Békés Megyei Népújság, 1963. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-27 / 22. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET cÁZ „ő&küú-ű-” Í'ueLL(]ljhl Fz az eszmefuttatás az ■* Esküvő című három- felvonásoa vígjáték televí­zió« közvetítésének a mélta­tása ürügyén íródott Tabi László színdarabja nem ismeretlen a megyében. A Jókai Színház művészed Csabán és tájelőadásokon egyaránt játszották. Tet­szett És mikor január 23- án este a-megyeszékhelyen és másutt az emberek a televízió elé telepedtek, so­kán ezt azzal a szándékkal is tették, hogy most pedig összehasonlítják a csabai társulat játékát a pestieké­vel, a vidékit a fővárosival. £ sorok elkövetője más­nap és azután, kérdezelíle- nül is hallhatta az ebbeli véleményeket Az értékelé­sek középarányosából érde­kes és megszívlelhető tanul­ságok körvonalai bontakoz­tak ki. lói emlékszünk azokra * a nem is oly távoli időkre, amikor ilyenféle felfogás terjengett mifelénk: Csabán — azaz vidéken — színésznek lenni „számkive- tés”. Az Esküvő két előadá­sának az összehasonlítása azonban egészen új meglá­tást juttatott érvényre, melynek — és még sok egyéb konkrétumnak — a figyelembevételével a ré­gebbi pesszimista látásmód legteljesebb átértékelésére van szükség. Á megye szín­házlátogató és televíziót néző sokadalma nem cse­kély büszkeséggel hangoz­tatta: Ezt az Esküvőt mi is játszottuk olyan jól, mint a pestiek! A közönség, úton- útfélen hangozhatott véle­ményében a „md is”-sel él­ve azonosította magát szín« házával,- s azzal a mindjob­ban érvényesülő felfogással; hogy a vidék az élőadómű­vészetben sem kisebb érté­kű Pestnél. Erre az összeha­sonlításra a televízió kitűnő lehetőséget adott. Örömmel döbbentünk rá, hogy nálunk olyan színházi légkör van kialakulóban, melyben ren­dezőink és színészeink a fő­városi igényeket is kielégítő színvonalon nyújtják a „vi­déki közönségnek” tehetsé­gük és művészetük legjavát. Az előtt a közönség előtt emelik mind magasabbra a színjátszás becsületét, mély a rádió és a televízió ha­tására ma már ugyancsak fővárosi igénnyel fordul Csabán, Búcsún, de az or­szág bármely táján is a kultúra, a művészet minden tolmácsalója felé. Magya­rán: ma már sehol sem le­het az elmélyültséget köve­telő alkotó művészet elől kereket oldani vagy azt olcsó trükkökkel pótolni. Az új társadalom építése közben a színjátszásban is olyan er­kölcsi szakasza bontakozik ki a fejlődésnek, melyben a minőség aranyfedezete nél­kül fabatkát sem ér az egész színház. Az Esküvő két előadásának az össze­hasonlítása is erre a követ­keztetésre vezetett sokun­kat. A fővárosi színjátszás megszűnt ma már tabu len­ni; lehet és kel l az összeha­sonlítás, és a vidék felzár­kózását szívós és mind több eredményt felmutató felfej- lödését. a világ elé tárni. A rangoskodó „vidéki művé­szetnek” mindenkor, minde­nütt adják meg a neki is kijáró megbecsülést. Ennek szeretnénk mind gyakrab­ban tanúi lenni. noha ezt is jobb lenne a színd-vizsgaelőadásokra kor­látozni —, fordítva azonban visszás dolog. Miért kény­szeríti a rendező a nézőt ar­ra, hogy ne élvezze teljes átéléssel a darabot, hanem figyelmének, szellemi ener- gájónak egy részét önálta­tásra pazarolja? Ugyanis ez Az Esküvő ismételt meg- történik, mikor tudom, lá- tekintése személy sze- tóm, hogy a vérbő, férficsá. rint bennem — lehet, hogy bitó asszony alakítója olyan többekben is — egy, szinte korban van már, hogy nagy általánosítható megjegyzést és patinás művészetével sem szült: a rendező soha, senki képes bennem, a nézőben — és ami nem ke- vésbé rossz do­log— férfipart. neróben az élet­erőtől duzzadó, kívánatos, fér­fiból ondító nő illúzióját kelte­ti. Hasonlókép­pen — a közön­ség illúziójával mit sem törőd­ve — ajándé­koznak egyes rendezők — különböző színházaiknál — csitriszere- peket a harma­dik-negyedik iksz-nél járó „bakfisoknak”. Pedig, ami a balettnél és az