatlakozás, vagy ha lejárt a jegy, akkor ez a végállomás is. A fiatal, kicsit hegyes orrú, szőke nő, egy a sok utas közül, idegesen és türelmetlenül nézett végig a várako. zókon, sorstársain és újból szippantott a cigarettából... — Maga is? Hány hónapos... Azt mondják, legjobb, ha a második hónapban csinál jók meg... Igaz? — fordult most tanácsot kérőén a mellette illő harminc év kö. rüli társához. Az hallgatott egy ideig, keserű, furcsa ránc vibrált végig szája szegletén, aztán megrázta a fejét: — Nem... én nem azért jöttem. — Érdekes — mondta a szóke, bár egyáltalán nem tudta, hogy mi lehet ebben az érdekes, inkább láncszem volt ez a megjegyzés, kapocs, hogy tovább duruzsolhassa topogó panaszát a másiknak, aki türelmesen hallgatja, nem válaszol ugyan, de hallgatja. — Érdekes — mondta még egyszer. — Pedig itt majdnem mindenki azért van itt. A férjem akarja, de hát nekem is jogom van dönteni ebben az ügyben, nem igaz? Utóvégre mégiscsak rólam van szó először, nem igaz? Azt mondja Feri, hogy jobb előbb, amíg fiatal az ember meg könnyebb is, s milyen nagy lesz a gye. rek már, amikor mi még mindig fiatalok leszünk... De hát neki könnyű, én vagyok a nő, én szenvedek.,, Nyakig letakart asszonyt toltak végig a folyosón. Sápadt arcú asszonyt, aki a lepedő alatt úgy nézett ki, mint ravatalra váró halott... — Mert sohasem tud vizem — csattant nyersen és hangosan az asszony hangja, hogy a szőke hátrahőkölt, — Bocsásson meg... Iga- zán.. Nem akartam megbántani... — mente getödzött és óvatosan odébbhúzódott. — Tudom. Miért is sértegetne. Hisz nem ismer. S különben is, talán én voltgaza van... Adjon egy cigarettát, kicsit felizgattam maga m... Valahonnan egy kisgyerek bukkan elő... Még bizonytalan totyogással, de nagy nekíiramodással szedte görbe lábait a folyosó végéről, ismeretlen célok felé... Keze mulatságosan kagyázni... Bezzeg más férfi — hallatszott a mellettük lévő pádról, ahol egy idősebb, testes asszony hitte azt, hogy suttogva mondja el idejutása történetét... — Maguk hány éves házasok? Mi már kettő leszünk — szippantott egy mélyet a cigarettából~ — Nyolc... El is múlt nyolc esztendeje — mondta társnője és megigazította szoknyáját.„ — Nyolc ? — kerekedett el a szeme, mintha azt hallotta volna, hogy ötven vagy éppen száz. Akaratlan tisztelettel, de egy kis szánakozással is nézett szomszédjára, ki többet tud már a házasság titkaiból, mint ő és éppen ezért, nyilván, az első évek lobogó tüze is pislákoló mécsessé válhatott benne. — S hány gyereke van? — Nincs. Egy sincs — mondta tömören az asszony és összeszorította a száját, mintha vékony ajkai mögé akarná zárni mindent elmondható gondolatát. — Nahát! Nyolcéves házasok és egy gyerek sincs — ámuldozott és naív kíváncsisággal közelebb fészkelődön a másikhoz. — S mondja, hogy tudtak ezt megcsinálni? Azt mond. jak, hogy ki kell számítani — kezdett el suttogni izgatott kíváncsisággal!. _ — Semmit sem csináltunk... Érti? Nekem eddig nem lehetett gyerekem... Érti? Nekem nem lehetett... En azért vagyok itt, s nem azért, amiért maga... kedve. tam kissé élesebb a kelleténél... De próbáljon megérteni és megbocsátani... A szőke most azon tűnődött egy pillanatig, hogy mit kell neki megérteni. Mi van abban érthetetlen, hogy valakinek nem lehet gyereke. Hát nem lehet és kész. Legalább nyugodt. Legalább nem kell vágyva félni minden ölelést, legalább nem keli lelkének fél szemével éberen figyelni, nehogy tel_ jesen elöntse testét, agyát a révület csodásán marcangoló palástja. Ö, bár most ő lenne így. Persze csak átmenetileg. Négy-öt évig. Nem tovább. — Megértem — csúszott ki a száján, de nem hangzott valami őszintén, inkább csak udvariasság volt. Az asszony felkapta a fejét. — Miért mondja, hogy megért, amikor nem is érthet meg. Maga azért jött, hogy elvegyék a gyerekét, én meg azért, hogy