operánál-objektív okokból —elfogadható valahogy, pró. zaj, daraboknál már bajosan. Hogy mégis másképp csele, kednek némelyek, annak az új művészerkölccsel össze­egyeztethetetlen oka is le­het — Sztár vagyok, felka­pott, rutinos művész, tehát Az „Esküvő” csabai előadásának egyik jelenete. (Szentirmay Éva és Percnyi László). kedvéért se zökkentse ki a nézőt abból a nélkülözhetet­len illúzió-keretből, amit a darab megkövetel. A pesti Esküvő esetében sajnos ki­zökkentett. A színészek élet­korának elmellőzéséről van szó. Fiatalból öreget masz­kírozni még megjárná — A VENDÉG Az elnök összehajtotta a táviratot, és betette a nagy mappába, amelyben fontos leveleit szokta őrizni. Mo­solygott. Arra gondolt, hogy majd azt mondják: megint megfogta az Isten lábát. Eddig sem volt ok panasz­ra, mert mindent el tudott intézni, amit csak a fejébe vett, de azt, hogy a minisz­ter személyesen jöjjön el hozzá, mégsem remélte, amikor megírta a hidas­traktor ügyében a levelet. Most irigykednek majd iga­zán rá a többiek! Elégedetten gondolt arra, hogy nála példás a rend, hozzá szívesen hoznak ven­dégeket, van mit mutogatni a külföldieknek, a borok ragyogónk, az embereket úgy hajlíthatja, mint a pu­ha, tömör aranyat. Ilyet ugyan még nem látott, csak olvasott róla, amikor a fé­mekről tanultak az iskolá­ban, de felhasználta hason­latnak. A felső vezetés által is méltányolt képességeinek tudta be, hogy barátjának tekinthet olyan egyéneket, akiktől a szövetkezet továb­bi megerősödése, tehát a kis község lakosságának emelkedő jóléte függ. Irigyei természetes, hogy vannak, egy elnöktársa még azt is mondta, hogy ő a rendszer hibáit használja ki, abból vegetál ilyen jól a szövetkezet. De mondjanak amit akarnak, az emberei becsülik. Amióta 6 vezeti a szövetkezetei, biztos kezek­ben tudják a sorsukat. A meg különösen tetszik ne­kik, hogy ő minden emberi egyformán ítél meg, nem tesz különbséget magas pártfogók és egyszerű ta­gok között. Bevezette a fo­gadónapot, hogy mindenki­vel személyesen is beszélni tudjon, ha problémája van az illetőnek. Szerdán fogad­ja őket, ilyenkor mindenki felkeresheti, és bármilyen jelentéktelennek látszik is az ügy, igyekszik a saját bajá­nak tekinteni, ezért a tag­ság tűzbe menne érte. A bejelentés sorrendjében fel­jegyzi a panaszokat, csopor­tosítja, majd átadja az ille­tékeseknek, akiktől megkö­veteli, hogy a dolgok után járjanak, s jelentsék mit végeztek. Az eredményt fel­jegyzi, és értesítést küldet róla a félnek. minden hatásos szerepei magamnak követelek. Ha nem kapom meg, akkor ha. ragszomrádot játszom a színházzal, az igazgatóval, a rendezővel, s ha módom és összeköttetésem van rá, még cifrább dolgokat is művelek. Valahogy így fest a dolog. Az „Esküvő” csabai és pesti előadásának összehasonlítása nem csu­pán ürügy mindezek meg­írására. Módot ad ar­ra is, hogy a néző és bíráló szemével mond­junk róla néhány soros vé­leményt. Greguss Zoltán, dr. Baranyai Burger szere­dében művészete minden ér­tékét megcsillogtatta. Kiss Manyi Zsendánéja remek­be szabott karikatúrája volt a „katolikus kommu- nistáné” típusának. Mezei Mária, mint Lilian Blaskó, az orgonaművészek bo­szorkányos ügyességével játszott, tehetsége orgona, sípmennyiségű skálájának minden regiszterén. A Ti­bort megszemélyesítő Garics János kissé robosztus jelen­ség a megpofozható „kö- lyökvőlegény” szerepében. A mi Győry Emilünk bele­valóbb volt. Petényi László (Berde Gábor) és Szentir­may Éva (Lilian) ugyancsak szerencsésebb választást képviseltek a csabai rende­zésben, alkatban és korkü­lönbségben. Ugyanez a meg­állapítás érvényes — sze­rintünk — a Zsenda Gyu­lát alakító Körösztös Ist­vánra is. Az előadások ösz- szehasonlítása végered­ményben a közönségre nézve azzal a haszonnal járt, hogy láthatta: egyazon író művét más-más rende­zői felfogásban és más-más temperamentumú, alkatú színészekkel is lehet azo­nos művészi erővel és hatással tolmácsolni. Huszár Rezső ■ : ■ ■ : i ■ ■ ■ ■ : ■ a ■ ■ n ■ ■ ■ ■ : n él : ■ ■ ■ ■ a ■ : ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ : ■ ■ ■ ■ a : a a a a : : a a a i a a a a : : a : a a : ■ a ■ ! a 1 a iMN«UUfNaan>naMiiHnmuN>iuHiaMa*»«HaHuuMnnam* Oláh Éva: BÉ^iÉT ön nehézvizet töltött a pohárba, Vigyázzon uram, ne igyon bele! A, hogyne, tudjuk, önöknek nem drága, Nem is azért, de látja, tőlünk is függ, Hogy egyáltalán felébred-e holnap Az emberiség háromnegyede! Hogy hagyjuk ezt? Hagyjuk! S másként mi újság? S Hogy vannak otthon? Hogy van a gyerek? Nem érdeklődött? Teljesen megértem! Neutronoktól egész a halálig Bizony, pihent idegek kellenek! ■ ■ Képzelje, nálunk szerelmes a nagylány, S a kisebbik már iskolába jár, Bár untatják az ilyen apróságok, Azért elmondom még, hogy megdicsérte Történelemből ma is a tanár. És az is hírlik még, ha meg nem sértem, Hogy ön, felnőtt fejjel, épp e téren Ügymond, bukásra áll! ön nehézvizet töltött a pohárba, Vigyázzon uram, ne igyon bele, Mert higyje el, hogy nekünk sem lesz drága, Hogy holnap reggel mégis felébredjen Az emberiség háromnegyede. • Mi most tiszta vizet kérünk a pohárba, Vegye az önét és kotródjék vele! * Polner Zoltán: Búcsú Most amikor elbúcsúzni készülsz erősítsd jól meg fájó szivedet. Ne vidd magaddal tűnt órák emlékét kegyetlen újjal tépd el, ami véd még s ne gondoij rám, ha majd említenek. Sok értelmét nem látom a könnynek, amit siratsz nem más, mint tévedés. A megszokásból nem futja már többre s ez ahhoz sok, hogy elváljunk örökre ahhoz viszont, hogy folytassuk, kevés. 3 ■ i w t j : i IBI ; ni ; Szobájában, az urasán vele. Azzal a jóleső érzés- egykori íróasztala mögött sei bújt ágyba, hogy min- szerényen süpped alatta a la- dent előkészített. Anyjának ticeles dolgozószék. A sötét- meghagyta, hogy pontosan piros posztóval bevont érte- fél hétkor keltse fel, mert kezö asztalt amely kezdet- mégegyszer végig akarja ben komornak és idegennek hatott, most már melegen, bársonyosan nevet rá, mint aki jól érzi magát. Itt ül­nek majd holnap a brigád­vezetők, főhelyen a minisz­ter, pár széket még behozat, hogy legyen hova ülniük a jutalomból meghívott ta­goknak is. Még mielőtt hazaindulna, eszébe ötlik, mi lenne, ha a szőlészeti brigádvezető em­lítené meg ügyesen, óvato­san azt a hidas-traktort. Már késő volt ahhoz, hogy előkerítse, gondolta reggel lesz még idő, megbeszéli gondolni, rendben van-e a fogadási előkészület. Az ágyban előszedte az újságokat, de arra már nem futotta idejéből, hogy végig is nézze őket, mert közben elaludt. Észre sem vette, hogy anyja oltotta el a lám­pát. Mély, üde álmában az öreg asszony hozzálép és költögeti: — Jöttek érted, édes fi­am... ö csak mosolyog, mi­lyen nyugtalan ez a sze­gény asszony, mintha lega­lábbis hozzá jönne vendég, nem a fiához. — Édes fiam, leélj már fel! — hadija álmában me­gint és érzi, hogy rázzák. Fordul egyet, behúnyt szemmel, álmosan és nyö­szörögve kérdezi: — Hány óra mama? A mama helyett rekedtes férfihang válaszol: — Háromnegyed öt! Csak azt nem tudom, jó helyen járok-e, mivelhogy én a szö­vetkezet elnökét keresem— összehúzza a szemét, ki­nyitja, rosszul esik neki a fény, pislog, majdnem visz- szafekszik megint, amikor kezdi felfogni az előbbi kér­dést. Akkor hirtelen felül. — Én vagyok! Tessék! — No, akkor szerencsém van. Már izgultam, hogy mire ideérek, réges-régen hi­deg lesz az elnök ágya és nem tudom utolérni... Ugya­nis nyolcra már Pesten kell lennem, és képtelen voltam másképpen megoldani a lá­togatást, mint így... — Ez nem lehet... — mo- tyogta, miközben a szépen összeválogatott fogadóbi­zottságra gondolt, amely most bizonyosan a mai nap­ról álmodik. — Sajnos... Kapja össze magát, majd kint megvárom — mondta a miniszter. És magára hagyta az ing- ben-glóriában kóválygó el­nököt. Szemes Piroska

Next

/
Oldalképek
Tartalom