hátha az orvosok tudnak rajtam segítem, hátha történik valami csoda és érezhetők itt benn valahol, egy mozduló életet... Hét éve akarunk gyereket. Hét éve járom az orvosokat, vizsgálnak, ki. noznak, fürdetnek és semmi... A férjem itt akar hagy. ni. Gyereket akar. Fiút. Akivel büszkélkedhetik, aki rá hasonlít. Akivel meccsre járhat, kirándulni... S engem okol, mintha én nem akarnék. Mintha nem álmodtam volna már ezerszer is, hogy egy kisfiú szuszog mellettem. Engem okol. És limpált a levegőben, mintha fogódzkodni akarna, megkapaszkodni valami biz. tosba... — Jancsi... Jancsikám... gyere vissza, kisfiam — loholt utána egy fejkendős parasztasszony és szapora léptekkel eléje került, leguggolt, hogy a gyerek visítva, sértődve bukott az anyja ölébe. ■— Kedves — mosólyodott el a szőke... — Igen. Kedves. És én... én lopni tudnék, rabolni egy gyereket, pedig mind gyűlölöm, mert egy sem az enyém. Leánykoromban az volt a tervem, pedig még egész fiatclka voltam, hogy egy fiam meg egy lányom lesz... A férjem is éppen kettőt, egy fiút meg lányt akart. A fiút először, s a lányt utána. Hogy a nagyobb megvédje a kisebbet... S nyolc éve nincs, aki védjen, s nincs, akit védjenek... Ülünk az asztalnál — ketten. Fekszünk az ágyban, az egész lakásban csak mi ketten.Nekünk nem öröm a karácsony, nekünk szívszorulás minden új iskolaév, hozzánk nem jön el a tanító családlátogatásra, nincs intő, nincs drukk, se balett, fehér ruhában vagy sport kis nadrágban, fehér tornacipőben.. Csak mi vagyunk ketten, nyolc éve, csak mi ketten és unjuk, nagyon unjuk egymást... Ta. Ián már gyűlöljük is... De hát ezt maga nem értheti meg, mint ahogy én sem tudom megérteni magút... IsA kalandozások kora* — Mondd komám, hányadik században járunk? — kérdezte egy enyhe tavaszi reggelen Lehel Botondot. — Miért éppen engem faggatsz? — Hát kit, talán Anony- must vagy a Kézal Simont? Még meg se születtek! — Jól van no, azért nem k^ll mindjárt a nyeregkápán lenni! Megmondhatom én is; — a tizedik század első felében — világosította fel komáját a tömzsi Botond. — Akkor hát éppen jókor érdeklődtem, mivelhogy meg kell kezdenünk a kalandozások korát. — Kezdjük. Ki tart velünk? — Egyelőre Bulcsú. — Az az Ady-rajongó, aki a Vereckei-szorosban a Góg és Magógot kántálta? — Ö bizony. Az ő nemzetségétől is elrekvirálták Árpádék a legelőket és hát a temérdek pásztorral csak "sinálni kellett valamit. * Részlet A történelem a görbéidkor előtt című szatirikus írásból, Utóvégre nem kód orozhatnak dologidőben munka nélkül. Képesek tüntetni! Meg elkelne már néminemű idegen jószág; egy kis marhaállomány, kösöntyű, jó húsú fethérnép, hadifog- lyocskák ugyebár. Meg aztán az asszony sincs úgy a sarkunkban, hi-hi-hi... A két főnök szeme cinkosan összevillant. Egymás hátát csapkodták, úgy ha- hotáztak. Mikor ekként jól kimulatván magukat, kissé megcsendesedtek, Lehel unott mozdulattal elővette napóráját, ám ahogy rápillantott, azon minutumban megrohanta az indulatja: — Rögvest hadra! Ha tovább várunk az árgyélusát, hát nyugaton megszűnik a feudális anarchia! — Tyíj! A keservit! Menten lóra! — De álljon meg a menet! Ah un közeleg Bulcsú is a népivel, várjuk meg. Így is cselekedtek és míg a hadak összeálltak, a három főnök megbeszélte az útirányt. Ehhez elsőbb Lehel elővette a térképet: — Tessék, egész Európa. — Nagy lesz indulásnak — ingatta fejét Botond, meg aztán megtérül-e a napszám? — kérdezte gyanakodva. — Nem nagy falat — nyugtatta Lehel. Idesüss! Ha az Uraitól a fekete-tengeri kerülővel nem átallot- tunk a Dunáig császkálni, akkor csak nem hőkölünk néminemű pirreneusi kiruccanástól. — Nem, dehogyis — hagyta rá a kettő . — Ebben maradunk. Oszt hol, meirre legyen az első megálló? — kérdezte Lehel. — Azt ilyen marha-nagy földabroszon, mint a te „egy a harmincmillióhoz” méretűd, nehéz lenne kioku- mulálni. Ellenben van a tegzemben egy kisebb, pillantsunk arra — ajánlotta Bulcsú. Mikor kiterítette, Lehel egyből rábökött Szent Gallenre: — Itt lesz az első megálló! Bulcsú ráhagyólag bólintott, azonban Botond nagyot kacagott: — Ha-ha-ha!... Én pedig oda nem megyek! Lehelék döbbenten néztek rá: — Megőrültél? Miért nem? Botond tovább kacagott: — Hi-hi-hi!... Júj, az oldalam! Szent Gallenben egy bolond barát van, akit majd csonttal fogunk hajigálni. — Honnan veszed ezt a zöldséget — támadtak rá amazok. — Honnan, honnan, hát a történelemből. Én biz’ inkább Bizánc ellen mennék egy-jó komáim. Irtóztató" kapuaprító kedvemben vagyok, meg aztán'birkózhatnék is! — Niketásszal, a görög nehézsúlyúval akarasz összeakaszkodni, mi? -r- olvasta fejére jövőjét Bulcsú. Botond fülig veresedett, miként a rajtakapott gyerek és zavartan matatott a nyilai között: — Rám úgyis a déli végek várnak, mit keressek nyugaton — motyogta a bajsza alatt, mert felettébb nagy motyoghatnékja volt. — Hát csak eredj te kis izomhordó, de megládd, a Balkánon kevesebb lesz a szajré, a nylonholmiktól is elesel — csapott a vállára Lehel. — Nem értek jassznyel- ven — kapta fel fejét sértődötten Botond, majd Lehelt bokán rúgva hadjához ugratott és a Balkán irányába elszáguldott. — Bolond Botond — legyintett Lehel, miközben dagadó bokájára köpött, fenem, ha én lennék úgy, ha egyszer úgy lehetnék A szőke nő lába idegesen topogott. Miért fecseg ez itt mellette annyit. Talán titkos lebeszélő? Hát olyan nehéz megérteni, hogy most, de csak most nem kell még a gyerek, hogy aztán, igen, aztán, amikor már kicsit fiatalok is voltak, lakás is van, akkor jöhet a gyerek, egy vagy kettő... De addig? Persze, ez a nő szerencsétlen, bizonyára meddő és nincs olyan orvos, aki segíteni tudna rajta... De 6 egészséges, annyi gyereke lehet, hogy egy egész óvodát benépesíthetne... S hogy Feri nem akarja... A férfiak mit értenek hozzá? ö terhes. Feri meg éli a világát. Megcsúnyul, talán még meg is csalja.... Ö otthon szoptat, mos, vasal, nő a gyerek, Feri cipeli magával, de a gond az övé... Hát önzés lenne ez? Jó, lehet, hogy önzés, de hát egy kicsit mindenki önző és ő is csak egy kicsit, egy-két évig, esetleg háromig akar még önző lenni... S a gyereknek is jobb, ha már, ugye, éretteb. bek a szülők, jobbmódúak is... Nem igaz? — Sajnálom, igazán sajnálom magát — jutott eszébe, hogy valamit mégis mondani kellene a másiknak. —; Én meg magát! Nem tudja, mit dob el. Nincs igazság, nincs! — állt fel az asszony. A másik is felállt. Rá került a sor. Mipd a ketten elindultak, mind a ketten tel. ve reményekkel. Az egyik érte, a másik ellene. S az emberi élet eme furcsa pályaudvarán újabb sorsok futották be, hogy csatlakozást kapjanak az évek újabb vonatához, titokban attól félve, hogy talán már számukra nincs is csatlakozás, talán már a jegyük■ is végérvényesen lejárt. Gyurltó Géza mert egy Káma menti javasasszonytól úgy tudta, hogy az használ. — Uraim — zárta le a Botond-ügyet Bulcsú —, beszéljünk valamicskét a portyánkról is. (Noha csak Lehelhez intézte a szót, így mondta: „Uraim”, többesben és nagy „U”-val. A törzsfők értekezletén szokta meg és ha politikai vagy gazdasági ügyekről volt szó, mindig rájárt a szája.) Hát hogyan is lesz az a stratégia és taktika? Lesz színlelt megfutamodás? — Hát cselezés lesz-e? — De még mennyire! — rikkan ‘ott Lehel. Csak ne cselezzünk feleslegesen, miként Puskás öcsi. — Hát az meg miféle törzsbeli? — futott a szemöldöke a hajáig Bulcsúnak. — Az egy futballista lesz, aki majd ugyancsak nyugatra megy kalandozni, mint mi. — Ö is szegény pásztor, azért? — ördögöt. Neki itt mindene meglesz, azért. — Ezt nem értem. — Nyugodj meg, én se. A két főnök csapatkapitányi stílusban kezet rázott s hadaik élére rúgtatva elindultak kalandozni.. Üj Rezső
